Ocskay mindenféle mámor-undorra ébredt fel. Kellemetlen érzések mind: a
bor mámorának, a gyönyör mámorának és a dicsőség mámorának az undora.
Ocskay együtt érezte mind a hármat. Az egyiket a hátában érezte, a
másikat a szivében, az utolsót, hahj! azt az egész valójában!
Szép mulatság várt rá odakünn a «platz»-on.
Jött a vert had mindenfelülről: gyalog és lovas egyszerre. A gyalogok
még jobban tudnak futni, mint a lovasok. Volt ott ezer ember is
egyrakáson, de abból tíz nem tartozott egy ezredhez. Kék hajdu, zöld
hajdu, sárga huszár, veres huszár, palotás, dragonyos, pattantyús,
összevissza. Zászló egy sem, tiszt sehol. Lármázni tudtak minden
nyelven, magyarul, tótul, lengyelül, svédül, németül; de hallani nem
akartak semmi nyelven. Valami rendet csinálni közöttük, arról szó sem
volt. Nem is lett volna kivel. A kiket Jávorka az éjjel az Isztriczén
fekvő Ocskay-ezredből lóra tudott ültetni, alig tesz két századot.
Azokkal a futó vert hadat fel nem lehet tartani: inkább attól kellett
félni, nehogy azokat is magával ragadja. A nagy vészlármájukkal a futók
már eddig is demoralizáltak mindenkit, a ki utjokba esett. Azt
hiresztelték, hogy harminczezer német jön a sarkukban aztán mágneses
golyóbissal lövöldöz, hogy minden golyó emberbe talál.
Aztán éhesek voltak pogány módon. Tegnap óta egy harapást nem ettek. A
prófont is mind ott veszett Trencsén alatt. Valahány csapat jött, az
mind oda tódult Ocskayhoz a kastélyba s kenyeret, húst, bort követelt.
Ocskay szidta őket, mint a jégeső.
– Hát koldusbiró vagyok én? Ott volt előttetek az ellenség, mért nem
ettétek meg? A hol dolgoztatok, ott kérjétek az ebédet.
Hanem a kurucz atyafiak egészen eltérő véleményen voltak. Nekik ha nem
adnak, vesznek maguk. Délig tele volt minden ház marodeurökkel; félő
volt, hogy estig szőröstül-bőröstül feleszik az egész falut.
Ocskay megkisérlé egyes csapatokat öszszeterelni, rendbe állítani; de
mire hátat fordított nekik, már nem voltak sehol. Mind requirálni
mentek.
Azután meg azt kisérlé meg, hogy eltolonczozza őket előbbre. Akkor meg
nem birta őket a helyükből kimozdítani. A kiket a falu egyik végén
kiterelt, a másikon visszakerültek, ismét ott voltak a nyakán. Puska
csak minden tizediknél, ha volt: nagyon alkalmatlan utitárs a
szaladásban, a lovak meg a rogyásig kifáradva. A gyalogság égre-földre
esküdött, hogy addig nem találja meg a lábát, míg jól nem lakott.
Egyszer aztán jött valaki a segítségére Ocskaynak, a ki csodákat tudott
mívelni. Egy csapat mezei lovas. Vágtatva jöttek Ugrócz felől s a milyen
tágan kifért a szájukon, úgy ordították végig az utczán: «Itt jönnek a
ráczok!»
Erre a rémkiáltásra egyszerre ott hagyta a vert had az elfoglalt
tanyákat, félig nyúzott ökröt, kemencze kenyeret, s futott
szerteszéjjel, szaporítva a vészüvöltést: «a ráczok, a ráczok»!
– Na nézd, hogy futnak a ráczok elől! monda keserves kedvében Ocskay
Jávorkának. Tegnap még az egész világ kevés volt nekik ellenségnek, s ma
elég a ráczok veres köpenyege, hogy a világ végéig szaladjanak tőle. A
bika elszalad a vörös posztótól. Így tesznek mindig. Ha egy csatát
megnyerünk, akkor szűk nekik Európa, ha meg egyet elvesztünk, a
rókalyukba is be akarnak férni.
