A fővezér egyik levelében az is meg volt hagyva Ocskaynak, hogy a
dandárához tartozó Szalay-ezredet küldje le Bottyánhoz. Most a félszemű
hősre volt bizva a föladat: a győzelmes császári tábort előnyomulásában
föltartóztatni, míg ugyanakkor Eszterházy kurucz vezér egész hadtestével
Ausztriába tört be s egész Bécsig nyomult.
Ocskay megküldé a rendeletet Szalaynak, hogy az alatta levő tizenkét
zászlóval rögtön siessen a Nyitrától lefelé Érsekujvárnak. Másnap már
ott volt az ezredese a tiszteivel együtt s jelenté, hogy beérkezett a
rendelet szerint.
– Hát a zászlók? kérdezé Ocskay.
– Itt vannak mind az udvaron.
– Nem látom.
– Dehogy nem. Ott vannak a szekéren.
Csakugyan ott hozták egy parasztszekérre rakva mind a tizenkét standárt.
Ocskay minden rossz kedve daczára kénytelen volt nevetni.
– Hát a hozzávaló legénység?
– Az mind hazament. Már minálunk ez a szokás: ha valahol megvernek
bennünket, minden ember hazaszéled. Nem maradt velem más, mint a
tisztek, azokkal végeztetem az előőrsi szolgálatot.
– No hát jól van. Vigye el kegyelmed a tizenkét zászlóját Vak
Bottyánhoz.
Épen ilyen eredményre jutott Ocskay a Balog és Csáky ezredeivel. Azoknak
is csak a tisztei maradtak meg a zászlóknál.
Az már bebizonyodott igazság volt, hogy a kurucz sereg nagy tömegben,
rendes haditerv szerint megütközni nem tud.
Maga Bercsényi keserüségében azt irja a kurucz hadról: «A hadaknak
oszlása a szokott nyavalyánk. Elébb fogy el a prófontja, mintsem
megeszi; előbb szakad mundurja, mintsem elkészül; előbb fogy el kongója,
mintsem kiosztjuk; előbb tudja okát, miért nem győzhet, mintsem reá
indul.»
Ocskay lelke végképen elcsüggedt. Rettenetes gondolat egy mindig
győzelemhez szokott hősnek, hogy egy olyan sereg vezére legyen, a mely
az ellenség trombita szavára az erdőnek szalad.
Eszébe jutottak lelkének terhei. Régóta nem gyónt már. Pedig nagyon
buzgó katholikus volt. Azonban nem volt bizodalma a papokban. Könnyű
volt a protestáns hitre áttérés, s ha egy franciscanus, a kinek a
titkait bűnbánattal a fülébe súgja, holnap kálvinistává lesz, hát azt
semmi sakramentum nem kényszeríti többé az ő gyónástitkának zár alatt
tartására.
Egészen a szive titkos vágyai szerint történt hát, hogy egy este
odaérkezett a táborába (mindössze kétszáz embere volt) egy fehér barát,
a præmonstratensisek rendéből, a ki átutazóban volt, a fejedelem
táborából. Ocskay László egy régi kedves iskolatársát ismeré fel benne,
Mednyánszky Pált.
Ennek gyónta meg minden bűnét.
Mikor készen volt vele, s megkapta az absolutiót, akkor azt mondá neki a
fehér barát:
– Már most én gyónok meg neked.
– Nekem?
– Igen. Én előttem most sem vagy egyéb, mint pap. A kinek a homlokát a
szent chrysmával beolajozták, az le nem törölheti azt onnan csak úgy egy
kendővel. Az egész világ előtt lehetsz brigadéros. Nekem csak collega
vagy. Hajtsd hozzám a füledet s hallgasd meg, a mit én fogok gyónni.
– Hallgatom.
– Legelőször is, confiteor, hogy én nem Rákóczy híve vagyok; hanem a
koronás királyé.
