A híres nevezetes tót impériumnak van egy gyönyörű szép vidéke, a mi úgy
van eldugva oda a hegyek közé, mint egy szigetvilág. Hegyek, őserdők
köröskörül, s a hegyek oldalait mossa a Vág, a minek a medre itt mély,
sziklás, szakadékos, vize rohanó, ha egy dobogó hidat elrontanak rajta,
átjárhatatlan.
A Vág tulsó partjáról áttekintve, a hegyormokról, a sűrű erdők közül,
büszke vártornyok meredeznek elő (ma már romok); azt kell hinni az
idegen földről jövőnek, hogy ez a vidék valami hatalmasan megvédett
erősség, strategiai kiszámítással alkotott várművek rendszerével, a mik
egymást védik, s a betörőt siralmasan kelepczébe zárják, hogy ki sem tud
többet jönni.
Van is benne valami.
Vág-Besztercze, Hricsó, Varin, Plevnik, Lucskó, Kvassó, Lietava, mind
megannyi hatalmas sziklafészek, a mit sas legyen, a ki meg akar szállni.
De még a völgyben fekvő uri kastélyok is mind bástyákkal, vízárkokkal
vannak körülvéve, felvonó hidakon lehet beléjük járni, s földalatti
rejtekutak vezetnek ki belőlük az erdőbe.
Ez a sok vár akkor épült még, a mikor a földesuraknak nem volt egyéb
dolguk, mint egymás ellen hadakozni: a mikor folyt a kedélyes bellum
omnium contra omnes (mindenki harcza mindenki ellen). Akkor volt az még,
a mikor Vág-Besztercze urai, a hatalmas Podmaniczkyak a szomszéd
uraságok jobbágyait rabságra elhajtva, azokkal egy merész vízvezetéket
építtettek, mely a Rieka patakot messze vidékről az ő várukba
kényszeríté folyni.
Ocskay idejében már mind jó czimboraságban éltek a tót impérium
földesuraságai, a jobbágyaikat sem sanyargatták, áldott földjük volt, s
azt jól mívelték, adósságot nem csináltak, tehát nem is perlekedtek. Ha
ellenség közeledett, az ellen felültették a bandériumaikat, s ha az
ellenség tovább ment, ők is haza mentek, s folytatták a dolgukat, meg a
mulatságukat.
A körülfekvő erdőség még mai nap is olyan idylli hely, hogy mikor a zab
érni kezd, megesik, hogy egy vadász két medvét is meglő, a hogy az a
vetést nyalábra szedve legeli. Itt látni egy uri kastélyban most is azt
az óriási maczkót, a ki öngyilkos módon lőtte magát agyon, a tót bognár
által szerkesztett furfangos elsülő géppel.
Mentől beljebb hatolunk e rejtett vidékbe, annál elragadóbb képek
bontakoznak elénk, s a mint a szulyói völgybe érünk, egyszerre elvész
előlünk az út és a kisérő patak, mintha igazán be volna deszkázva a
világ. Titáni bérczek emelkednek fel szédületes magasban egyenesen,
kopáron, mint megannyi torony: egy közűlök olyan, mint a pisai torony,
ferdére dőlve; Istenkéz alkotta szörnyü obeliszkok, merész gulák,
zeg-zugokat képező hegyes sziklacsompók: távolról egy csodálatos nagy
vár, a közelben egy még csodálatosabb holdbeli tájkép. – És ennek a
váralaku bérczegyetemnek az egyik felmeredő csompója tetején van egy
valóságos vár, Rohács vára. Lóháton oda nem lehet felmenni, a felvezető
ösvény maga egy kigyózó lépcsősor. Az utolsó felhágót egy falépcső
képezi. Ezt a sziklafészket a protestáns üldözés korszakában rakták ide.
Ennek a sziklatömkelegnek a sarkánál fordul el derékszögben egyszerre az
út, úgy közreszorítva az átelleni meredek bérczfaltól, mint egy
kaputornácz. Valódi vaskapu. A kinek onnan felülről Rohács várából azt
mondják: «megállj!» hát annak nem szabad ezen a kapun keresztül menni.
Onnan kövekkel agyonverhetik akárkinek a seregét.
Innen nyilik azután a gyönyörű hradnai völgy, ősi kastélyával, a mi még
Zsigmond király idejében épült, s a mögötte elterülő ős fenyőerdő
közepéből emelkedik ki a hatalmas Lietava vára. Egy, még a mostani
romjaiban is tiszteletet parancsoló tömkelege a bástyáknak és
tornyoknak, a miknek ablakai kétemeletes lakosztályokból nyiltak, s
valamennyi fölé emelkedik egy óriási terjedelmű rotonda, a minek
rézkupoláját boltozatos arkádok látszanak emelni, úgy, hogy a távolból
olyannak tetszik, mint egy megkoronázott óriás, gömbölyü szemekkel,
felnyitott nagy szájjal. Az erdőn keresztül csak egy mély völgyút vezet
a várig, mely az erdő szélétől még ágyulövésnél is nagyobb távolban egy
kopár dombtetőn emelkedik, a honnan ágyúkkal végig lehet seperni a
bokortalan avart. A tulsó oldalán pedig egy meredek, szédítő mélység
veszi körül a várhegyet, körülzárva azt is a tulsó oldalon rengeteg
hegyektől; ott alant a mélyben láthatni az apró vetéstáblákat, mint egy
tarka szőnyeget. Szeptember az idő: még ott nem arattak; abban a
völgyben nyár közepén is csak hat óra hosszat süt a nap.
Ezt a várat választotta Ocskay László haditerve alapjául.
Arra, hogy őtet meg ne támadhassa senki, igen jól volt választva, hanem
arra, hogy ő támadjon meg valakit, ugyan rosszul.
Csak egyetlenegy kis baj volt Lietava várával: az, hogy Ocskaynak ehhez
a várhoz épen semmi köze nem volt. Se atyafiság, se örökösödés, se
neoacquistica, se nota infidelitatis, se semmiféle egyéb titulus révén
abba bele nem ülhetett, mert az egy özvegy asszonyságé volt, a ki a
férjétől annak a hűtlensége miatt még harmincz esztendővel ezelőtt
elvált, s azóta megmaradt a férfigyülöletben; az egész világtól
elzárkózott, és a mellett a várát rendes palotáshaddal megrakva, jó
karban tartá: oda ugyan az ő engedelme nélkül senki be nem mehetett.
