Vannak olyan boszorkányos esteli bogarak, a mik alkonyatkor a mezőn járó
embert körüldongják, mindenhová elkisérik, hasztalan űzi, csapkodja
őket, el nem maradnak tőle.
Néha egy nótát ki nem tud az ember a fejéből verni. Ott énekel az
folyvást a fejében, el nem tudja hagyni, még mikor magában imádkozik is,
erre a nótára fújja azt is. Néha meg egy-egy szó, egy mondás üldözi az
embert, elverhetlenűl, makacsabbúl, mint az a veszett cserebüly.
Ha Ocskay László ezt a szót meg nem hallottá tudta volna tenni:
«Ausztriában nem érvényes a katholikus és a protestáns közötti
házasság».
Ki innen! Ki a fejből, a szívből, a vesékből, átkozott gondolat! –
Visszatért az megint. Megitta a borral, felszítta a mezők illatával, a
szemtelen pacsirták mind azt énekelték a levegőben, – egygyel több
csábító varázs, mely a csillagokat lecsalogatja az égből, hogy
szeressenek aláhullani a földre, pedig csak addig csillagok, míg odafenn
vannak, ha ide leestek, lesz belőlük idomtalan hideg kő.
Ocskay összeszedte a megmaradt kuruczait s elindult velük együtt
Sztropkóra.
Senki sem küldte oda, se Bercsényi, se a fejedelem.
A felesége sem írta neki egy szóval se, hogy «jőjj».
Terve volt-e? Maga elől menekült-e?
Terve volt. Nem zavarta már ki őt abból semmi. Meglehet, hogy nem látta
előre, mily végtelen keserűség fog abból támadni, ha ez a terve sikerül.
Meglehet, hogy tudott valami megnyugtató gondolatot találni, a miért
jövendőjét fölépítse. Vagy semmi sem vezette már, csak a lánczaikról
elszabadult szenvedélyek. Utánuk dobta a gyeplőt, mikor megvadultak s
már most azok aztán viszik!
Otthon épen nem várták. Ilonkát egészen meglepte férje hazaérkezése,
különösen az, hogy ilyen nagy fegyveres kiséretet hoz magával, holott
ezen a tájon híre sincs az ellenségnek. Járnak-kelnek ugyan száguldozó
csapatok a megriadt hadból, de azok mind kuruczok, nem lehet tőlük
tartani. Mi oka lehet Ocskay Lászlónak, hogy kétszáz lovassal kisértesse
magát, mikor a feleségét jön látogatni?
Férj és feleség pedig egymásnak az arczából olvas. Titkos irás az arcz,
de annak, a ki a kulcsát bírja, nyitott könyv.
– Mi történt, hogy olyan véletlenűl megjöttél? kérdezé az asszony.
– Ejh, hát nem örülsz-e annak, ha haza jövök? felelt a férj.
Aztán észrevették magukat mind a ketten, s mosolyra fordíták a
tekintetüket s megcsókolták egymást.
(Csengett e közben az a nóta: «Rám illik a babám csókja.»)
Hisz az ilyen találkozásnál örülni szokás.
– Régen láttalak benneteket, mondá Ocskay. Mit csinál a kis ember?
A legkisebbet csak egyszer látta még, a mióta világra jött. Ilonka vitte
utána a táborba.
– A kis ember bizony roszul van.
– Mi baja?
– Talán csak az, hogy foga jön, de meglehet, hogy valami ki akar rajta
ütni. A bába sem tudja még megmondani.
– Ezért volt olyan bús az arczod?
– Ezért.
– Menjünk oda, hadd látom.
Ilonka odavezette férjét a kis betegéhez, a kit még mindig ölben kellett
hordani a dajkának. A kis ember nagyon rosz volt ma, egyre sírt, s
olyankor minden gyerek rút. Az apja megcsókolta az arczát a kis fiúnak,
a mitől az még siránkabbá lett. Ilonka megjegyezte, hogy az apai csók
nem volt ezúttal oly hosszan odatapadó, mint máskor. Azután ő maga vette
a karjára a kis babát s tudott vele mindenféle bűbájt elkövetni, a mitől
a gyermek elcsendesűl: kigömbölyödik az arcza, a szemei felragyognak, a
szája visszakapja csigaalakját. Várta, hogy az apa most csókolja meg,
mikor kis angyalka lett belőle. Nem jutott neki eszébe. Csak annyit
mondott, hogy az nagy baj lenne, ha most valami küteget kapna a gyermek.
Ilonka aztán nagyot bámult nagy léleklátó szemeivel a férjére, mit akar
ezzel mondani: «nagy baj lenne, ha ez a gyermek valami küteget kapna»?