No, az az egy jó volt a dologban, hogy a falu hamar kitisztult a
sereghajtó hadtól; nem fájt már senkinek a lába, se a lova nem volt
fáradt; hanem meg volt mellette az a baj, hogy a ráczok csakugyan
jönnek. A toronyba állított őrök jelenték, hogy az ugróczi úton nagyon
vereslik valami. Az a szerezsánok veres köpenyege.
Ocskay leküldé Jávorkát a századosaihoz, hogy indítsák meg az alattuk
levő lovasságot s verjék vissza az ugróczi úton közeledő ellenséges
csapatot, a mi utoljára is alig lesz egyéb egy kémszemlésző portyánál.
Nemsokára visszajött Jávorka azzal a szép hírrel, hogy a századosok nem
tanácsolják azt a kisérletet, a csapataik hangulatát tekintve. A katonák
nagyobb része még most is kótyagos, s nincs semmi kedvük a verekedéshez.
– Itt van ni! Hát az egyik azért nem akart verekedni, mert éhes,
szomjas, a másik meg azért nem, mert sokat ivott-evett. És így megérem
azt, hogy magamnak is el kell szaladnom a ráczok elől.
– Nem magadnak, édes vezérem, mert mi is veled futunk.
– Ezer sánczárok tele ördöggel! (Ez volt akkor a legnagyobb káromkodás.)
E pillanatban érkezik a «kertek alól» nagy török sípszóval egy csapat,
valami háromszáz lovas. Nagyon megbámulták őket. A ki most török sípokat
fuvat masirozás közben, az nem tudja még, hogy mi történt? Honnan
cseppennek ezek ide?
Mindjárt meg lett oldva a talány, a mint a csapat közelebb jött. Az
egyenruhájok kibeszélte, hogy kicsodák.
– Hahhó! hisz ez a rongyos gárda! kiálta Ocskay. Valami ötlött az
eszébe. «Vágtassunk eléjük», mondá Jávorkának; «a míg össze nem jönnek a
többi bús magyarokkal»!
Azzal a lóra kapott s a felvonulók elé tartott.
«Azok» voltak biz azok: a rongyos gárda. A hány, annyiféle mundurban; a
legtöbb egy ingre vetkőzve a nagy melegben. Borbély Balázs jött legelől:
az volt a vezérük.
– Soha jobbkor, karikalábu szent öcsém, Balázs! kiálta rá Ocskay
messziről. Honnan jöttök?
– Temetvényről.
– Nem hallottátok az ütközetet?
– De hallottuk a szotyákoktól, hogy nagy futás van erre felé.
(A rongyos gárda most már spekuláczióra üzte a hadi mesterséget: nem
volt olyan bolond, mint a hadjárat elején, hogy ő kezdje a hajczihőt; ő
a végén szokott inkább megjelenni, a mikor a dividendára került a sor;
addig ott tartogatta magát egy várban, meg annak a Podhrágyában.)
– Futás bizony. De még milyen nagy! Szétverte Bercsényi a németet
csunyáúl! Most azt kergetjük: hol mi elől, hol ők hátul. Épen itt
kerítünk meg most egy csapat ráczot, a ki erre felé tévedt. Akartok-e
részt kapni a veres köpenyegből?
De hogyne akartak volna? Nem értették meg a szójátékot: «hol mi elől,
hol ők hátul». Egyszerre csupa lárma, kiabálás lett az egész csapat:
«hol az a rácz»?
– Gyertek velem! viszlek rája.
Akkor meg már épen a tüzes ördög ellen is mentek volna, ha Ocskay vezeté
őket. Azzal «rajta Miska, rajta!»
Ocskay szerencsésen kivitte őket a faluból az országútra, mielőtt a
többi kuruczok savanyú pofáitól ezek is elbusulták volna magukat. Az
országúton ott lehetett már a porfelleg között látni a közeledő veres
köpenyegeket.
A rongyos gárdának nem kellett buzdítás, sarkantyúba kapta a lovát, neki
rugaszkodott a szemközt jövőnek s egy gondolat alatt szerteszét
piroslott a mező a veres köpenyegtől. Nem az «oroszlánt keresték azok,
csak a nyomát.» Ocskay a rongyos gárdájával a báni erdőig vágta a
futamodókat: nem is mentette meg az egész csapatot a teljes
lekonczoltatástól egyéb, mint a sűrű bozót, a hová lóháton nem lehetett
utána törtetni.