Hanem hiszen a többi várakhoz sem volt Ocskaynak semmi köze, mégis
elfoglalta valamennyit. Odajött, mint vidám czimbora, összeült a
várurakkal poharazni, kártyázni; nagyokat ittak a fejedelem egészségére:
a bőséges lakoma után aztán stafétát nyargaltatott Bercsényihez, meg a
fejedelemhez, azzal az örvendetes tudósítással, hogy erélyes föllépése
következtében sikerült Kvassó várában a Kvassay urakat, Plevnik várában
a Balassa urakat, a likavai híres Chócs várában az Illésházyakat,
Vág-Beszterczén az Andaházyakat, Hricsó várában az Ákayakat a fejedelem
hűségében megerősíteni, s mindezeket a várakat élelemmel jól ellátni, a
mely tudósításokban épen az nem volt igaz, a mi igaz volt. – Egyszer
majd rajta is vesztett: a midőn Lucskó várából, a Pongráczok fészkéből
is azt a tudósítást irta Bercsényihez, hogy azokat is sikerült a
fejedelem iránti hűségben megtartania; szerencséjére mielőtt útnak
indította volna futárját, érkezett a gyászhír Lucskóra, hogy Pongrácz
Gáspárt, a család legkedvesebb öregét, a ki a császáriakhoz átszökött, a
kuruczok elfogták s rövid processust csináltak vele; ott mindjárt
összevagdalták. – Az már aztán mégis csak goromba állítás lett volna,
hogy e fölött a megölt ur familiája valami nagy örömre van gerjedve.
A fejedelem és Bercsényi aztán válaszoltak a leveleire, hogy jól van
hát, csak biztosítsa azokat a várakat; hanem maga meg mozogjon
valamerre, a hol ellenséget talál, nem szaladnak azok a várak el.
– Mindjárt, mindjárt! mondá Ocskay, csak még Lietava várát kell
biztosítani; az még nincs megvédve elég jól az ellenség betörésétől.
Ezzel aztán a fejedelem, meg a fővezér leveleivel igazolva magát a
várurak előtt, ott hagyott nekik a nyakukon, sub titulo «helyőrség» egy
pár compánia imitt-amott összeverbuvált «talpast» s ment Lietavát
biztosítani.
Tudta, hogy oda csapatostul be nem eresztik. Lengyel Magdolna
nagyasszony idegen férfihadat a várába be nem bocsát. A kis ajtóra
került.
Előbb is levelet irt a nagyasszonynak, úgy szólítva őt, hogy «én nekem
legkegyelmesebb asszonyom és rokonom», s úgy irva alá magát, hogy
«legalázatosabb szolgája és atyafia». A levél tartalma pedig odavergált,
hogy egy bizodalmas atyafiságos ügyben kívánná előtte a szivét feltárni.
Ez a szív, ez volt Lietava várához a kis ajtó.
Lengyelné nagyasszony, a hogy az ilyen világtól rég visszavonult s
sziveikben megkeseredett hölgyek szoktak, gyülölve az egész férfinemet,
a maga ábrándvilágában alkotott magának egy bálványképet, a kit azután
képzeletében minden férfiui tökélylyel felruházott. Ez az ábrándkép volt
Ocskay László.
Egy évtizede volt már, hogy felkapta a nevét a hír, s azóta mindig
fényesebb lett: Lengyel Magdolna nagyasszony csak a dicsőséget hallotta
felőle mindenkor.
Ő maga lefestette az arczképét Ocskaynak életnagyságban, csak úgy a
mások leirása, meg a saját képzelete után, az az arczkép ott állt a
legelső szobájában s annak a nagy aranyos rámája tele volt aggatva
koszorukkal. Valahány diadalhír jött felőle, annyi koszorut raktak a
képe körül, úgy, hogy a babérlevéltől nem látszott a rámán az aranyozás.
Rá volt irva mindenik koszorura, minő hőstett szerezte azt meg: csaták,
bevett várak neveivel; hanem aztán volt egy óriási nagy koszoru mindezek
felett, a mi a rámát keresztben ölelte, az csupa hervadhatatlan
immortell virágokból volt fonva, a sárga gyopár alapon piros
kakastaréjokból (celosia) kirakva e szavak: «A hű férjek mustrája».
Minden hősi dicsőségén túl ez volt Ocskaynak a legfényesebb érdeme
Lengyel Magdolna előtt. Ez a legderekabb asszonytartó ember a világon.
Az volt róla a mondása, hogy ha Ocskay valaha meghal, megérdemli, hogy
az asszonyok pulverizálják s kiki a maga férjének egy csipetnyit beadjon
a porából, hogy úgy vegye be az igazi hűséget.
Ezt mind elhistórizálták a víg czimborák Ocskaynak, s annálfogva ő
nagyon hamar készen volt a maga haditervével.
Egyedül, még pedig szekéren, ment fel Lietava várába s ott a vár
asszonyának való udvarlás előtt, a várbeli káplánnál tette tiszteletét,
a mi igen jó véleményt támasztott kegyes indulatai felől.
Vendégszobájába felvezettetvén, nemsokára az udvarnok által meghívatott
ebédre; a ki is bizalmasan elbeszélé neki, hogy az urasszony a mai napra
leveté a gyászruháját, s egész pompába öltözött fel, a mi ritka eset, s
csak igen kedves vendég kedvéért szokott megtörténni.
A déli harangszóra két czifra csatlós jött a vendég ur előtt az ajtót
megnyitni, s azontúl a hány ajtó elé érkezett, a melyen keresztül
kellett mennie, azt két-két más meg más egyenruhás szolga nyitotta
előtte, míg végre a pompás elfogadóterembe megérkezett, a hol az urnő
várt reá.
Magdolna asszonyság már akkor hatvan éves volt; szikár, összetöpörödött
alak, a negyven év előtti franczia divat szerint öltözve, mintha most
szállt volna alá valamelyik rámájából a sorba állított ősanyaképeknek. A
fejét csupa hamis hajhurkák diszítették. Minden más ember nevetett volna
rajta, ha úgy szembe akad vele.
Ocskay László szépen kezet csókolt neki. A hosszú szarvasbőr-kesztyün
érzett a kámfor szaga.
Magdolna megczirogatá kezével a lovag szőke fejét, s azt suttogá:
«csodálatos, nagyon csodálatos».
S aztán, hogy magyarázatát adja e szavának, odavezette vendégét egy
lefüggönyözött fülkéhez; a függönyt egy zsinorrántással félrehúzta: az
alatt volt az emlékezetes arczkép azzal a sokféle koszoruval.
– Mintha csak előttem állt volna! suttogá, a képre mutatva. Szeme,
szája, bajusza, hajfonatai egészen ugyanazok. Pedig most látom először.
Ugy-e, hogy magára ismer kegyelmed?
– Leszámítva a körülirt mondatokat, szabódék Ocskay.
– Még szerény is! Nem akarja magának tartani a dicséretet. De azt a
legelső mondatot, azon az immortelle koszorun csak elismeri kegyelmed
igaznak?