Hiszen bizonyos, hogy annak ez nagy baj, de hű gondviselés mellett
elmulik veszedelem nélkül. De talán másnak is baj? Kinek?
Azonban hát meg volt az ok a bánatos, aggodalmas arczhoz, nem kellett
azt keresni.
A nagyobbik fiát nem engedte Ocskay maga elé hozatni; a kisebbiknek a
baja ragályos lehet, s azt már ölelte. Félő volt, hogy a ragályt átoltja
a nagyobbikba is, ha apai göngédségében részelteti. Azzal csak csak úgy
az ablakon keresztül beszélt.
– Hát anyád hol van? kérdezé egyszer Ocskay, széttekintve s bámulva,
hogy a nagyasszony hiányzik a kedvencz unokája mellől.
Ilonka arcza egy pillanatnyi zavart árult el.
– Édes anyánk haza ment Lévára. A számtartója a gazdasági ügyek végett
sürgetősen kérte, hogy menne haza.
A szemei tagadták, a mit a szája mondott.
– És mikorra igérte, hogy visszajön?
Ilonka arczán még nagyobb lett a zavar.
– Talán az őszszel, szüret után.
De most már az ajkai is elárulták, hogy valami elhallgatott baj van
odabelül, a sírást elfojtó rángatózás látszott rajtuk.
Itt valami háborúság esett! gondolá Ocskay s aztán töprengetett annak az
okain.
Azonban elérkezett az est. Vacsorához hivták az uraságokat. Házi káplán,
plébános, hopmester, tiszttartó együtt szokott ülni az asztalnál a vár
urával, azok már ott voltak az étteremben.
Alig ültek le az asztalhoz, a midőn megszólalt az estharang. Ocskay
buzgó katholikus volt. Szokása volt, a mint a harangszót meghallá, az
evőeszközt letenni s aztán imára kulcsolni a kezeit az arcza előtt. S
ingerűlt volt, ha valaki ilyenkor ránézett. Ellenben nagyon megvárta az
asztaltársaság pápista tagjaitól, hogy ők is imádkozzanak magukban, a
kálvinisták pedig azalatt ne csörömpöljenek kanállal, kés-villával.
A mint ima végeztével az összetett kezeit elvette a szemei elől, csak
akkor vette észre, hogy Ilonka eltünt az asztalfőről.
Egy kicsit neheztelt érte. Ez mégis túlságig vivése a kálvinista
puritanismusnak. Mire való ez? Felkelt és utána ment a belső szobájába.
S a mint a nyitva feledett ajtón betekintett, a bámulat megállítá
lépteit. Ilonkát ott látta térdepelni az imazsámolyon egy
Boldogasszonykép előtt, s még hallhatá az Ave Mária végszavait: «imádj
Istent érettünk…»
Megrendült egész valója. Odasietett az asszonyához, a mint az Áment
kimondá s felölelé térdepeltéből.
– Mi ez? Te a szűz Máriához imádkozol?
Ilonka odaborult férje keblére s nagyot fohászkodott.
– Nem bírtam tovább kiállni azt a gondolatot, hogy én más templomba
járjak, mint a hová te jársz, hogy a kis fiamnak ne én tanítsam a
vallást, s áttértem a te hitedre.
Ocskay úgy érzé magát, mint mikor a rosz, vásott kölyket az édes apai
áldásteljes kéz egy pár egészségre váló vesszőütéssel eszére téríti,
«nesze virgács! te semmirekellő»!
Lopni indultatok! Körülkertelt tilos paradicsom almafájáról lopni! Nesze
virgács!
Most aztán súgjátok-búgjátok egymásnak, hogy «Ausztriában a katholikus
férjnek nem hitvese a protestáns feleség!» – A feleség is katholikus
már.
Az egész szenteknek egyességét hallotta chorusban kiáltani a feje
fölött. «Estél lefelé, mi megragadtunk, felemeltünk!»
Minő nagy áldozat volt ez ettől az asszonytól! Ha te férfi, földi
hazádat készülsz elcserélni, ő elcseréli inkább a mennyei hazáját s
megakadályoz abban, a mit tenni akarsz.
– Mikor történt ez? kérdezé Ocskay.
– Mult úr napján, szeptember ötödikén.
– Reggel, az első harangszónál? sietett Ocskay kérdezni.
– Akkor. Te megálmodtad talán?
– Igenis megálmodtam.
Épen akkor sugá a fülébe Ozmonda: «A katholikus férjnek nem felesége
Ausztriában a kálvinista asszony.»
Milyen hirtelen kezük van az odafenn levőknek!