– Én sem hiszem, de mégis a történelem egynehány bámulatos adattal
támogatja e hitet. Az 1693-ik év január 21-én nagy ragály tört ki és
éppen a holdfogyatkozás pillanatában tömegesen haltak meg. A hirneves
Bacon, valahányszor holdfogyatkozás volt, elájult, és csak akkor tért
egészen magához, ha mindennek vége vala. VI. Károly 1399-ben holdujság
vagy teli hold idején hatszor veszté el a józan eszét. Az epilepsziát az
orvosok azok közé a betegségek közé sorozzák, a melyek a hold változásai
szerint lépnek fel. Az idegbetegségek is, – úgy látszik, – a hold hatása
alatt állanak. Mead említést tesz egy olyan gyermekről, a ki görcsökbe
esett, valahányszor a hold az oppoziczió helyzetébe került. Gall
megfigyelte, hogy gyönge szervezetűeknél az ideg-izgatottság havonta
kétszer: új- és telihold idején fokozódik. Végül se szeri se száma az
efajta észleléseknél szédülés, gonosz láz, holdkórosság eseteinél, a mi
mind arra vall, hogy a holdnak a földön-lakók betegségére titokteljes
hatása vagyon.
– De hát mi módon, miért? – kérdé Barbicane.
– Miért? – viszonzá Ardan. – Csakugyan én is azt felelem erre neked, a
mit Plutarchos után XIX. századdal Arago ismételt: «Talán azért, mert
nem igaz!»
E diadal következtében Ardan Mihály nem kerülhette ki azokat a
ráfogásokat, melyek minden hires embert nyomon kisérnek. A vállalkozó
szelleműek ki akarták őt nyilvánosan állítani. Barnum felajánlott neki
egy milliót, ha beleegyezik, hogy őt az Egyesült-Államok városaiba
rendre vigye, s miként egy csodaállatot pénzért mutogathassa. Ardan
Mihály úgy bánt vele, mint egy elefánt-vezetővel és kiadta neki az utat.
Mindazonáltal, ha nem is vala hajlandó, hogy a közkiváncsiság e módon
nyujtson táplálékot; arczképe bejárta az egész világot, s az
arczképcsarnokokban az első helyre került; kiadták mindenféle
nagyságban, kezdve az életnagyságútól, egészen a postabélyegek miniatur
alakjáig. A hőst mindenféle fölvételben meg lehetett vásárolni: csak a
fejét, vagy mellképét, oldalról, szemben, egész alakban stb. Egy millió
ötszázezer példányt készítettek, s igen kinálkozó alkalma nyilt volna,
hogy önmagát emlékül elárusítsa, ha abból hasznot akart volna látni. Nem
kellett volna egyebet tennie, mint a hajaszálait dollárjával eladni és
nagy vagyonra tehetett volna szert.
Őszintén megvallva, ez a népszerűség mégis csak inyeszerinti volt.
Szivesen állott a közönség rendelkezésére, levelezett az egész világgal.
Szájról-szájra adták szóélczeit, különösen azokat, a miket nem is ő
mondott. De azért rendesen neki tulajdonították, mivelhogy e tekintetben
nagyon gazdag volt.
De nem csak a férfiak lettek hiveivé, hanem az asszonyok is. Istenem,
hány, úgynevezett «fényes házasság»-ot köthetett volna, ha éppen kedve
csucsorodik, fejét járom alá hajtani. Különösen a vén hajadonok, a kik
negyven év óta epedeztek a házasság után, éjjel-nappal az ő arczképéről
ábrándoztak.
Bizonyára száz meg száz hitestársa akadt volna, még ugyis, ha kiköti,
hogy őt a holdba kell felkisérniök. Az olyan asszonyok, a kik nem félnek
mindentől, nem ismerik a csüggedést. No de neki nem vala szándéka, hogy
a holdban ősapa legyen és franczia-amerikai vegyesfajt ültessen át oda.
Ezért kitért a házassági ajánlatok elől.