Még nem régiben, ha valaki azt mondta volna Ocskaynak, hogy hitvesi
hűségeért koszorut készül a nyakába akasztani, azt mondta volna neki,
hogy «eredj a koszoruddal a tatárba! a mi országunkban a férjek hűsége
nem megy erényszámba: az mindennapi rendes állapot». Hanem ma már volt
oka rá, hogy elfogadja a magasztalást s nagy dolgot csináljon belőle.
– Bizony kedves asszonynéném (bocsásson meg e czímezésért).
– De nagyon jól van. Én vérségi rokona vagyok kegyelmednek: a
nagyanyáink Nyáry-leányok voltak, Thurzó püspök feleségének testvérei.
Azt sem neheztelem már, ha kegyelmed nénjének szólít; hatvan éves
vagyok. Megérdemlem a néném czímet. Szólítson úgy.
– Tehát, kedves asszonynéném, épen az volt az oka e mai váratlan
látogatásomnak, a hitvestársam miatti hűséges aggodalmam.
– Az Istenért! Meg ne rémítsen kegyelmed! Csak nem történt vele valami
veszedelem?
– Még nem történt, de erősen fenyegeti. Tudja kegyelmed, hogy az én
sztropkói váram Zemplénben fekszik. Legközelebb a hadi dispositiókat jól
ismervén, tudomásom lett felőle, hogy a hadjárat leginkább azon a
vidéken fog minden részről megkezdetni. Én a feleséegmet és gyermekeimet
félek magukra otthagyni védetlenül.
– Hozza őket ide kegyelmed! szólt bele Lengyelné asszony, nem is várva
be, hogy kérje rá Ocskay. Úgy lakjanak itt nálam, mintha saját édes
anyjuk szárnyai alatt volnának. Katholika a felesége?
– Nem. Reformata!
– Hozza el magával a papját, az énekeseit, a hopmesterét, rendelek a
számukra egy termet, a mit imaházul használjanak. Abban se legyen
fogyatkozásuk.
– Különösen azért féltem a kastélyomban az enyéimet, mert azt mindenki
tudja rólam, hogy gazdag vagyok; házam kincsekkel megrakva, a mi nagyon
invitálja a martalékra áhitozókat.
– Hozassa ide kegyelmed az arany-ezüst marháit társzekerekkel; rendelek
számukra biztos boltot, a hol meg lesznek őrizve; hozassa el a
kincstárnokát, a kulcsárját, a strázsa-állóit, őriztesse azokkal.
– A szép paripáimat is úgy sajnálom ott veszni hagyni, bizonyosan
elragadozzák.
– Szó sincs róla! Ültesse fel a lovászait, hozassa mind ide az én
váramba. Száz meg száz paripa elfér itten. Szivesen szolgálok
kegyelmednek; egy évig, kettőig, a míg a háború tart; a míg kegyelmed
visszajön értük.
– Ennyi jóságot majd vissza sem tudok fizetni.
– Ne is gondoljon rá. Ha itt lesznek a felesége, a gyermekei nálam,
akkor bizonyos leszek felőle, hogy lelkében sokszor meglátogatja
kegyelmed a szegény lietavai özvegyasszonyt, s az nekem elég jutalom
lesz. Jöjjenek minél előbb.
– Magamnak kell értük mennem. A mostani zavaros világban az ember nem
ereszthet utra magában egy asszonyembert két gyermekkel, s különösen
egynéhány kincsterhelt társzekérrel.
– Bizonynyal nem. Erős kiséret mellett hozza el őket kegyelmed. Derék
fegyveres csapatot rendeljen melléjük. Mindjárt kiadom a rendeletet a
várnagyomnak, hogy a szulyói sorompónál hagyja meg a vámosoknak, hogy
Ocskay László öcsémet, familiáját, a mikor jön és megy, minden
kiséretestől együtt szabadon járásra-kelésre bocsássák, s a dobogón
általeresszék. Megiratom kegyelmednek a levelet az iródeákommal.
Erre a levélre volt nagy szükség. – Mert ha Lengyelné nagyasszony a
szulyói sorompót elzáratta, a lietavai útra nem lehetett senkinek
erőszakkal eljutni. Így pedig ötven-hatvan jó fegyveres vitézt be
lehetett juttattni a várba, s az elég volt arra, hogy kenyértöréskor
Ocskay legyen ott a parancsoló.
A szakács eközben jelt adott a haranggal az ebédre, a hopmester, a
káplán, a felolvasó, az iródeák, a tiszttartó, az udvarbiró, egy pár
szegény szegődi atyafi, egy vándor supplicans, a várnagy, Dorka asszony,
az öreg társalkodónő, segítének végigülni a hosszú asztalt; az urnőnek
azonban a letelepedés előtt még arra is kiterjedt a figyelme, hogy épen
tizenhárman vannak, s annálfogva tizennegyediknek meg a kántor is
behivatott, a ki különben nem volt kellemetes személy.
Ocskay az egész asztalt tartotta beszéddel. Míg ezelőtt nem rég rá nem
lehetett volna birni, hogy valami hőstettét elbeszélje, bárcsak a
legbizalmasabb jó barátai előtt is, most úgy dicsekedett, mint egy
obsitos katona, ez előtt a sok apró-cseprő idegen szájtátó előtt.
Mikor elhagyta a várat, már kezében volt Magdolna asszonyság
engedélylevele a «cum gentibus» bejövetel iránt.
Az urnő áldását adta a fejére.
Ez a vár is be lett volna hát véve szép szerével.
Még egy vár volt hátra: Budetin.
Ha valaki repülni tudna, félóra alatt ott lehetne Lietava várából, olyan
közel vannak egymáshoz. Hanem ez csak madárnak, vagy kőszáli kecskének
való út, vagy olyan embernek, a ki szökik s nem gondol a nyaka
törésével. Igaz járatban levő embernek vissza kell kerülni megint a
szulyói vaskapuhoz, körüljárni a várakat, s úgy térni fel a vár mellett
Zsolnáig; onnan azután dobogó hidon keresztül a tulsó partra, ott van
Budetin vára. Abban lakik a budetini borz.
Ez Ozmondának az apósa.
Hogy mivel érdemelte meg a budetini borz nevet, annak czifra históriája
van.
Hanem az nem tartozik ehhez a történethez.
Elég annyit tudni belőle, hogy Szunyoghy Gáspár uram háza tájékán bátran
kizöldülhetett a legszebb petrezselyem, mert azt soha látogató vendég le
nem taposta. Abban a jó hirben állt, hogy semmiféle utját és módját a
szerzésnek nem rest megragadni, ha az a keze ügyébe kerül; s még eddig
nem találkozott olyan ember, a kit ha a balsors Szunyoghy Gáspár urammal
összehozott, valami tollát annak a keze között ne hagyta volna.