Hanem itt azután új ellenség bukkant ki az erdőből a kuruczok elé.
Ocskay ismerte őket egyenruhájukról. A Schlick vértes-ezred csapatja
volt az. A számukat nem lehetett tudni, mert az erdőben álltak. Ocskay
hadjárati tapasztalataiból tudta, hogy az ilyen kémszemlészetre nem
szoktak nagy haderőt kiszakítani, s azért rohamot fuvatott ellenük,
«rajta kurucz!»
Hanem akkor oda állt Borbély Balázs a lova feje elé, keresztbe a maga
lovával, s elkezdett higgadt bölcsességgel beszélni.
– Megállj csak előbb egy szóra, kedves vezérem; nem kell az embernek
hebehurgyáskodni, mert megégetheti a körmét. Nem tudhatjuk, hogy a
vasasok hányan vannak ott benn az erdőben? Aztán ha mi támadunk, hegynek
fel rohanunk s az nem egészséges.
Ocskay végignézett a czimboráján. Hát már a rongyos gárda is számlálja
az ellenséget? hát már Borbély Balázs is a jobbik eszét veszi elő, mikor
rohamra kell menni? Szépen vagyunk.
– Hát mit gondolsz? kérdé Borbély Balázstól.
– Tartsunk elébb haditanácsot.
– Tudsz francziául?
– Nem többet annál, hogy «ü le koma, itt a kű!
– No hát az épen elég. Ülj le koma, ott a kű! Álljatok fel az országút
mellett két felől a cheval, két escadronnal, egy escadron maradjon en
reserve; egy detachement igyekezzék a bozóton keresztül az ellenséget
flankirozni; két róta eklerőrnek harzelirozza az ellenséget frontban.
– Köszönöm, elég volt már a francziából. Mindent megértettem.
A kuruczság is felállt hadirendben, az erdővel szemközt.
Ocskaynak eszébe jutott, hogy épen így állt Zólyomnál, és épen így
Strázniczánál szemben, álló egész nap, kurucz és labancz s nézett
farkasszemet egymásssal, várva, hogy a másik támadjon.
Az is eszébe jutott, hogy a zólyomi ütközetben úgy tudták a vezérek
nemakaródzó hadaikat egymásra rávinni, hogy maguk kinyargaltak a tér
közepére s kihitták egymást személyes párviadalra. Szokás volt az
akkoriban. Ő is megpróbálta.
Végig lovagolt a hadrendbe felállított rongyos-gárda előtt, s megszólitá
a török-sípfuvó trombitást.
– Hej fiam! tudod-e a nagyszombati nótát?
– Hogy ne tudnám!
Szép nóta volt; de a hozzávaló verset még nem igen énekelgették a
közvitézek: azt csak az urak danolták maguk között.
«Jaj már minekünk
Magyar nemzetnek,
Kik feltámadtunk
Rebelliseknek.
Szuhay Mátyás, Esze Tamás
Kopasz fejének
Nagy pipáju, kevés dohányu
Magyar nemzetnek.»
– No hát fujdogáld ezt nekik.
A török-síp fujta a nagyszombati nótát, Ocskay László pedig sarkantyúba
kapta a paripáját, kivágtatott egyedül egymagában a szép tarló mezőre s
annak a közepére érve, a honnan jól meghallhatták a hangját, elkezdett
átkiáltani a németekhez, körültánczoltatva a paripáját, s magasra emelve
a kardját:
– Héj, német: nem vesz apád csibét? hallod-e. Kinek van lelke ide jönni
egy pár barátságos kardcsapásra?
A vasasok csapatjából rögtön kivált egy vezéri alak, s az is egyedűl,
minden kiséret nélkül, odanyargalt Ocskay elé. A vállán átkötött széles
écharpe, a tollas föveg igen magas tiszti rangra vallott nála.
Mikor egészen közel ért, Ocskay meglepetve ismert rá. Ez maga volt a
bán, Pálffy János: a trencséni szomorú ütközet diadalmas hőse.