– Köszönöm szépen, – mondá, – hogy odafenn Ádám szerepe jusson nekem
valamelyik Éva leánya mellett!… Hiszen akkor kigyókkal gyűlne meg a
bajom.
Miután végre a tulságosan sok diadalmi örömeket lerázta magáról,
barátaival együtt meglátogatta a Columbiadot. Kötelessége is volt.
Egyébiránt, mióta Barbicaneval, Mastonnal és társaikkal érintkezett,
nagyot haladt a ballisztika tudományában. Abban telt a legnagyobb öröme,
ha ezeknek a tüzérségben beavatottaknak gyakran a szemök közé vághatta,
hogy ők tulajdonképpen nem egyebek, mint szeretetre méltó, tudós
emberhús-vágók. E kérdésben az ő sziporkázó szelleme kifogyhatatlan
volt. Látogatása alkalmával a Columbiádnak kifejezte legnagyobb
bámulatát és egészen a lelkéig szállott alá az óriási mozsárnak, mely
majdan őt a holdba fogja röpíteni.
– Legalább ez az ágyú senkiben sem fog kárt tenni – mondá, – a mi egy
ágyúnál csakugyan bámulni való. Hanem azokról a ti ágyúitokról, melyek
szétzúznak, lángba borítanak, életet rabolnak el… azokról nekem ne is
beszéljetek; és főleg azt ne mondjátok nekem, hogy «lelkök» van; bizony
nem hiszem el.
Most pedig Maston J. T.-nak egy ajánlatáról kell még számot adnom. Midőn
a Gun-club titkára meghallotta, hogy Barbicane és Nicholl az Ardan
Mihály ajánlatát elfogadták, elhatározta, hogy negyedikül ő is
csatlakozik az utitársakhoz. Egy napon előállott ezzel a kivánságával,
Barbicane, a ki nem szivesen tagadta meg barátja valamelyik kérésének
teljesítését, igyekezett megértetni, hogy a lövegben nem fér el annyi
utas. Maston kétségbeesett és Ardan Mihályhoz fordult, a ki őt
felszólította, hogy mondjon le erről a kivánságáról s nyomban
bizonygatta ezt argumentumokkal, melyek éppen Mastonra vonatkoztak.
– Látod, öregem, – mondá neki, – ne vedd zokon, a mit most mondok, de
hát köztünk maradjon, te egy kissé nagyon tökéletlen vagy ahhoz, hogy a
holdban felléphess.
– Tökéletlen? – kiáltott fel az izmos rokkant.
– Úgy van, derék barátom; képzeld csak, ha mi oda fenn a
bennszülöttekkel találkozunk, hát szivedre vennéd, hogy a föld lakóiról
tenszemélyedben olyan szomorú képet alkottass velök; hát szemléletessé
kivánnád tenni előttük a háború fogalmát, hogy az emberek idejök
javarészét arra fordítják, hogy egymást szétdarabolják, fölemészszék,
lábaikat, karjaikat letördeljék – s mindezt egy olyan gömbön, hol száz
milliárd ember megélhetne s mégis alig lakik rajta 1200 millió! Ejnye,
érdemes barátom, hiszen ürügyet szolgáltatnál neki arra, hogy minket be
se ereszszenek.
– De hiszen, ha darabokra tépve érkeztek fel, ti is olyan tökéletlenek
lesztek, mint én, – viszonzá Maston J. T.
– Mindenesetre, – viszonzá Ardan Mihály, – de darabokban mégsem fogunk
felérkezni.
Tényleg az október 18-dikán megejtett előkészítő kisérletet a legszebb
eredmény koszoruzta és legjobb reményekre jogosítá fel az utasokat.
Barbicane azért, hogy a kilövésnél a golyó-falaira irányuló lökés felől
biztos adatai legyenek, a pensarolai arzenálból 32 hüvelyknyi
mozsár-ágyút hozatott. A Hillisboro révparton állították fel, hogy a
bomba a tengerbe hulljon és emberben kárt ne tegyen. Csak arról volt
szó, hogy a kilövésnél a golyó rázkódását tegyék próbára, nem a
lecsapódásnál a hatását.