Ékesítette még ezenfelül a mesemondásba való szertelen fösvénysége is.
Nem jöhetett ahhoz vendég olyan órájában a napnak, hogy azzal a szóval
ne fogadta volna: «ejnye de kár, épen most végeztük az ebédet», ha pedig
valaki kibőjtölte nála a vacsorát, bizonyos, hogy hideglelést kapott
tőle.
A mellett durva, goromba ember volt, a ki nem tudott úgy megszólalni,
hogy valakit meg ne sértsen. Csupán egy esetben volt nála kivétel. Ha
észrevette, hogy valakin könnyű szerrel lehetne nyerni valamit. Ahhoz
aztán megint egyszerre olyan nyájas lett, hogy majd a talpát csókolta
meg, veszekedő mogorvasága átváltozott kiállhatatlan hizelkedéssé; csupa
nádméz lett, a mi természetesen csak addig tartott, a míg megkapta, a
mire ácsingózott; akkor aztán megint iparkodott olyan goromba lenni,
mint a pokrócz.
És ezt az embert okvetlenül meg kellett látogatni Ocskay Lászlónak.
Még mindig nem lehet megérteni a tervét. Az egyre zavarodik és nem
tisztul.
Este fele járt, mikor Ocskay László négylovas szekerével a budetini vár
kapuján behajtott. Kiséretül csak tiz lovasvitézt hozott magával. Az
egész csapatja Zsolnáig kisérte, azt odaát hagyta a Vágon túl. A város
és a vár oly közel esik egymáshoz, hogy a kürtszó áthallik innen oda.
Budetin nem valami erősség, a külső sánczait, az őrtornyot nem is őrzi
senki. Arra Gáspár úr nem tart kenyérpusztítót. Az udvarán hat mérges
komondor végzi a vendégbejelentés tisztét, s az uraság maga a belső
kastélyban éjjel-nappal bezárkózva lakik; minden bejáróján vasajtó,
ablakain kidülledő vasrostélyok s a feljáró lépcsője olyanformán vezet
fel az előtornáczba, hogy annak a két oldalán keskeny ablakocskák
vannak, a miken át az érkezőt onnan belülről szemügyre lehet venni, s ha
kell, puskatüzzel is oldalba köszönteni.
Ismerte ezt a helyet jól Ocskay.
Mikor a bezárt vasajtóhoz ért, megdöngette azt a fokosa fejével, hogy
csak úgy viszhangzott bele az egész kastély. Háromszor is kellett azt
ismételnie, míg onnan belüről megszólalt egy hang, a mely olyan volt,
mintha be volna rozsdásodva.
– No, ki a mennydörgő mennykő az odakinn?
– Vendég, gróf uram.
– Hogy tudod, hogy gróf? Hiszen nem látsz a vasajtón keresztül.
– Ismerem kegyelmedet a kellemetes szép hangjáról.
– Ki látta ilyen későn alkalmatlankodni! Mit akartok? Az én házam nem
vendégfogadó. Falu végén van a korcsma.
– De én épen ide akarok szállni.
– Én? Én? Minden bolond «én». Kinek hínak?
– Ocskay László!
– Micsoda? Az a gézengúz?
– Nem. Az a másik. Az a derék ember.
– Mehetsz a pokolba. Neked nem nyitom ki az ajtót.
– Akkor petárdával vettetem be, mégis bemegyek.
– Ez actus majoris potentiæ!
– Nem az. Exmissióból jövök.
– Ki a tót fránya exmittált? Nekem a fejedelmed nem parancsol.
– A császár nevében.
Erre úgy tetszett, mintha odabenn halk suttogás támadna, s nehány percz
mulva csörömpöltek az ajtót elzáró keresztrudak, kulcs nyikorgott a
zárban, tolóretesz karistolt, s a vasajtó felnyilt.
Ott állt az érkezők előtt a budetini borz. Első tekintetre igazolta a
találó elnevezést. Épen olyan behuzott nyak, meggörbült hát, kurta kezek
és lábak, az orrig feldúzott száj; az ember nyáron is prémes bekecsbe
volt öltözve, otthon is prémes ellenzős sipkában. A szeme előtt nagy
gömbölyű üvegü pápaszem.
Ocskay megölelte a kedves házigazdát.
– Hát rám sem akart ismerni, kedves urambátyám?
– Az okulárémtól.
– Az okuláréjától?
– No igen, hát az olyan üveg, a mivel irást olvasni közelből jó, de
messziről embert megismerni nem jó.
– Ejnye, de okos pápaszemre tett szert, kedves urambátyám.
– De mit urambátyámozol te engem?
– Hát nem vagyunk-e atyafiak? Hiszen tudja!
– Tudom, az én nagyanyám meg a te nagyanyád két vénasszony volt. De csak
hagyd azért az urambátyámozást; maradjunk a «per tu»-nál, mintha csak
együtt őriztünk volna disznókat.
– Jól van öregem. Hát ereszsz bennünket egy kicsit beljebb innen az
ajtóból.
Gáspár úr feltolta a szemüvegét a homlokára, hogy jobban lásson.
– Vagytok-e még többen? kérdé elszörnyedve, mikor meglátta, hogy
nyomakodik fölfelé a lépcsőgádoron vagy tiz ember, mindenik hoz valami
uti motyót magával.
– Ne félj semmit. Ezek mind visszamennek a cselédszobába, ott lesz a
helyük.
– Hát te mikor akarsz tovább menni?
Ez a kérdés elég okát találta abban a fenyegető körülményben, hogy az
utolsó egy pár fegyveres egy nagy nehéz vasládát hozott fel a lépcsőn.
– De biz itt akarok maradni éjszakára, szólt Ocskay s aztán a katonákhoz
fordult. Azt a ládát vigyétek csak be a belső szobába. Aztán kimehettek.
A lovakat lenyergelhetitek.
– De én nálam még csak vacsorát sem kapsz, mert itt semmi sincs.
– Beérem azzal, a mit a gazda maga eszik, ha szépen megkinálnak vele:
«egyetek eb vendégei, ha az ördög idehozott».
– Én nem szoktam egyebet vacsorálni, mint fekete retket, meg kenyeret. A
borom mind megnyulósodott, azt nem ihatod.
– Lesz itt bizonynyal, a ki vacsorát tud főzni.
– Biz itt nincs. A szakácsném férjhez ment. Nincs asszony a háznál.
Ocskay László odasúgott az öreg fülébe:
– Hát «Ozmonda»?
Az öreg még mélyebben nyomta a sipkáját a fejébe.
– Ahá! Hát ennek «érzi eb-orrod a szagát?» Ez csalt ide látogatóba?
