– Ezért hasonlottál meg az édes anyáddal? kérdezé Ilonkától, erősen
magához szorítva a hű teremtést.
– Ezért.
– Ő soha sem fog tehozzád visszatérni.
– Soha. Kitagadott, elátkozott.
– S te eltűrted az ő haragját, az ő anyai átkát, hogy semmi se
válaszszon el tőlem többé. Óh, milyen nagy lelke tud lenni egy
asszonynak!
– Csak a tieddel akar egyenlő lenni.
Ocskay félrefordítá az arczát. Ez a szó arczulverés volt neki. Roszabb a
szégyen-pironságnál az érdemetlen dicséret.
Odahajolt s lecsókolta a könyeket a felesége szeméről. Igazán szentelt
viz!
Ebben a pillanatban egy új – nem, nem új: a visszatért régi világban
érezte magát. Hányszor találta ő fel elhagyott nemesebb részét lelkének
ez asszony közelében! Most ujra visszakerült hozzá. Elfelejtett haragot,
büszkeséget, őrjítő szenvedélyt, mindazt, a mi lángol, a mi fölindulást
csinál s megolvasztja a gyémántot, a férfijellemet; az egész vulkántüzet
ki tudta oltani két ilyen kicsiny könycsepp!
Ezen a napon Ocskay ismét boldog ember volt. Kincset talált ember.
Otthagyta a kincseit Budetinban: az a másik ki van fizetve, nem adósa
neki. Itthon nagyobb kincset talált annál, nincs szám, a mi annak az
értékét ki tudja fejezni, – és feltalálta saját magát: az is nagy
drágaság! A ki azt elveszti, ugyan keresheti!
Ilonka beteg gyermeke mellett töltötte az éjt.
Korán reggel azzal az örömhirrel jött a férjét felkölteni, hogy a kis
ember már egészen jobban van, foga jött, az kinozta meg annyira, már
vége van a láznak, nem lesz belőle kanyaró.
S ezzel az örvendetes fordulattal aztán egyuttal a nagyobbik fiu is fel
lett szabadítva a keserves vesztegzár alól.
Micsoda ugrálás volt, mikor az anya megmondta neki, hogy szabad átmenni
az apához! Dehogy várta meg, hogy felöltöztesse valaki! Kiugrott az
ágyából s úgy futott mezitláb, egy ingecskében az apa szobájáig: odabujt
melléje az ágyába; ölelte, csókolta, el nem eresztette. Még akkor is
átölelve tartotta a nyakát gyönge kis karjaival, a mikor elaludt a
keblén. Fel is kaczagott néha az álmában, hítta az öccsét: itthon az
apa! – suttogott neki: «Kedves Ferikém!» Egyszer meg sírva fakadt,
Ocskay megcsókolgatta az arczát; arra aztán megszünt sírni, még jobban
odabujt mellé s kis kezével az arczát czirogatá.