Erre a figyelemre méltó kisérletre a legnagyobb gonddal egy üres löveget
készítettek. Belső falait aczélrugókkal párnázták ki, s erre vastag
selyemszövetet vontak: olyan volt, mint egy gondosan kibélelt fészek.
– Milyen kár, hogy az ember nem fekhetik bele! – mondá Maston J. T.
sajnálkozva a felett, hogy testbéli állapota ebben őt megakadályozza.
E csinos bombába, melyet csavaron járó fedél zárt el, beletettek először
egy nagy macskát, aztán egy mókust, a mely a Gun-club állandó titkárját
vallotta urának, s ugyancsak előtte nagyon kedves vala; no de meg
akarták tudni, hogy ezeknek nem igen szédülékeny állatkáknak mennyiben
lesz ártalmára az út. A mozsárt 160 font lőporral töltötték meg, aztán
reá tevék a bombát. Elsütötték.
[Illustration: AZ ÉLELMES MACSKA.]
Rohamos gyorsasággal tört ki a löveg, méltósággal megtevé parabolikus
útját, mintegy ezerlábnyi magasságban és kecsesen lehajlott ívalakjában
a habok felé.
Nyomban oda eveztek egy csolnakon, a hol beleesett; ügyes buvárok
lemerültek a tenger fenekére, a hajó-kötelet a bomba-füléhez erősítették
és a fenn levők azonnal felhuzták. Alig telt el öt percz azóta, hogy az
állatokat a bombába csukták, s fölnyiták a fedelet.
Ardan, Barbicane, Nicholl és Maston voltak a csolnakban, s könnyen
megérthető feszült várakozással lesték az eredményt. Mihelyt a bombát
felnyitották: a macska, egy kissé ugyan össze volt lapítva, de azért
vidáman és élénken kiugrott belőle, nem is lehetett rajta ezt a
levegőn-át megtett utat észrevenni. Hanem a mókust nem találták meg.
Keresgélték, nyoma sem akadt. Bizonyosak lehettek tehát abban, hogy a
macska megette utitársát. Maston J. T. nagyon elszomorodott a
tudományért való eme martiromságért.
Szóval e kisérlet óta minden fontolgatás, aggódás megszünt; egyébiránt
Barbicanenak gondja volt arra, hogy a löveget még tökéletesebbé tegye,
hogy a golyóra ható erőt egészen hatálytalanná tegye. Evvel aztán a
löveg készen állott az ellövetésre.
Két nappal azután Ardan Mihály az Unio elnökétől értesítést kapott. Oly
kitüntetés vala ez, a mi méltán hizelgő volt reá nézve.
A kormány őt lovagias honfitársa, Lafayette példájára, az
Egyesült-Államok díszpolgárává nevezte ki.
HUSZONHARMADIK FEJEZET. A löveg-vonat.
A hires Columbiad elkészítése után a közérdeklődés nyomban a löveg felé
irányult, erre az új szállító-szerszámra, mely a három kalandort a
világürbe fogja vinni. Mindenki tudta, hogy Ardan Mihály a szeptember
30-dikán küldött táviratban a bizottság által megállapított lövegnek
módosítását kivánta.
Barbicane elnök akkor még joggal hihette, hogy a löveg alakjától nem
függ sok, mivelhogy az nehány másodpercz alatt a légkör területét
elhagyva, a teljesen üres térben folytatja útját. A bizottság tehát a
gömbalakú golyót választotta, hogy szabadon mozoghasson. De attól a
pillanattól kezdve, hogy a löveget szállításra szánták, egészen
másképpen állott a dolog. Ardan Mihálynak nem volt arra kedve, hogy a
levegőben úgy forogjon, mint a mókus; úgy akart felröpítődni, hogy feje
fenn, talpa lenn legyen, éppen olyan tisztességesen, mint a léghajó
utasai a hajócskában, gyorsabban, de a nélkül hogy ugrándozzék, a mire
ugyan egy csöpp kedve sem volt.