Dej’szen «orrod tőle foghagymás!» Abból meg épen nem eszel. – Dej’szen
nincs is itt! Ki mondta, hogy itt van? Bolond volt, a ki mondta. Az én
házamba az a személy soha be nem teszi a lábát. A ki miatt szegény
Gáspár fiam elölte magát a török háboruban.
– Valljuk meg az igazat, hogy agyonitta magát.
– De az asszony miatt való bújában, mert csapodár volt! Te is huztad a
szénáját, lélekadta!
– Nem biz az, hanem a miatt, hogy sokat vesztett a kártyán, s te nem
küldtél neki pénzt, hogy az adósságát kifizesse.
– Hát mi köze ahhoz a kutyáknak? Azért Ebkérdi Pál a neve, a ki a menyem
után tudakozódik.
– Hát hiszen nem is az után tudakozódom.
– Ne is tudakozódjál. Mert ha itt volna is, nem azért volna itt, hogy te
veled csipi-csókát játszon. Az én házam nem fürdőház, a hova mulatni
járnak. Ha jön: nem azért jön ide.
– Nem ám, hanem azért, mert mikor kiátkoztad, elfelejtetted a hozományát
is kiátkozni a házadból.
– Fogadatlan prókátornak tudod-e, mi a fizetése? Tyuktojás négylábú
állattól. Ha itt tartom a parafernumát, kamat jár az után.
– Jár bizony, a mit Ozmonda fizet te neked.
– Micsoda? kiáltá fel Gáspár úr, feltaszítva homlokáról a sipkáját. Hát
gorombáskodni jöttél ide hozzám? A saját nemesi portámra?
– No csak ne lökj ki az ajtón, öreg. Nem is azért a másikért. Igen
nevezetes dolgom van veled. Nem úgy kereslek, mint kedves atyámfiát.
– Úgy nem is találsz meg.
– Nem is mint Ozmonda apósát.
– Úgy még kevésbbé.
– Nem is mint derék, közbecsülésben részesülő, igaz buzgó hazafit.
– Úgy meg legkevésbbé.
– Hanem kereslek úgy, mint hirhedett istentagadó, vérszipoly sadduceus
uzsorást, a ki szorult embereknek irtóztató kamatokra pénzt kölcsönöz.
– Akkor már itthon vagyok.
Gáspár úr egyszerre megjuhászodott, a mint ilyen szépen megadták a
tisztességet.
– De már akkor foglalj helyet, kedves babám. Van pipád? Rágyujthatsz.
Adjak hozzá dohányt? Megállj, majd én megtöltöm a pipádat, mert te
nagyon meg találod tömni. – Hoztál valami zálogot?
– Hoztam. Itt van a vasládámban. Az összes ékszereim, a miket a wsetini
diadalnál szereztem.
– Add ide a kulcsát, majd én felnyitom. Nesze a bükfatapló, csiholj ki
magadnak.
Gáspár úr átvette a láda kulcsait s felnyitogatá a závárokat; aztán
felemelte a nehéz vasajtót.
– Hűh! Mennyi irtóztató kincs! szaladt ki a száján. Egy dominiumért meg
nem lehetne szerezni valamennyit.
– Én még drágábban vettem. Egy sánczot adtam érte, a minek az árka tele
volt halottakkal.
Gáspár úr nem tudta, hogy melyiket vegye kezébe a sok közül előbb.
– És ezt a marhasokaságú kincset egy ilyen gézengúz csak úgy egy
kardcsapással megszerzi.
– Hát őseink ezt az egész országot nem kardcsapásokkal szerezték?
– Aztán mennyi pénzt akarnál kapni erre a zálogra?
– Nem sokat.
– Én pedig inkább sokat adok, mint keveset.
– Értem. A sokat nehezebb megadni valaha napján s könnyebben ott vész a
zálog.
– Ördögöd van, hogy kitaláltad. No hát mennyit adjak, édes öcsécském?
– A mennyit akarsz.
– Jó lesz ezer arany?
– Egészen jó lesz.
– Csakhogy a pénzemet nem tartom idehaza nálam. Itt bizonyosan
elrabolnák, felvernének érte. Jó lesz, ha foglalóba adok ötven aranyat?
– Az is jó lesz.
– De én ezt a kincsesládát sem tarthatom idehaza, mert rajtam rontanak
érte. Tudod, hogy a mi ilyenféle ingó-bingóm van, azt ki szoktam vinni
Lengyelországba, Krakkóba: ott biztos helyen van. Ezzel magamnak kell
odamennem, s az sokba kerül.
– Viselem az utiköltséget.
– De kiséretet is kell magammal vinnem, hogy az úton ki ne foszszanak a
hajdemákok.
– Megtérítem a katonák zsoldját.
– Azalatt meg a házam idehaza őrizetlen marad.
– Itt hagyom ezt a tíz huszárt, a kit magammal hoztam.
– Hát azok kinek a rovására esznek?
– Az enyimre. Mindennapra kijár nekik egy arany.
– Ha ne ha.
Az lett belőle, hogy «egy dénár, két dénár, neked semmi se jár», Ocskay
nemhogy kapott volna ötven arany foglalót, hanem még ő fizetett huszat
Gáspár uramnak.
– Aranyos ember vagy, édes fiam. Aranyos ember. Ugy-e bár, itt maradsz
vacsorára?
– Ha lesz egyéb is, mint fekete retek.
– Ne busúlj, drága kincsem, olyan vacsorát kapsz, hogy a körmödet is
megnyalod utána. Szereted-e a szép asszony főztét? Mondd csak, mi a
kedves eledeled? Megkészíttetem, ha a föld alól teremtem is; ne félj,
angyalkám. Megyek; kiadom a rendeletet. – Nem zárjuk be addig azt a
ládát?
Attól félt, hogy Ocskay kilop belőle valamit. Úgy tekintette már azt,
mint a sajátját.
Ocskay nevetett s kituszkolta Gáspár urat.
– Siess, mert éhes az ember. Aztán a mi jó és drága, hozasd elő.
Gáspár úr szaladvást iramodott ki a szobából, hogy mentől hamarább
visszatérhessen.
– Mindjárt itt lesz a szép asszony főzte, kiálta visszatéret még az
ajtóból.
– Hát mégis csak van asszony a háznál?
– Nem mondtam én, hogy nincs. Csakhogy nem minden bolond ember számára
van itthon. Aztán én nem igértem neked mást, mint jó vacsorát. Punktum.
Azontúl semmi. Az én házam nem fürdőház; azt mondom.
– No jól van. Hanem már most hát nekem adj irást in optima forma ezekről
a zálogba tett holmikról, s azon ki legyen téve minden egyes darabnak a
neve, formája, és a többi.