Ocskay összerázkódott. Minő nehéz gyónástitok ez!
– A fejedelemnek ellentmondok, mert ő még azon nagy Istencsapása után
is, a mely hadseregét Trencsén alatt érte, a kálvinista porosz királyt
akarja a magyar trónra hozni, s e végett szövetséget kinál a protestáns
államoknak, Angol-, Porosz-, Hollandországnak, és az orthodox muszka
czárnak a katholicismus megrontására.
– Igazak-e ezek?
– Papi hitemre mondom. Confiteor továbbá, hogy egészen helyeslem
Bezerédy Imrének azon ajánlkozását, miszerint Pálffy bánhoz egész
dandárával együtt átálljon.
– Micsoda? Bezerédy Imre? A tábornok?
– Vezértársad. A királypárthoz fog állni, alvezéreivel Botka Ádámmal,
Szegedi Istvánnal együtt, mihelyt Pálffy hadteste közeljut hozzá a
Dunántúl.
Ocskay teste lúdbőrzött. Ozmonda jóslatai mind sorról-sorra teljesülnek.
Mindjárt ő rajta magán lesz a sor.
– Hallgasd tovább, mondá a fehér barát. Confiteor. Én, a midőn a
fejedelem által megbizattam, hogy egy nagyon fontos levelét vigyem el
Bercsényihez, megsértettem a levéltitkot; mesterséges úton-módon
felnyítottam a pecsétet s kitanultam a levél tartalmát. Ebben a levélben
a fejedelem azt irja a fővezérnek, hogy vigyázzon erősen, mert «egy
áruló» van a hadseregben, a ki az ellenséghez át akar szökni. És oda
volt mellékelve Pyber püspöknek egy levele te hozzád, a mit utközben
elfogtak.
– Én hozzám?
– Igenis. A püspök azt írja neked, hogy «mind azok az ajánlatok, a mik a
minapi három kegylevélben te neked téve voltak, s a miket oly gorombán
elutasítottál, most újból készen állnak a számodra, ha el akarod
fogadni.» Ezért vigyázzanak rád, irja a fejedelem.
– De én hozzám nem is jutott el ez a levél.
– Azért mégis ki vagy péczézve. Halld tovább. Confiteor. Én most innen
Vak Bottyánhoz megyek, de lopva útba ejtem Pálffy bánt, s elmondom neki,
hogy állnak a dolgok? és azt is, hogy te nálad voltam és veled
beszéltem. Ezek voltak, a miket meg kellett gyónnom. Megadod-e az
absolutiót?
Ocskay el volt szörnyedve.
– Mint hadvezérnek, főbe kellene téged lövetnem azokért, a miket most
nekem elmondtál.
– De mint áldozárnak, meg kell adnod az absolutiót; szólt a fehér barát,
ájtatosan letérdelve Ocskay László elé.
– Isten bocsásson meg neked… rebegé Ocskay.
– S mily penitentiát szabsz rám?
– Penitentiát? Te rád? Járj mezítláb a tövisvetésen, a minek a magját
elhintetted. Virraszsz a halottak lelkeivel együtt, a kik kétségbeesve
kimultak. Érezd az ital vizen a hazafiak vérét, a mi belé vegyült. Lásd
ébren és álmodban az égő mindenséget, a mit felgyujtani segítettél.
Hallgasd a milliók jajkiáltását, a századok átkait, s a lánczok
csörgését a legnagyobb csendesség közepett s ne találd hazádat sehol a
földön.
– Megtalálom az égben… Ám ezek mind csupán világi penitenciák, miket a
hős mondott; add fel a kánoni penitenciát, mint piacularis sacerdos.
– Úgy? Tehát: mondj el tizenkét Paternostert és tizenkét Ave Máriát.
– És hány Credot?
– Semmi credot! Nincs már a világon «credo!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A fehér barát tovább ment. De otthagyta a töviseket Ocskay László szive
elevenéig verve.