Ezért tehát az albany-i Breadwill és társa czéghez egy új tervrajzot
küldöttek s megbizták, hogy a szerint haladéktalanul készítse el a
löveget. A megváltoztatott löveget november 2-dikán öntötték és vasuton
rögtön Stone’s Hillbe szállították.
10-dikén érkezett meg rendeltetése helyére. Ardan Mihály, Barbicane és
Nicholl a legnagyobb türelmetlenséggel vártak a lövegvonat
megérkezésére, melyben ők egy új világ felfedezésére fognak indulni.
Meg kell adnunk, hogy pompás egy munka volt, olyan fémipari, termék, a
mely az amerikaiak ipari lángelméjének becsületére vált. Ez volt az első
eset, hogy aluminiumot oly rengeteg tömegben dolgoztak fel, már ez
egymagában véve is csodálatra méltó jelenség vala. A drága löveg
csillogott-villogott a napfényben. Ha az ember tekintélyes külsejére
nézett, kúpalakú csúcsával olyan vala, mint egy vastag torony, a minőket
középkori építészek az erős várak szögletén alkalmaztak; csak a lőrések
és a szélkakas hiányoztak rajta.
– Nekem úgy tetszik, mintha egy lándzsás, érczpánczélos ember jönne ki
belőle, – mondá Ardan Mihály. – Mi úgy fogjuk magunkat benne érezni,
mintha hűbér-urak volnánk, s ha benne egy kis tüzérség is volna, fittyet
hánynánk minden hold-beli urnak, ha ugyan vannak ilyenek ott.
– Nos, inyedre való ez a kocsi? – kérdé Barbicane barátjától.
– A bizony, kedvemre való, – mondá Ardan műértő szemekkel vizsgálva. –
Csak annak érzem hiányát, hogy nem karcsú az alakja, nem elég kecses a
csúcsa; csokorral, ércz-diszítményekkel kellett volna felékesíteni,
chimärával vagy például egy salamandert is alkalmazhattak volna, a mely
kiterjesztett szárnyakkal és tátott szájjal jön ki a tűzből…
[Illustration: LÖVEG-KOCSI.]
– Hát ez mitől jó? – kérdé Barbicane, a ki praktikus elméjű levén, a
művészi szép iránt nem igen birt fogékonysággal.
– Hogy mitől jó?… barátom, Barbicane! – Oh, ha te így beszélsz, akkor
félek, hogy te azt sohasem fogod megérteni.
– Csak ki vele, derék barátom!
– Nos hát véleményem szerint, – mindenben, a mihez az ember hozzá fog,
egy kis művészetet kell kifejezésre juttatni; ez úgy helyesebb. Ismered
«A gyermek-kocsi» czimű indus szindarabot?
– A czime után itélve nem, – viszonzá Barbicane.
– Nem csodálom, – folytatá Ardan Mihály, – tehát jegyezd meg, hogy ebben
a darabban előfordul egy tolvaj, a ki egy házba akar betörni, de előbb
azon gondolkodik: vajjon a lyukat lira, virág, madár vagy amphora
alakban furja? Mondd, barátom Barbicane, ha te abban az időben birája
lettél volna ennek a tolvajnak, elitélted volna?
– A nélkül, hogy sokat törtem volna a fejemet rajta, még pedig
sulyosbító körülmények számbavételével – mondá a Gun-club elnöke.
– Én pedig fölmentettem volna, – barátom Barbicane. – Ezért nem fogsz te
engemet soha megérteni.
– Nem is próbálom, hogy megértselek, derék művész barátom.
– No de legalább, – ha már a lövegünk külsejét tekintve nem egészen
kivánatom szerint való, azt megengeditek, hogy izlésem szerint rendezzem
be, még pedig olyan fényesen, amint az a föld hirnökeihez méltó.
– No ezt már, derék Mihályom, egészen rád bizzuk, nem szólunk bele, –
mondá Barbicane.
De mielőtt ez a kellemeshez foghatott volna, a Gun-club elnöke a
hasznosra gondolt, és az általa kitalált eszközt, melylyel ő a
visszaható lökés erejét akarta megsemmisíteni, a legtökéletesebb
belátással alkalmaztatá.