– Hát hisz azt bolond nélkül is tudom. Ezt bizd reám. Tudom én mindennek
a nevét. Ez bracelet, ez reliquiarium, ez diadema. Fel lesz irva, kiben
van saphir, kiben smaragd, opál; ne félj, semmi ki nem lesz cserélve, ha
egyszer visszaváltod. Egész életemben mindig ezt tanultam. Úgy értek
hozzá, mint egy ötvös. Soha se gazdálkodtam lábasmarhával, mindig csak
arany- és ezüst-marhával, ebbe nem üt bele a dög; széna se kell neki,
mégis kitelel. Nézd, milyen gyönyörű billikom, mekkora türkizek benne!
Micsoda remek csatt. Ezt egy fejedelem viselte valaha! Meg ez a
pendeloque! ezekkel az igazgyöngyökkel. Ismerem a munkát. Nem csinál
ilyet más, mint Benvenuto Cellini. – Elenchust csinálok róla; egész
éjszaka fenn leszek mellette.
Ezalatt egy kopott ruhás csatlós bejött s elkezdett teríteni az
asztalon. Gáspár úr nem szándékozott a vendégét az ebédlőterembe
fárasztani. Ott bizonyosan nagy rendetlenség lehet. Itt is jól lehet
lakni a kis szobában, csak legyen mivel.
– Hát aztán csak kettőre terítenek? kérdezé Ocskay.
– No hát mi bajod vele? Én, meg te, az kettő – Bécsben is.
– De én úgy tudom, a hol háziasszony van, az együtt szokott az asztalnál
ülni a vendéggel. S te magad mondtad, hogy van.
– Van hát! No hát itt van. De hát ahhoz neked semmi közöd. Az én menyem
tisztességes asszony, annak az ilyen garázda, korhely, csélcsap
kákompillével, mint te vagy, semmi dolga.
Gáspár úr megint kezdett már goromba lenni és ha már átvette volna
Ocskaytól azokat a kincseket, bizonyára nyomban úgy beleveszett volna,
hogy még a vacsora is megmaradt volna elköltetlenül.
– Jól van öreg, jól. Tudom én azt, hogy minden ember tele van
erkölcscsel, a ki te hozzád tartozik. Hanem hát megállj: majd mutatok
neked még valamit.
– Ugyan mit mutatsz még nekem?
– Gyere ide ehhez a ládához. Hát úgy-e, hogy sok szép kincs van itten?
– Látom, hiszen nem vagyok vak, mint az apád volt.
– Tehát ezekre, a miket itt látsz: adsz nekem ezer aranyat zálogbérül?
– Megmondtam már.
– No hát várj. Ennek a ládának van még egy rejteke, a mit nem mutattam
meg. Most idenézz.
Azzal a láda felnyitott ajtaján egy szegfejet félretolt Ocskay s arra a
belső lemez felemelkedett, a ládaajtó kettős fenékkel birt; a rejtek
tele volt gyémántos, rubintos gyűrükkel, lánczokkal, diadémokkal;
gyöngysorok egész pamatszámra, álomnak is képtelen kincshalmaz egy
rakáson.
– Hűh! szörnyedt fel, nagyot hördülve Gáspár úr; mikor ezt meglátta, a
tíz körme egyszerre markolásra görbült. Ezt is mind raboltad?
– Meghódítottam, öreg. Tüzes sárkány ült rajta. Előbb levágtam mind a
hét fejét, úgy vettem el tőle.
Igaz, hogy biz azokat őrizte egynehány tűzokádó ágyu Wsetin várában.
– No hát ezekre mennyit adsz?
– Ohó! Ezek is a többihez tartoznak. Én az egész láda kincset értettem.
– Nem úgy atyafi. Azt mondtad: ezer aranyat adsz arra, a mit már látsz,
a vason keresztül pedig nem láthattál. Ezeket itt, ha nem akarod
elfogadni, nem is vagyok kénytelen itt hagyni, elfér mind az iszákomban,
magammal hordhatom lóháton. Kell? Nem kell?
Gáspár urnak valami jutott eszébe. Nagyon okos világ van most. A halált
olyan olcsón adják, a bolondoknak. Egy ilyen bolondnak, mint Ocskay
László, milyen könnyű valami olyan helyre lépni, a hol beszakad alatta a
föld, s összecsukódik a feje fölött, akkor potom zálogárban itt maradna
ez a temérdek sok kincs mind.
– Megállj csak! Hátha nem igazi ez a drágakő féle, meg ezek a gyöngyök?
– Az a te tudományod. Vizsgáld meg sorban. Azt mondod, úgy értesz hozzá,
mint egy ötvös.
– Értek is. De az soká fog tartani. Te addig mit csinálsz? Édes tuba
galambom! Könyvet adnék, hogy olvasgasd, ha volna. Szereted-e a
muzsikát?
– Magam nem értek hozzá.
– No hát majd lesz más, a ki ért hozzá, gyönyörüséges szép öcsém. Egyben
itt lesz.
Azzal az öreg maga kezével helyezett az asztalra még egy pár
czintányért, evőeszközöket, poharat, sótartót hozzá.
– Mindjárt jövünk! Azzal kiment.
Tehát már többen jönnek!
Rövid időn visszakerült, kezeit dörzsölve, s a nyakát még mélyebben
huzva a válla közé.
– Készen van már a vacsora. Mindjárt hozzák!
Tehát többen hozzák.
Ő azonban azonnal hozzákezdett a munkához. Letette a láda mellé a
gyertyát. Az asztalon nem lesz arra szükség, hisz a száját félhomályban
is megtalálja minden ember. A mellé tette a pamlag bőrvánkosát, a földre
az ólomkalamárist, az összehajtott iv papirost; még egy ókulárét tett
fel a szemére: úgy kezdte el szemle alá venni legelőbb is a drágaköves
ékszereket.
Azonban felhozták a lukullusi nagy vacsorát. A szépasszony főztét. Maga
a szépasszony is megjelent, a hogy illik, kimenteni magát a vendég
előtt, hogy olyan rossz a vacsora. Méltán tette, mert biz az rossz volt.
De hát a szépasszonynak minden főztét jónak kell találni, mikor maga
főzte.
Ozmonda valóságos falusi háziasszony volt; egyszerün öltözve, a köténye
szalagján a csomó kulcs, fején a csipkefőkötő, az arcza piros a tűztől,
mert a tűzhelytől jött; igazi derék kis falusi menyecske: a milyennek
Szunyoghy Gáspár uram menyének szokás lenni.
– Ah! jó estét Ocskay uram! Ezer esztendeje, hogy nem láttam
kegyelmedet. Ezzel üdvözlé házuk vendégét Ozmonda.
– Talán rám sem ismer?
– Bizony csak alig-alig. Mi hozza kegyelmedet mi hozzánk?