Már ki van péczézve!
Ki vannak ellene adva a titkos rendeletek minden hadvezérnek, hogy
vigyázzanak minden lépésére; őrizzék, strázsálják, körülkerítve
tartogassák!
Pedig még semmit sem vétett, semmit nem mulasztott.
Ezredét, mely a vesztett ütközet hirére épen úgy szétoszlott, mint a
többi, hadnagyaival a Nyitra védelme alatt már összegyüjteté, az ott
várt rá Szkolcsán városában, Blaskovich István volt az ideiglenes
parancsnoka.
Igen! Ez a Blaskovich István! Ez még itt van. Pedig mit jósolt felőle
Ozmonda? hogy ez lesz az első, aki el fogja árulni a fejedelmet, s
átszökik a királypárthoz. S még ime itt van. Hát még sem oly pontosan
teljesül annak a varázslónőnek minden jóslata.
Ez alatt egész csendes lett a világ a Nyitra és Vág közötti vidéken.
Pálffynak, Heisternek más feladata akadt, mint a szétfutott kurucz sereg
után szaladgálni, azt úgy sem érik utól. Ellenben a Dunántúl, meg
Ausztriában ott hatalmaskodtak a kurucz vezérek, Eszterházy, Balogh
Ádám, Vak Bottyán s keservesen megverték a császári hadvezéreket Kölesd
mellett: annyi császári ágyút, zászlót vettek el, s akkora sirdombot
emeltek halottakból, hogy a trencséni troféumokkal fölért. Heisternek,
Pálffynak most ezek ellen volt sürgős fordulni a fegyverrel. A felföld
magára maradt.
Ocskay László megindult a végőrön álló maradékhadával, hogy a Blaskovich
alatt összegyült ezredét átvegye.
Utközben találkozik Blaskovichnak egy stafétájával, a ki több rendbeli
leveleket hozott a számára. Egyre azok közül ez volt irva: Cito,
citissime! ad proprias manus! (Leggyorsabban! saját kezébe!) Ez
Blaskovich irása volt.
«Kedves barátom, brigadéros uram!
«Kutya van a kertben! A fejedelmet ugyan fölpaprikázák vala a körülötte
levő nemes urak. Nagy dolgok történnek. Félek még csak le is irni azokat
a magam kezével. Itt küldöm azonban Pestvármegyei főstrázsamester
uramnak a levelét, a kit Egerbe küldék a fejedelemhez, a végből, hogy
szorgalmazna az ezred számára némely zsoldot és munitiót. Az irá sub
rosa a következendő levelet. A melyet is, hogy kegyelmed elolvasson,
fölöttébb szükséges. Mert, ha az abban foglalt vádnak csak egy árnyéka
is valóság, akkor én a magam bőrét ugyan szeretném fölcserélni
akárkiével, más halandó emberével valóban, de a kegyelmedével
haudquaquam.»
(Ez a haudquaquam azt teszi, hogy «éppenséggel nem.»)
Pestvármegyei levelét már felbontva találta Ocskay; ez Blaskovichhoz
volt czimezve; ez állt benne:
«Vitézlő ezredes kapitány uram!
Nem mondhatnám, hogy valami nagy nyájassággal fogadtak volna a fejedelem
udvaránál. Itt minden ember árulásról beszél. Először Balogh István
brigadérost vették elő; de az kimosta magát. A trencséni ütközet nagy
kudarczát nehéz szivvel viselik. Gyanakosznak ama bizonyos grófnéra, a
ki a fejedelemasszony kiséretében Érsekujváron járt a táborunkban, s a
ki nemrégiben ismét megjelent a fejedelemnél, mintha Szászországban
bujdokló feleségétől hozott volna neki izeneteket. Lehet, hogy a
fejedelem elpanaszolta neki a közte és a fővezér közt levő
egyenetlenséget, az egyes hadvezérek tökéletlenségeit, és azután
megizente általa a feleségének az egész sziléziai hadjárat plánumát,
talán még azt is, hogy előbb Trencsén vára alá akarnak szállni.