Barbicane azt mondá, és nem is ok nélkül, hogy semmiféle rugónak nincs
elég ereje arra, a lökés hatását egészen megsemmisítse; az emlékezetes
séta alkalmával a Skersnaw erdőben végre kieszelte, hogy ezt a
nehézséget szellemes módon távolítsa el. A viz – így számította ki – fog
erre alkalmas lenni. Lássuk csak, hogyan.
A löveg üregének alját három lábnyi magasságig vízzel kellett
megtölteni, melyen egy, a löveg falaihoz egészen odasimuló deszka-lap
fog úszni, ezen foglalnak helyet az utasok; a víz a felületére
alkalmazott kerek deszkalap alatt törékeny rekesztékekkel vízszintes
irányban több részre lesz osztva; a löveg fenekére ható irtózatos lökés
a rekesztékeket egymásután tördeli szét, így azok a vizet egyenként
eresztik ki, még pedig a löveg csúcsa felé haladó csöveken a lövegből
kivezetődnek. Ez által a rugókat pótolják, s a kemény deszka lap a víz
elvezetése és a rekesztékek eltörése után lassankint nyomul alább egész
a löveg fenekéig. Tagadhatatlan, hogy az első lökés után még egy második
is fog következni, de az már nem lesz olyan hatalmas; az első lökés
ereje pedig csaknem egészen megsemmisül.
Igaz ugyan, hogy ötvennégy négyszöglábnyi területen levő víznek 11,500
fontot kellett nyomnia, de a Columbiádban összegyülő gáz hajtó erejének
– Barbicane számítása szerint a súlyban való eme gyarapodást ellen kell
súlyoznia; egyébiránt a lökésnek ezt a vizet egy másodpercznél rövidebb
idő alatt ki kell mind hajtania, úgy hogy a löveg normalis súlyát nem
sokára vissza fogja nyerni.
Ezt találta ki a Gun-club elnöke, s azt hivé, hogy e módon az ellenlökés
fontos kérdését megoldotta. Egyébiránt a Breadwil-czég mérnökei ehhez a
munkához nagy ügyességgel fogtak hozzá és bámulatos eredménynyel
fejezték be; ha a működés folyamatban lesz és a víz kihajtatik, akkor az
utazók az eltört rekeszeket könnyen eltávolíthatják és a mozgó deszkalap
melyen az elindulás pillanatában állanak, félre tehetik.
A löveg oldalfalaira köröskörül a legfinomabb aczélrugókat alkalmazták,
melyek olyan hajlékonyak valának, mint az óra rugói s erre bőrt vontak
takaróul. Ez alatt a bőrtakaró alatt valának elhelyezve a levezető
csövek, úgy elrejtve, hogy senki sem vehette észre.
E szerint minden kigondolható intézkedést megtettek, hogy az első lökés
hatását erejétől megfoszszák és Ardan Mihály szerint nagyon rossz
szerkezetűeknek kellene lenniök, hogy összelapíttassanak.
A löveg külső szélességének átmérője 9 láb vala, magassága 12 láb. Hogy
az előre megállapított súlynál többet ne nyomjon, az oldalfalakat
valamivel vékonyabbra csinálták, a feneket pedig vastagabbra, mert a
lőgyapot elégésekor kifejlődő gáz összes erejét ennek kellett kiállania.
Egyébiránt így van ez a bombáknál és a kúpalakú gránátoknál is, ezeknek
is az alapja mindig vastagabb.
Ebbe a fémtoronyba egy szűk nyiláson át lehetett jutni, mely a csúcsnál
volt, éppen úgy, mint a gőzkazánoknál. Aluminium-lap zárta el
légmentesen, melyet belülről csavarokkal erősítettek a löveg falához. Az
utazók tehát tetszésök szerint kijöhettek mozgó börtönükből, mihelyt a
holdra érkeznek.