– Látja kegyelmed. Egy kis zálogügy az apósával.
– Hát már kegyelmed is kölcsön vesz pénzt?
– A hadaim zsoldját kell fizetnem s másunnan nem kapok.
– Eresztené őket szélnek.
– Ők nem eresztenének ám.
– Tehát tessék leülni a mi szerény vacsoránkhoz. Apám-uram méltóztassék.
Gáspár úr épen még egy harmadik nagyítóval is dolgozott, egy antik
ékszeren a művész nevét betüzgetve.
– No csak ne háborgassatok itt most engem: üljetek le, faljatok. Majd én
utoljára magam elé veszem a tálat.
Ozmonda és Ocskay leültek egymással szemben. Olyan közel voltak, hogy
suttogva is beszélgethettek.
– Volt kegyelmednél megint a fehér barát? kérdé Ozmonda.
– Micsoda fehér barát?
– Az, a kinek kegyelmed meggyónt. Ő meg kegyelmednek vissza.
– Nem volt. Különben is barátnak nem hiszek többet.
– És így apáczának sem? Hát nem mondtak igazat?
– Bezerédy rajta vesztett!
– Mert előbb járt a nyelve, mint a lovának a feje. Okos ember előbb
tesz, azután beszél. Tudja kegyelmed, hogy azóta le is fejezték őket?
– Bezerédyt?
– Meg a sógorát és az ezredesét.
– Hihetetlen!
– Persze, hogy hihetetlen, mert apácza mondja. Itt van nálam az itéletük
párban. Egerből kaptam.
Ocskay ajka reszketett, a míg e halál-itéleteket végigolvasá.
– Kegyelmednek adom. Elteheti. Hasznát veszi, súgá Ozmonda.
Ocskay előtt kigyótánczot jártak a sorok.
– No hát, drága öcsém uram! rivallt közbe egy szörnyű nyájasan recsegő
hang: kegyelmed se nem eszik, se nem iszik?
Ocskay csak most vette észre, felrezzenve, hogy Gáspár úr ott ül már az
asztalnál. Mikor került oda?
Ő előtte bizony megfagyott a czintányéron a tokány. Egy falat nem ment
le a torkán.
– Talán nem jó az a tokány?
Biz az kozmás is volt; de nem az volt a fő hibája: hanem az a
halálitélet hozzá. Ocskay egy eczetes zöld paprikát dugott a szájába,
azt rágta össze, hogy enni lássék.
Gáspár úr pedig falt, mint egy vadállat. Teletömte a pofáját hussal,
felugrott az asztaltól, visszafutott a ládához s ott rágta tovább,
egyet-egyet harapva hozzá a magával vitt kenyérből, s próbálgatta az
aczélráspolylyal, hogy igazi-e az a gyémánt abban a gyűrűben?
Más ételt hoztak: Ocskaynak az sem izlett.
– Megkapta kegyelmed az én levelemet? kérdezé Ozmonda suttogva.
– Az hozott ide.
– Csak az?
Ozmonda nagyot nevetett.
– Ugyan ne vihogjatok annyit! mordult fel Gáspár úr, mind
belekonfundáltok a studiumomba.
– Hát valamivel csak kell mulattatni a vendéget.
– Hozd elő a hegedűdet s muzsikálj neki, nem bánom. Ő is szereti a
muzsikát, s az engem sem zavar.
Ozmonda előhozta a hegedűjét. Felhangolta, megpengette; aztán
félrehajtotta rá a fejét, oly csábosan, negédesen, s rákezdte a nótát:
«Ne szomorkodj, légy víg!»
Ocskaynak eszébe jutottak róla az isztriczei kastélyban látott viziók.
Aztán a többi:
«Kinek van, kinek van karikagyűrűje.»
– Ugyan menjetek a pokolba azzal a czinczogástokkal! Most a te
«karikagyűrűd»-et irtam be ide az elenchusba, solitaires gyűrű helyett.
Ha muzsikálni akartok, menjetek át a másik szobába, vagy nem bánom a
harmadikba, a honnan nem hallik ide a czinczogás.
Jó ember ez a Gáspár úr, addig, a míg a klenodiumokat végigszemlélgeti.
Ozmonda és Ocskay szót fogadtak: annyira elmentek a házba, a mennyiről a
muzsikaszó ide nem hallatszott. Az Ozmonda szobája lehetett.
A szép hölgy ott is csak folytatta a nótákat, míg arra került a sor,
hogy: «Három piros kendőt veszek, Ha fölteszem, piros leszek, Piros
leszek, mint a rózsa, Rám illik a babám csókja.»
Ocskay Lászlónak eszébe jutott Czinka Pannának a jó tanácsa.
Mit is mond az a nóta?
– Ohó! lovag uram! szólt Ozmonda, eltaszítva őt magától: ez nem
Deliancsa, a czigány leány!
Ocskay lelke belejutott abba az örvénybe, a mely sodorja az embert
magával alá egész a mélységek fenekéig.
Megragadá a hölgy kezét.
– Ozmonda! Te egy kegyetlen játékot üzesz velem.
– Én nem vagyok oka, ha játék.
– Már egyszer őrültté tettél. Futó-bolond lettem miattad.
– Hát én nem lettem az te miattad? Nem én kerestelek-e fel mindenütt: a
ki futottál előlem, a ki elbujtál előlem?
– De most rám találtál?
– Oh nem! Az az Ocskay László, akit én kerestem, a kit én birtam valaha:
az nem te vagy. Mikor legközelebb vagy is hozzám, egy egész hideg ég áll
közöttünk. Te az égben jársz, én a földön.
– Az égben? szólt Ocskay nagyot sóhajtva; hajh, ott már nekem nagyon
kevés dolgom van. Megcsömörlöttem a mannától. Paradicsom-undor állt
belém. Szégyenlem a ragyogást. Rossz szivem lett. Olyan rossz, mint a
tied. Összeillünk.
– Hm. Tudnék én valamit mondani.
– Mondd el.
– Mikor a temesvári táborban találkoztunk, akkor magadtól is ki tudtad
azt találni.
– Mert ki hagytad találni.
– Ki hagytam találni, mert akkor volt valakim, akit megcsalhattam érted;
de most csak magamat csalhatom meg.
– Nem értelek.
– Akkor buta vagy. Tehát hadd rágom a szádba. Akár egy nehézfejű
iskolásgyereknek. Ausztriában, az osztrák törvények szerint, egy
katholikus és egy protestáns között való házasság semmis és érvénytelen.
Ocskay minden idegein, mint a galvanütés, vonaglott végig ez a szó.
Összeborzadt.
Honnan jön reá ez a hideg? Talán a falak fújják rá ezt a légvonatot?