Akárhogyan van, ama grófné eltávozása után a császári hadvezérek minden
szándékáról a fejedelemnek a legjobban lettek értesítve. A trencséni
ütközetnek a napján pedig sokak által láttatott egy czigányleány, a ki a
magyar táborban kóriczált s mindenféle praktikákkal a vezérek szívét meg
tudta venni. Egyszer csak eltünt a táborból, s mint mondják, Pálffy bán
seregéhez szökött át. Ennek a czigányleánynak köszönhetjük a nagy
gyalázatot, a mi fegyvereinket érte. Ez mondta el bizonynyal a bánnak,
hogy Bercsényi az egész lovassággal külön van szakadva a fejedelem
seregétől: duzzognak egymásra. És továbbá, hogy a fejedelem seregének
balszárnyát Pekri Lőrincz szerencsétlen mezei hadai képezik: ő maga is
két-balkezű ember, a ki a mit megfog, azt elejti. Erre a tudósításra
kaphatott vérszemet a bán, hogy oly csekély erővel meg merje támadni,
minden ágyúk nélkül, a fejedelem seregét. Most már senki sem kételkedik
ennek a hirnek a valóságában. Azt is beszélik, hogy az a czigány leány
nem más lett volna, mint ama bizonyos grófné, a kinek az apósa
Budetinben lakó Szunyoghy Gáspár. De mindenekfelett való nagy galiba az,
hogy ugyanazon czigányleányt a mi Ocskay László brigadérosunk
hadiszállásán is látták megjelenni, és a brigadérossal sokáig
beszélgetni, a honnan megint észrevétlenül úgy eltünt, mintha a föld
nyelte volna el: bizonyosan más álruhát vett fel. Ezt beszélik, a kik
látták őtet. Ha ebben csak egy makulányi igaz van is: félek, hogy
brigadéros uram nagyon megüti a bokáját. Mindezeket a fejedelem belső
tanácsosától, Vaytól hallottam; de mások is beszélik, hogy Ocskay László
uram felől rossz szél fúj! Azért is elő sem merem most hozni a zsold
kérdését: várok jobb időkre… stb.»
Ocskaynak zsibbasztó félelem állta el egyszerre az idegeit. A
czigányleányról tudnak valamit! Azt hiszik, hogy az Ozmonda volt. Ő volt
az áruló hirmondás megvivője. Ez mind nemcsak valószinű, de bizonyos! És
ugyanezt a czigányleányt látták ő nála is. Igaz, hogy a vesztett ütközet
«után,» nem előtte; de az mindegy, ott látták! Igaz, hogy ő neki semmi
része nincsen az árulásban; ő nála Ozmonda (ha ő volt) egyebet meg nem
tudott, mint hogy az ő dandára is teljes szétbomlásban van: egy ezrede
sem képes sikra szállni; ámde a trencséni kudarczot ő nem okozta.
Azonban mivel mentse magát, ha kérdőre vonják a czigány leányért?
Kibeszélje országnak-világnak, irásba tétesse, esküvel megerősítse, hogy
semmi hadi praktikáról nem folyt köztük a szó? «A czigány leány dalolt,
én meg tánczoltam hozzá; aztán daloltunk együtt, tánczoltunk együtt,
ittunk együtt, míg a bor és a józan ész el nem fogyott!» Ezt vallja-e
be, ha birái elé állítják? Ezt tudja-e meg így a feleség otthon? Az
áldott jó asszony, a ki férjében egy szentet imád, a ki őt a mesebeli
hattyu-lovagok egyikének tartja!
Erre nem kerülhet a sor!
A pestmegyei levelének első lapjára azonban alul még ez a szó is volt
irva «vertatur» (fordíts). Még a túlsó lapon is lesz valami megtudni
való.
