rendkivül tökéletesek voltak és kitünő sikerrel vétettek használatba.
Galilëi az ő megfigyeléseit egy nyomorúságos távcső segélyével tette
meg, a mely legfölebb kétszeresen nagyított. A XVII. század óta az
optikai műszerek jelentékenyen hosszabbak voltak és módot nyújtottak
arra, hogy a csillagos eget az eddigieknél sokkal alaposabban
fölmérhessék a tudósok. Az akkor használatos refractorok közül híres
volt a pulkowai observatoriumé (Oroszországban), ennek objectivája 15
hüvelyk széles Lerebours franczia optikusé ugyanilyen nagy; s végül a
cambridgei observatorium messzelátójának objectivája 19 hüvelyk széles.
A teleszkopok közül kettő volt csodálatos erősségű és óriási nagyságú.
Az egyiket Herschell szerkesztette, 36 láb hosszú volt és 4½, láb széles
a tükre, evvel 6000-szeres nagyítás járt együtt. A másik Irlandban volt,
Birrcastlben a Parsonstown parkban, a Rosse lorde volt. Csöve 48 láb
hosszuságú vala, tükre 6 láb széles; 6400-szoros nagyítású, rengeteg
falat kellett körüle építeni, hogy a készület kezelésére szükséges
eszközöket alkalmazhassák: 28,000 fontot nyomott.
De a mint látjuk, a rengeteg nagy méreteknek daczára kerekszámban
6000-szeres nagyításnál tovább nem vihették; no de az ilyen teleszkoppal
a holdat csak 39 angol mérföld távolságra hozhatták, és csak olyan
tárgyakat láthattak, a melyek 60 láb átmérőjűek, ha ugyan nem igen
hosszúak.
Jelen esetben azonban egy kilencz láb átmérőjű és 15 láb hosszú lövegről
volt szó; a holdat tehát legalább 5 angol mérföld közelségből kellett
látni vagyis 48,000-szeres nagyításra volt szükség.
Ez a feladat várt a cambridgei observatoriumra. Nem tekintve a pénzügyi
akadályokra, csak az anyagiakat kellett fontolóra venni.
Mindenek előtt messzelátó és teleszkop között kellett választani. Az
előbbi több előnynyel kecsegtet; egyenlő nagyságú objectiva mellett
számottevőbb nagyításokra alkalmasak, minthogy a lencsén áthatoló
fénysugarak kisebb mértékben gyöngülnek meg, mint a fém-tükörről való
visszaverődés alkalmával. Ámde a lencsét csak korlátolt nagyságúra lehet
készíteni, mert ha igen vastag, a fénysugarak nem hatolhatnak rajta
keresztül. Azonkivül ezeknek a rengeteg nagy lencséknek készítése
rendkivül nehéz és évekig tartó munkával jár.
Habár a messzelátóban a tárgyak képe jobban meg van világítva, a mi a
hold vizsgálatánál megbecsülhetetlen előny, mert hisz ennek a fénye csak
visszaverődő fény; mégis a teleszkopot választották, mert ezt gyorsabban
el lehetett készíteni és nagyobb mértékben való nagyításra alkalmasabb.
Csakhogy a Gun-club elhatározta, hogy azt az Unio legmagasabb
hegy-csúcsán kell felállítani, hol a levegő-réteg ritkább, minthogy a
fénysugarak a mi atmosphäránkon áthatolva, erejökből sokat veszítenek.
A teleszkopnál – a mint láttuk – a nagyítást a szeműveg eszközli, és
erre a czélra olyan objectiva a legalkalmasabb, a melynek legnagyobb az
átmérője és a fokustól való távolsága. Hogy a nagyítás 40,000-szeres
legyen, sokkal nagyobb objectivát kellett készíteni, mint a mekkora a
Herschelé és a Rosse lordé volt. Ez volt a nehézség, mert ilyen tükrök
készítése nagyon kényes dolog.
Szerencsére nehány évvel előbb egy Foucault Léon nevű franczia tudós, az
Institut tagja, az objectivák köszörülésének egy igen könnyű és gyors
módját találta ki, ugyanis fém-tükör helyett ezüstözötteket kell
alkalmazni. Kellő nagyságú üveget kell csupán önteni és ezüst-savas
fémmel körülburkolni. Ezt a derekasan bevált készítés módot vették
foganatba az objectiva gyártásánál.
Továbbá az elkészítésnél követték azt a módszert is, a melyet Herschel
talált ki teleskopja készítésével.