Nagyot hallgatott és hosszan elbámult a végtelen semmibe.
A mély, feneketlen sötétségből két égő csillag világított eléje, a mik
egyre közelebb jöttek hozzá, a csillagtávol billió mértföldnyi távolából
egész oda, oda a közelébe: Ozmonda szemei voltak azok.
Oh, milyen szédítő mélység van egy ilyen égszinkék ragyogó szempárban!
Bele kell esni…
Sokáig hallgattak mind a ketten.
Az óra tizenegyet vert éjfél előtt. Annak az órának is épen olyan
berozsdásodott hangja volt, mint a gazdájának.
Ocskay Ozmonda keze után nyult, s azt suttogá neki:
– Mikor mégy vissza Pálffy bánhoz?
Ozmonda szemeiben az a két vészcsillag nagyot lobbant. Megnyilt már a
fényokádó örvény.
– A mikor te parancsolod, súgá odasimulva Ocskay vállára. Ez órában, ha
úgy kivánod.
– Valami izenni valóm van hozzá.
Ozmonda fölkelt a helyéről és bezárta az ajtót.
– Mondd el.
Senki sem háboríthatta őket.
Az öreg úr ott ült a kincsek között, s azt onnan meg nem mozdítja semmi.
– Mit izensz? Beszéld el. Szóljunk csendesen.
S beszéltek csendesen.
Nagyon sok izenni valója lehetett Ocskay Lászlónak Pálffy bánhoz, mert
még a hajnalsugár is ott találta, a mint suttognak csendesen.
Épen nyolcz órát recsegett a régi fali óra, mikor Ocskay Lászlónak
eszébe jutott, hogy még egy Szunyoghy Gáspár is van a világon, a ki
meglehet, hogy maga is csupa carbunculussá vált a sok gyémánt és rubin
között.
Biz annak a szobájában még akkor is égett a gyertya, pedig már egészen
világos volt odakinn.
– No az ördögök tánczoljanak a nyakadon! Ezzel fogadta jó reggelt
fejében a gazda a vendégét. Nekem ugyan rossz éjszakát csináltál. Egész
éjjel nem hunytam be a szememet; mind a te czókmókodat irtam össze. Soha
ennél több irkafirkám életemben nem volt.
Az igaz, hogy egész codicillus volt a leirása a zálogban hagyott
drágaságoknak.
– De még le is kellett újra irnom. Az egyik példány veled megy, a másik
itt marad. Ird alá, hogy láttad.
Ocskay bele sem tekintett a lajstromba; oda irta a végére, hogy
«láttam.» A magáét beledugta a tarsolyába.
Azután átadta a láda kulcsait Gáspár urnak.
– A rejtekben levőkért kapsz megint egy ezer aranyat. Itt van az irás
róla. Hanyadik van ma? Ötödik szeptember. Husz nap mulva érte jöhetsz.
– Itt leszek minden bizonynyal.
– Ha addig el nem visz az ördög.
– Ne félts tőle: jó emberem az nekem.
Ozmonda fölhordotta a csatlóssal a reggeli lakomához valókat. Maga
kedves háziasszonyi pongyolában jelent meg. Még akkoriban nem itták a
kávét: korhelylevesen kezdték. (Sok mai ember nem is tudja talán, hogy
mi ez? Káposztalé játsza benne a főszerepet.)
– No hát mi ez? pattogott Gáspár úr. Korhelylevessel traktálsz ma
bennünket? Azt gondolod, minden ember hajnalig tivornyázott, tánczolt,
dorbézolt az éjjel? Ostoba asszonynép! Hosszú haj, rövid ész! Ugyan
hoztok-e még valamit?
Ez a hajdunak szólt, a ki egyre hordta fel az asztalra a liptói brinzás
döbönt, a lépes mézet, a birsalma liktáriumot, a füstölt pisztrángot,
meg a malaczkocsonyát.
– Egy kézfogóra elég volna!
Azzal elkezdett a hajdura pörölni tótúl. Ez a legválogatottabb neme a
gorombáskodásnak: tótúl pörlekedni.
– Jaszná sztrela gladova! Ti, sztari opicza. Ti!
Ott volt már a zsebében a kincses láda kulcsa! Lehetett már
gorombáskodni kedve szerint.
– No öcsém! a lovaid nem akarnak várni, rég be vannak fogva az udvaron.
Nem indulsz még?
– Sietek már.
– Hát csak eredj! Menyemasszony, takaríttassa el az asztalt!
De bizony Ozmonda nem fogadott szót; hanem az eltávozó Ocskay karjába
kapaszkodva, úgy kiséré azt ki a tornáczig, s odáig is sokat suttogott a
fülébe.
Gáspár urnak többszörösen kellett figyelmeztetni Ocskayt, hogy üljön fel
már, mert a lovai nagyon ugrándoznak.
Csak hogy nem kergette már.
Ocskay pedig, mielőtt kilökette volna magát az ajtón, visszafordult az
öreghez, s azt mondá neki:
– Kedves czimborám. Mondanék még egyet. Odahaza sztropkói váramban van
nekem még egy kis ezüstmarhám is, a mit szintén szeretnék a
gondviselésed alá bizni.
– Hogyan van, kedveském, angyalkám? Hogyan mondod? rebegé Gáspár úr s
Ocskay kezét odavonta a keblére s bedugta a bekecse alá, úgy dédelgette.
Micsodácskád van te neked még otthon?
– Abból a wsetini szerzeményből az ezüstféle, a mit nem hordhatok
mindenütt magammal, mert nagyon sok.
– Mennyi lehet?
– Nem méregettem biz én mázsával, csak azt tudom, hogy Wsetinből négy
társzekéren küldtem haza: hat ló volt mindenikbe fogva.
– Négy társzekér ezüst! Jaj, te aranyember! Kincsbányába törtél be. Akár
csak nagypénteki lidércztűz vezetett volna rá! Idehozd mind. Én biztos
helyre teszem. Soha senki meg nem kapja. Gyere ide hozzám. Lakjál nálam.
Holtig eltartalak. Tekintsd a házam a magadénak. Invitálja meg kegyelmed
is, menyemasszony, a kedves uramöcsémet. Legyen szerencsénk minél
hamarább.
– Három hét alatt itt vagyok, mondá Ocskay, kezet szorítva az öreggel
is, a menyével is.
Azzal, az itt maradó csatlósainak kiadva az utasítást, szekerébe vetette
magát s egyedül visszahajtatott Zsolnára.
Mikor Ozmonda és az ipa a lépcsőgádoron visszalépdegéltek, azt mondá
Gáspár úr magában:
«A czudar zsivány.»
Azután pedig egész fenhangon mondá Ozmondának:
– Mit szólsz? Nem vágják le addig a nyakát?