«P. s. Épen most veszem a hirt a fejedelem kamarásától, hogy Bezerédy
Imrét elfogták. Árulást tervezett, egész dandárával át akart állni a
bánhoz, csak annak a közeledését várta. De Eszterházy tábornok eleve
megtudta az árulást, s mielőtt végrehajthatták volna, összefogdostatta
ez összeesküvés fejeit, magát sógorát Botka Mihályt és Somogyi ezredest;
mind a hármat vasban küldik ide Egerbe. Bizonyos, hogy fejeik fognak
vétetni. Ocskay László uramat jó lesz értesíteni, hogy ha van valami
teher odahátul a saraglyában, akkor a merre nincs bedeszkázva a világ,
csak nagy hamar «ad ugrandum.» Mert itt nagyon sokan azt hiszik, hogy
neki kell a sorban következni. Mondják, hogy mikor Pálffy bánnal Ugrócz
alatt a mezőn összecsapának, csak tréfából ütögették egymáshoz a
kardjaikat, s a mellett igen nyájas discursust folytattak stb.»
Ha valaki e perczben látta volna Ocskay arczát, a sápadt rémülettől
halott szinével, e vonagló izmokkal, e veritéket gyöngyöző homlokkal, a
min keresztbe álltak a ránczok; ezeket a vadul kimeredő szemeket, ez
elkékült ajkat: ez a tekintet elég lett volna, hogy kimondja rá a
«bűnöst.»
Érzé, hogy a kezére, lábára, nyakára szorul a hurok. Megkötik,
megfogják, elvesztik, semmivé teszik, bizonyosan; pedig még nem vétett
semmit.
Semmit?
Hát az a csók Deliancsa ajkán?
Mit? Csak egy csók?
Az hozza magával a többit.
Egy titka van az erény megőrzésének. Nem tenni meg az első ballépést.
Az elsőt meg nem tenni – nagyon könnyű; – a másodikat meg nem tenni már
nagyon nehéz; – a harmadikat meg nem tenni már lehetetlen. – S aztán jön
a többi.
A mint e levelet elolvasta Ocskay, az egész valója reszketett. Az az
egész valója, a minek a neve hős, hazafi, derék ember, hű férj,
családapa. Volt oka mért reszketni. Ez mind halálát érezte. Összeomlik,
porrá lesz az az egész dicső jellem, a mi érczből volt alkotva. Meghal a
hős, a hazafi, a derék ember, a hű férj! – Föltámad helyette a
«kalandor». Az ős természete szivének visszafoglalja egész valóját.
Nincs már ott a jó barát közelében, a ki kemény tekintetével
emlékezetébe hozza: «egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés,
egy tüzes pillantás megfordít és önmagad ellenkezőjévé tesz». S most itt
volt, nem egyesével, hanem együtt valamennyi.
Keservesen meg volt sértve büszkesége, annyi hőstett után most
keresve-keresik az ürügyet, a miért minden koszorúját letéphessék
sisakjáról: megmérgezik a hiven hivő feleség szivében a szerelmet;
megbélyegzik az apát; meggyalázzák még a gyermekeinek örökbe hagyandó
nevet is. – Földönfutókká is teszik őket; mert hiszen az áruló vagyona
elkoboztatik; s az köztudomású, hogy Ocskay László kincseket halmozott
össze sztropkói kastélyában. – Így tesznek a méhekkel is, mikor a kas
megtelt mézzel.
«De hátha még nekem is lesz egy szavam hozzá: kegyelmes és kegyetlen
uraim!»
Csalatkozni fognak, a kik azt hiszik, hogy Ocskayt is olyan könnyű lesz
megfogni, levágni, elpusztítani, mint Forgáchot, Rakovszkyt,
Okolicsányit, Bezerédyt. Ocskay László, a hős: no az már el van temetve,
alszik; – de hát a másik: Ocskay László, a kalandor! Annak átkozott
munka lesz a fölébredése!