A sloughi csillagász nagy készülékénél a tárgy képe, alul a tubusban
lehajlított helyzetben alkalmazott tükörről visszaverődve, éppen
ellenkező oldalon látszott, hol a szemüveg vala elhelyezve. E szerint a
szemlélő a cső alsó vége helyett, a felsőnél foglalt helyet, a honnan a
hatalmas tengerbe alá nézett. Ennek a szerkezetnek az volt az előnye,
hogy a kisebb tű, melynek feladata, hogy a képet a szemüvegre vetítse,
egészen elesik: vagyis kettős fényvisszaverődés helyett, csak egyszeri
fordul elő, így kevesebb sugár megy veszendőbe, a kép erősebb, tisztább:
már pedig ezek mind megbecsülni való előnyök annál a megfigyelésnél,
melyről itt szó van.
Minekutána mindezt elhatározták, hozzá fogtak a munkához. Az
observatorium igazgatóságának számítása szerint az új reflectornak 280
láb hosszúnak kellett lennie, tükrének átmérője 16 láb. Bármily rengeteg
apparatusnak igérkezett is, mégsem hasonlítható össze avval, a melyet
Hooke csillagász hozott javaslatba ezelőtt néhány évvel, ugyanis tizezer
láb (3½ kilom.) hosszú. Mindazonáltal sok nehézséggel járt.
Azt a kérdést, hogy hol állítsák fel, hamar megoldották. Magas hegyet
kellett választani, ilyen pedig nincs sok az Egyesült-Államokban.
Valóban ennek a nagy darab főldnek hegy-rendszere két, közepes nagyságú
hegy-lánczra szorítkozik, melyek között a méltósággal teljes Mississippi
hömpölyög, melyet az amerikaiak a «Folyamok királyá»-nak neveznének, ha
egyátalában valami királyságot elismernének.
Az Apaadachak keleti ágában a New-Hampsire-ben fekvő csúcs szerény 6500
láb magasságra nyulik fel.
Nyugaton pedig a sziklahegység van, annak az óriási hegyláncznak egy
része, mely a Magellan-szorostól Dél-Amerika nyugati partján halad végig
és Andejaknak vagy Cordilleriáknak neve alatt ismeretes, Panaman
keresztül halad és Észak-Amerikán át folytatódva, az északi sarktengerig
terjed.
Ez a hegység nem igen magas; az Alpok és Himalaya mélységes megvetéssel
néznének le rája. Tényleg a legmagasabb csúcsa 10,709 lábnál nem
magasabb, mig a Montblanc 14,439 láb, és a Kintsajunga[17] 26,776 láb
magasra nyulik fel a tenger szine felett.
Minthogy azonban a Gun-club erősen ragaszkodott ahhoz, hogy a
teleszkopot is éppen úgy, mint a Columbiadot, az Unio területén állítsák
fel: meg kellett a sziklahegységgel elégedniök, s így a szükséges
anyagot a Long-s-Peak csúcsára, a Missouri környékére szállították.
Mindenféle leirhatatlan akadályokkal kellett az amerikai mérnököknek
megküzdeniök; a bátorságnak és ügyességnek csodáit művelték. Rengeteg
szikladarabokat, nehéz kovácsolt-vas tömegeket, jelentékeny súlyú
vas-kapcsokat, a cső-hengernek iszonyú nehéz részeit, az objectivat,
mely egy magában 30,000 fontot nyomott, 10,000 láb magasságba, az örök
hó hazájába felszállítani, minekutána azokat előbb puszta síkságokon,
áthatolhatatlan erdőkön, megáradt folyókon, távol az emberlakta
vidékektől, vad sivatagokon át szállították, a hol ember egyáltalában
alig élhetett volna meg. Ezeken az ezer meg ezer akadályon is
diadalmaskodott az amerikaiak lángelméje. Nem is telt el egy egész
esztendő és az óriási reflektor szeptember végső napjaiban ott állott a
helyén 280 láb hosszú csövével az égnek meredve. Roppant erős
vas-emelvény vette körül és elmés készülék segélyével lehetett az ég
bármely pontja felé irányítani.
Többe került, mint 400,000 dollárba. Midőn először szögezték neki a
holdnak, a kiváncsi tudás-vágy egészen izgatottságba hozta a
szemlélőket: minő felfedezéseket fognak ők tenni evvel a 48,000-szeresen
nagyító teleszkoppal? – holdban lakó népeket, nyájakat, városokat
tengereket?… Semmi sem volt ezekből, semmi olyan, a mit a tudomány eddig
nem ismert és a hold felületének minden részén fölismerzett annak
vulkanikus természete.
Ámde a szikla-hegy teleszkopja – mielőtt még a Gun-club czélja
megkivánta volna – megmérhetetlen szolgálatokat tett a csillagászatnak.