Egymásra nyargaltak s aztán öt hat kardvágást váltottak egymással, a
minek nem volt más eredménye, mint ugyanannyi csorba a kardok élén.
Akkor mind a kettő visszarántotta a paripáját.
– Hagynók abba, brigadéros uram. Szólítá meg előbb a bán Ocskayt. Úgy
sem tudja egyikünk is megvágni a másikat. – Sok mindenféle oknál fogva.
– Ugyan mit akar kegyelmed ezzel a rongyos pereputytyal itten?
– Kegyelmeteknek a fényes uniformisát még ennél is rongyosabbra tépni.
– Próbálná meg! Ha a saját ezredével volna itt kegyelmed, nem mondom,
hogy szivesen nem látnám. Még ma mind az én vendégem lenne. De Borbély
Balázs rongyos gárdája a pokolnak kell – ajándékképen is.
– De annak a háta mögött ott van az én egész ezredem.
– Nincsen biz az, brigadéros uram. Van kegyelmednek Isztriczen
legfeljebb kétszáz kurucz lovasa nyeregben, a melyiknek csak a fele
józan: tudniillik a lova.
– De ott vannak az öcsém Sándor, Csajághy Márton pihent ezredei.
– Nincsenek biz azok, brigadéros uram, mert azokat leküldték Érsekujvár
felé. Jobban tudom én azt, mint kegyelmed. Jobb lesz, ha mint jó barátok
válunk el egymástól, az az, hogy «jó» ellenségek: kegyelmed se
kisérgessen engem, én sem kegyelmedet.
– Valljuk meg az igazat, bánus uram, kegyelmed is gondol olyanformát:
hátha ez a bolondfejü Ocskay most ezzel a rongyos gárdával külön
kaphatja a trencséni hérost, s még felcsufolja a diadala végén?
– Hát az sem lehetetlen.
A két szemközt álló dalia csak ilyen csendesen beszélgetett egymással; a
paripák prüszkölve kapálták patáikkal a tarlót.
– Hogy van odahaza a kedves familiája kegyelmednek? szólt a bán.
– Köszönöm kérdését, mind egészségesek.
– Vigye meg kedves asszonyának az én feleségem üdvözletét. Nagyon rám
kötötte, hogy ha találkozom kegyelmeddel, el ne mulaszszam átadni.
– Nagyon örülni fog rajta.
– No már most hát Isten megáldj. Alá is út, fel is út! Én jobbra,
kegyelmed balra: a míg az utaink megint össze nem találkoznak.
Azzal megint kettőt-hármat vágtak egymásnak a kardjára s aztán
megfordultak, széjjel mentek.
Mikor valami harmincz lépésnyire távoztak egymástól, a bán
visszakiáltott Ocskay Lászlóra.
– Brigadéros uram! Kegyelmedre sok szem néz. Nehogy valami mendemonda
szófia beszéd keveredjék belőle: nem jó volna, ha kilőnénk egymásra
pisztolyainkat?
– De ez jó lesz.
Aztán mind a ketten kilőtték egymásra a pisztolyaikat. A golyók
elfütyöltek erre-arra. A két vezér visszament a maga csapatjához.
A bán hamarább odaért a vérteseihez, s rögtön a megérkezése után
hangzott a vezényszó, a mire az erdő szélen felállított katonaság
megfordult, s visszahuzódott a sűrűbe.
Erre aztán a kuruczságnak megint nagy kedve lett volna utána vágtatni a
visszavonuló ellenségnek, s nagy volt a zugólódás, mikor Ocskay szájából
meghallották a parancsszót, hogy ők is visszavonulnak Isztriczére.
Az volt a szokás, hogy a közvitézek belebeszéljenek a hadvezér
parancsolataiba. A trombitás volt az ezred szája.
– Brigadéros uram! Jobb szeretnők, ha támadót fuvatna kegyelmed! Mind
megennők azt a szarvasbogárnak öltözött németet odaát. Had fujjam a
népnek azt a nótát, hogy «Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még?
Rád-é, rád-é, rád-é rád, Rád-é vicsorítja még? (Ez volt a lovasság
kedvencz csata-indulója.)
– Csak te fujd fiam azt a nagyszombati nótát.