No de útközben látniok is kellett valamit. Ezt igen könnyen lehetővé
tették. A belső burkolat alatt négy igen vastag tükörlencsét
alkalmaztak, kettőt az oldalfalon, egyet a fenekén, a negyediket a
csúcsban. Így az utasok a földre is, a holdra is, no meg az ég többi
csillagzataira nézhettek. Ezeket az ablakokat a lökések ellenében erős
lemezfedők védték, melyeket belülről könnyen le lehetett csavarni. Így
az utasok kinézhettek, a nélkül, hogy a lövegben lévő levegő
kiszabadulhatott volna.
Mindezeket a csodálatos mechanikai készülékeket egészen könnyedén
alkalmazták és a mérnökök éppen annyi belátást tanusítottak a
berendezésnél, mint a lövegkocsi ellátásánál.
Igen szilárd anyagból készült szekrénykéket készítettek az utasok
számára szükséges viz és élelmiszerek elhelyezésére; tűzet és
világosságot éleszthettek gáz segítségével, a mi több atmosphära nyomás
alatt külön edényekben vala elhelyezve. Csak egy csapot kellett
megcsavarni és kiáradt a hat napra elegendő vizet és világosságot
előállító gáz. Ebből kitetszik, hogy minden készletben volt, a mi a
megélhetéshez, sőt a kényelemhez tartozott. Azonkivül Ardan Mihály
izlése szerint műtárgyak is valának ott, hogy a szép a hasznossal
párosíttassék. Egyébiránt tévedésben leledzenék az, a ki azt hinné, hogy
három ember számára szűk volt ez a torony. Területe körülbelül 54
négyszög lábnyi volt és 10 láb magas. Volt hely arra is, hogy
mozogjanak. Az Egyesült-Államok legkényelmesebb vasúti kocsijában sem
lett volna annyi kényelmök.
Így az élelmiszerek és a világítás kérdése meg vala oldva; gondoskodni
kellett még levegőről. Tagadhatatlan, hogy a lövegben levő léggel az
utazók négy napig sem érték volna be. Mert egy embernek naponkint 100
liter levegő élenyére van szüksége. Barbicane, két társa és a két kutya,
melyet magukkal voltak viendők 24 óra alatt 2400 liter élenyt vagyis
körülbelül 7 fontot emésztenek fel. A levegőt a lövegben tehát meg kell
újítani. De miképpen? Igen egyszerű módon. Reiset és Regnault szerint, a
mint ezt Ardan Mihály a népgyűlés alkalmával kifejtette.
Mindenki tudja, hogy a levegő főleg 21 részt élenyből és 79 rész
légenyből áll. A belélekzésnél az ember fölemészti a levegő élenyét és
kileheli a légenyt; a kilehelt levegő mintegy 5 százalékát elveszti
élenyének és ugyanannyi szénsavat tartalmaz, a mi a vér alkotórészeinek
elégéséből származik a belélekzett éleny hatása következtében. Ebből
kitünik, hogy valamely zárt helyen bizonyos idő alatt a levegőnek összes
élenyét szénsav váltja fel, a mi pedig lényegesen veszedelmes anyag.
A feladat tehát akkor ez volt: 1. A fölemésztett élenyt pótolni kell; 2.
a kilehelt szénsavat pedig meg kell semmisíteni. Ezt pedig igen könnyen
megtehették klórsavas kalival és kali-lúggal.
A klórsavas kali nem egyéb, mint só, a mely fehér szilánk koczkákban
fordul elő, ha ezt 100 foknál magasabb hőmérséknél hevítjük, átváltozik
sósavas kalivá és az éleny, a mit tartalmaz, teljesen kiválik.
Tizennyolcz font klórsavas kaliból hét font éleny válik ki, éppen annyi,
a mennyi az utasoknak 24 órára szükséges. Igy lehet az élenyt pótolni.
A kalilúg a levegőben levő szénsavat mohón elnyeli és csak meg kell az
embernek várnia, hogy azt magához vonja és kettős szénsavas kalivá
alakuljon át. Igy lehet a szénsavat megsemmisíteni.