Összecsikorgatta a fogait s a közben nevetésre torzult el az arcza!
– «Ad ugrandum!» ugy-e? Ezt tanácsolják, a kiknek olyan nagyon útjokban
állok, hogy két kis pénzért eladnának az ördögnek! – Ne olyan olcsón!
A rémület elszállt lelkéből, együtt a száműzött nemes indulattal.
Elfoglalta helyét a dölyf: a boszuálló kevélység. S talán még valami más
is.
Mondtuk, hogy milyen rossz érzés az undor, mely a mámorra következik: a
bor, a kéj, a dicsőség mámora után. De aztán mikor az undor ki van
heverve, ujra visszatér a szomj, s még erősebb bort kér, még dühösebb
szenvedélyt, még átkozottabb ragyogást!
Ha mind úgy keresik a czigány leányt, – hát az legyen szerencsés, a ki
megtalálja.
Az utolsó borzadozással vége volt a félelemnek. Érni kezdett a terv.
Ocskay Lászlót valamikor a jezsuiták nevelték. Ezt a tudományát vette
elő legelébb.
Elhallgatta társai előtt mindazt, a mi keblében forr. Derült, nyugodt
arczot mutatott mindenki előtt.
Leült leveleket irni, a fejedelemhez, és Bercsényihez.
Nem látszott az irásán, hogy a keze reszket; nem árulták el a szavai,
hogy a szive megkeményült; szép calligraphiával írt mind a kettőnek,
alázatos hűségét bizonyítva s felajánlva egész tehetségét szolgálatukra.
Előadott egy egész szépen kifundált tervet, hogyan fogja ő most rögtön
insurgáltatni a fejedelem mellett a «tót impérium»-ot. (Így tisztelték
akkor a magyar felvidéket, a minek a népéről Rákóczy maga azt írja, hogy
Ocskay Lászlót «kis Istenének» tartja.) Ő most a Fehér-hegyek mögé
vonul, s az ottani várakat megrakja pihent őrséggel, ellátja eleséggel
és lőszerrel. Mihelyt pedig egy dandárt összeállíthat, azzal rögtön
általtör Morvába, a mit rémhírével annyiszor hozott már rettegésbe s ez
által kényszeríteni fogja a császári seregeket, hogy itthagyva
Magyarországot, Bécs védelmére siessenek. Bercsényit kéri e végett, hogy
küldje utána rögtön az ezredét Szkolcsánból. Ő az előhadával siet
megelőzni a bánt, nehogy hamarább elfoglalja a Fehérhegyek közötti
várakat.
Az egész terv olyan őszinte és olyan egyszerű volt.
A Fehér-hegyek völgyszorosai, számos hegyi váraikkal, igen alkalmas
helyül szolgáltak mindig a felkelő seregek ujjászervezésére, s azokról a
várakról csakugyan sürgősen kellett gondoskodni, mert épen akkor jött a
rémhír, hogy a hatalmas, győzhetlennek hitt Nyitra vára Heister előtt
kaput nyitott. Labanczból áttért német őrség volt benne; azok az első
ágyuszóra megint visszatértek a labanczokhoz. Félő volt, nehogy a
többiek is úgy tegyenek.
Bercsényi tehát épen akkor, a mikor gyanuját minden lánczáról szabadon
kellett volna bocsátania, hogy mint a harapós kuvasz, rohanjon utána a
futónak: – akkor kergette azt be aludni a dutyijába s egész jó hitében
utána küldte Ocskay Lászlónak az összegyült ezredét Blaskovichcsal és
Pestvármegyeivel a Fehér-hegyek közé.
Ott aztán nem őrizhette őt senki.
Senki sem vigyázhatott már Ocskay Lászlóra: csak egyedül Ocskay László
maga; – de hol volt «az» már!