De még Borbély Balázs is ungorkodni kezdett. Hogy de már mégis! Egy kis
próbát csak illett volna tenni! Hátha a német parókáját elhozhattuk
volna? Olyan jól kezünkben volt most, hogy soha jobban nem lesz.
Mindenkinek jutott a nyereségből, csak a rongyos gárda megy el üres
kézzel.
Ocskay aztán oda dümmögött neki a fülébe.
– Ne kivánj magadnak abból a nyereségből. A te rongyos gárdád az utolsó
csapat, a mi veretlen marad a hadseregből: szétverte az ármádáinkat
tegnap Pálffy bán, teljes tökéletesen. A fejedelem is nehéz sebbe esett.
Az ő menekülését védtük most ezzel a visszacsapással.
Borbély Balázsnak is lekonyult erre az orra, hüvelyébe taszította a
kardját, nem szólt többet, csak annyit mondott vezényszónak, hogy «úpré
púpos!» s a ki azontúl hozzá szólt, mindenkit azzal gyanusított, mintha
nem törvényes szülötte volna az apjának.
A zúgolódó rongyosgárdának aztán be kellett érni azzal, hogy
visszatérőben a mezőn levágott rácz gyalogokat kifosztogathatta, a veres
köpenyegeket fel is vették magukra, úgy parádéztak velük nagy kevélyen,
a mikor Isztriczére visszatértek. Iszonyú nagy volt a dicsekedésük. A
ráczokat úgy kiirtották, hogy egész Ráczország üresen maradt, azután meg
Pálffy bánt magát kergették meg valamennyi vasas ezredével: csak annak
köszönheti megmenekülését, hogy jobb lova volt, meg a nagy erdőnek.
Erre a diadalhirre aztán Ocskay lovasságának is egyszerre dühös kedve
támadt a verekedéshez; most már ők is mennek.
– Mentek fiaim, alunni. Mondá nekik Ocskay László. Megérdemeltétek:
sokat fáradtatok az éjjel.
Már ő akkor bizonyos volt felőle, hogy Pálffy bán nem fogja a további
üldözést megkisérteni. «Ezért» is, meg «amazért» is.
Odafenn a kastélyban vártak reá már a futároktól hozott levelek: «Ocskay
László brigadéros uramnak. Ibi, ubi.»
Azok között volt Bercsényinek három levele.
Mind a három más, egymással ellenkező rendelkezést tudatott vele.
Találgathatta, hogy melyik a legutolsó keletű.
Annyit megtudott belőlük, hogy a fejedelem szerencsésen elmenekült a
Nyitrán túl Zerdahelyre. A kapott sebe nem veszélyes. Azt úgy kapta,
hogy a mint felzavart hadának rendbeszedésére rohant, két mély
vizmosáson kellett átugratnia a lovával; ezt szerencsésen meghaladta, de
a harmadik meredeknél a lova belebukott a mélységbe s nyakát szegte:
maga a fejedelem estében félrevetette magát s így kerülte el az
agyonzúzatást, de az arczát megütötte és elájult; most már ismét talpon
van s rendeleteket oszt. Személyét nem kell félteni, az éjjel Vak
Bottyán hatszáz válogatott lovast küldött a védelmére: azok megvédik a
Nyitra hidját.
A harmadik levélből azonban azt értette meg Ocskay, hogy az éjjel
tartott haditanácsban elhatároztatott, miszerint Ocskay Sándor és
Csajághy Márton a maguk csapatjaival siessenek le Érsekujvárra, az
erősség védő seregét szaporítani; Ocskay László pedig menjen a hegyek
között a saját ezredét összeszedni.
Ez arra volt jó, hogy Ocskay László mellől el legyen távolítva az a két
alvezér, a ki az isztriczei találkozásnál olyan hatalmasan pártját fogta
neki a fővezérrel szemben.
Aztán pedig ennek a két embernek az eltávolításával megszünt az őrállás
Ocskay László fölött. A kik vigyáztak rá, a kik féltették, hogy
eltántorodik, a kik szivének, lelkének gondolatait ellenőrizték, azok
lettek tőle messze elszakítva.
Most már szabad a vásár!
De hát, hogy tudhatta ezt a bán hamarább, mint maga Ocskay László?