E két eszköznek egyesítésével a levegőnek éltető tulajdonságát vissza
lehetett adni. Ezt Reiset és Regnault, e két vegyész, szerencsés
kisérletekkel megállapították.
Nem kell eltitkolnunk, hogy ezt a kisérletet eddig csak állatokon –
anima vili – tették meg. Ha még tudományos pontossággal eszközölték is,
azt egyátalában nem tudták, hogy emberekre mennyiben alkalmazható.
Ezt a megjegyzést azon az ülésen tették, mikor ezt a fontos kérdést
beszélték meg. Ardan Mihály nem akart kételkedni annak a lehetőségében,
hogy ilyen mesterségesen készített levegőben az ember megélhet, azért
felajánlotta, hogy elutazásuk előtt magán kipróbálja.
Ámde Maston J. T. igen erélyesen követelte, hogy övé legyen a kisérlet
dicsősége.
– Mivelhogy nem utazhatom veletek, – mondá a derék tüzér, – hadd lakjam
legalább egy hétig a lövegben.
Háládatlanság lett volna, ha kérését megtagadják. Beleegyeztek és
rendelkezésére bocsátották a nyolcz napra elegendő klórsavat és
kalilúgot meg az élelmi szereket. November 12-dikén reggel hat órakor
kezet szorított barátaival, s minekutána erősen a szivökre kötötte, hogy
20-dikán este 6 óra előtt börtöne ajtaját fel ne nyissák, besiklott a
löveg nyilásán és utána bezárták az ajtót még pedig légmentesen.
Hogy mi történt vele ez alatt a nyolcz nap alatt, – arról az emberek
teljességgel nem tudhattak semmit, mert a löveg falának vastagsága miatt
a belülről jövő zajt egyátalában nem hallhatták.
[Illustration: MASTON KIJÖN A LÖVEGBŐL.]
November 20-dikán este pontban 6 órakor kinyitották a lemezajtót; Maston
barátai egy kissé mégis nyugtalankodtak; no de – midőn egy rettenetes
_hurrah_ üvöltést hallának, nyomban megnyugodtak.
Nemsokára megjelent a nyiláson keresztűl a Gun-club titkára diadalmas
ábrázattal.
Még jobban meghizott.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET. A sziklahegy teleskopja.
Múlt év október 20-dikán, minekutána az aláirások befejeződtek, a
Gun-club elnöke a cambridgei observatoriumnak elegendő költséget
utalványozott ki, hogy egy rengeteg optikai műszert keszítsen. Elég
erősnek kellett a műszernek lennie arra nézvést, hogy a hold fölületén
levő 9 láb széles tárgyat azon át megláthassanak.
Messzelátó és teleszkop között lényeges különbség van, a miről e helyütt
megemlékeznünk nem lesz fölösleges dolog. A messzelátó vagy távcső egy
csőből áll, melynek felső részén domború lencse van, – ezt nevezik
objectivnek, alsó részén egy második lencse, ennek a neve: szemüveg, ez
utóbbin át nézünk bele. A megvilágított tárgyról jövő sugarak áthatolnak
az első lencsén és megtöretvén, ennek góczpontjában megfordított képet
adnak, ezt veszszük szemügyre a másik lencsén át, a mely azt nagyobb
alakban tünteti fel. E szerint a messzelátó csöve mindkét végén el van
zárva az objectiv- és a szemüveggel.
Ellenben a teleszkop csövének felső része nyilt, a megfigyelendő
tárgyról jövő sugarak szabadon hatolnak be a csőbe és egy homorú
fémtükörre esnek ferde irányban, erről visszapattanva, egy másik kis
tükörlapra hullanak, a mely a szemüvegre vetíti, a mely a kép
nagyítására való.
Igy a messzelátónál a sugártörés a fődolog; a teleszkopnál a
sugárvisszaverődés; azért nevezik azt refractornak (sugártörő), ezt
reflectornak (visszasugárzó). Ennek az optikai készüléknek gyártásánál
az objectivának készítése a legnehezebb feladat akár lencséről, akár
fémtükörről legyen a szó.