Danolhatja már az éjbogár, hogy «Három piros kendőt veszek!»

– Ezért hasonlottál meg az édes anyáddal? kérdezé Ilonkától, erősen

magához szorítva a hű teremtést.

– Ezért.

– Ő soha sem fog tehozzád visszatérni.

– Soha. Kitagadott, elátkozott.

– S te eltűrted az ő haragját, az ő anyai átkát, hogy semmi se

válaszszon el tőlem többé. Óh, milyen nagy lelke tud lenni egy

asszonynak!

– Csak a tieddel akar egyenlő lenni.

Ocskay félrefordítá az arczát. Ez a szó arczulverés volt neki. Roszabb a

szégyen-pironságnál az érdemetlen dicséret.

Odahajolt s lecsókolta a könyeket a felesége szeméről. Igazán szentelt

viz!

Ebben a pillanatban egy új – nem, nem új: a visszatért régi világban

érezte magát. Hányszor találta ő fel elhagyott nemesebb részét lelkének

ez asszony közelében! Most ujra visszakerült hozzá. Elfelejtett haragot,

büszkeséget, őrjítő szenvedélyt, mindazt, a mi lángol, a mi fölindulást

csinál s megolvasztja a gyémántot, a férfijellemet; az egész vulkántüzet

ki tudta oltani két ilyen kicsiny könycsepp!

Ezen a napon Ocskay ismét boldog ember volt. Kincset talált ember.

Otthagyta a kincseit Budetinban: az a másik ki van fizetve, nem adósa

neki. Itthon nagyobb kincset talált annál, nincs szám, a mi annak az

értékét ki tudja fejezni, – és feltalálta saját magát: az is nagy

drágaság! A ki azt elveszti, ugyan keresheti!

Ilonka beteg gyermeke mellett töltötte az éjt.

Korán reggel azzal az örömhirrel jött a férjét felkölteni, hogy a kis

ember már egészen jobban van, foga jött, az kinozta meg annyira, már

vége van a láznak, nem lesz belőle kanyaró.

S ezzel az örvendetes fordulattal aztán egyuttal a nagyobbik fiu is fel

lett szabadítva a keserves vesztegzár alól.

Micsoda ugrálás volt, mikor az anya megmondta neki, hogy szabad átmenni

az apához! Dehogy várta meg, hogy felöltöztesse valaki! Kiugrott az

ágyából s úgy futott mezitláb, egy ingecskében az apa szobájáig: odabujt

melléje az ágyába; ölelte, csókolta, el nem eresztette. Még akkor is

átölelve tartotta a nyakát gyönge kis karjaival, a mikor elaludt a

keblén. Fel is kaczagott néha az álmában, hítta az öccsét: itthon az

apa! – suttogott neki: «Kedves Ferikém!» Egyszer meg sírva fakadt,

Ocskay megcsókolgatta az arczát; arra aztán megszünt sírni, még jobban

odabujt mellé s kis kezével az arczát czirogatá.

Szeretve mind a vérpadig (2. rész) Történeti regény a Rákóczy-korból · 第 19 / 53 题