Messze terjedő ereje segítségével az égnek végső határaig megmérték a
mélységeket, sok csillagnak eddig látszólagos átmérőjét most igen
pontosan meghatározták és Clarke H., a cambridgei csillagvizsgáló
igazgatóságának tagja, a bikának bolygóját a «rák»-ot most már alkotó
részecskéire szedhette, a mit Rosse lord reflectorával világéletében
sohasem tehetett volna meg.
[Illustration: A SZIKLAHEGYI CSILLAGVIZSGÁLÓ.]
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. Végső események.
November 22-dike volt és tiz nap mulva az elutazásra kitűzött végső
határnap. Még egy munkálat volt hátra és annak szerencsés elvégzése, a
mi nagy vigyázatot kivánt, mert veszedelmes és olyan kényes volt, hogy
Nicholl kapitány harmadik fogadása arról szólott, hogy nem fog
sikerülni. A Columbiadot 400,000 font lőgyapottal kellett megtölteni.
Nicholl azt gondolta, – és nem is alaptalanul, – hogy ily rengeteg, s
könnyen gyulékony tömegnek kezelése jelentékeny szerencsétlenségek
okozója lehet, s hogy ez az anyag a löveg súlya alatt magától felrobban.
Még ennél is nagyobb veszélytől lehetett tartani az amerikaiak könnyelmű
gondatlansága miatt, mert ezek a szövetség-háború idején éppen nem
átallották szájukban égő szivarral tölteni a bombáikat. Ámde Barbicane
remélte, hogy sikeresen fogja végezni. Legderekabb munkásait válogatta
ki, szemeláttára végeztette a munkát, egy pillanatra sem hagyta magukra,
így okosság és előrelátás által tudta a szerencsés sikert biztosítani.
Mindenek előtt eléggé óvatos volt és nem hozatta az egész töltést
Stone’s Hillbe, hanem csak egymás után nagy gonddal elzárt ládákban. Az
összes lőgyapot ötszáz fontot nyomó zsákokba volt elhelyezve, nyolczszáz
erős hüvely volt, melyet Pesacolában a legügyesebb kezű mesteremberek
készítettek a leggondosabban. Minden ládában tiz ilyen zsák volt és
egymás után jöttek Tampa-Town-ból a vonaton, így egyszerre sohasem volt
több 5000 fontnál raktáron. Mihelyt egy megérkezett, a munkások mezitláb
minden egyes zsákot a Columbiad szájához vittek és darukkal, melyeket
emberkéz forgatott, lassan alá eresztették. A gőz-gépeket mind
eltávolították és köröskörül két mérföld területen minden szikrát
eloltottak. Már magában véve az is nehéz feladat volt, hogy ezt a sok
lőgyapotot a nap melege ellen megóvják. Azért főleg éjjel dolgoztak
mesterségesen előállított fény világánál, a mi a Ruhmkorff-készülék
segélyével a Columbiad belsejét egészen a fenekéig úgy megvilágította,
mintha fényes nappal lett volna odalenn. Ide helyezték el sorjában a
töltényeket és fém-sodronynyal egymáshoz erősítették, hogy ez a villamos
szikra mindenik tölténynek a közepébe hatoljon.
E nagy tömeg lőgyapotot a Volta-oszlop segélyével kellett meggyujtani,
mindezek a sodrony-szálak, melyeket egymástól elszigetelő anyag
választott el fenn, hol a löveg fog a lőgyapotra reá nehezülni:
egyesültek egy szűk gyujtó-nyilásban. Ezen át hatoltak ki az öntött
vasfal nyilásán, továbbá a kőfal egyik résén, s úgy fel egészen a
földszinéig, innen Stone’s Hill magaslatáról oszlopokon futottak két
mérföldnyire, miglen egy megszakító-készülék egy erős Volta-oszloppal
kötötte össze.
Nem kellett egyebet tenni, mint a készülék gombját megnyomni, hogy az
áram ismét folyamatba hozassék és a tűz a 400,000 font lőgyapotot
egyszerre felrobbantsa. Magától értetődik, hogy mindennek a legutolsó
pillanatban szabad csak megtörténnie.
November 28-dikán a 800 töltény mind benne volt a Columbiad gyomrában. A
munkának evvel a részével szerencsésen elkészültek. De micsoda zajt,
nyugtalanságot és küzdelmet kellett Barbicanenak kiállania! Nem használt
az semmit, hogy Stone’s Hillbe a bemenet tilos volt. Napról-napra
átmászkáltak a kiváncsiak a védczölöpökön, és gondatlanságuk határos
vala az őrültséggel; a lőgyapot-göngyölegek között szivaroztak.
Barbicanet elöntötte mindennap a méreg. Maston erejéhez képest
segítségére volt barátjának; mert a betolakodókat elhajtotta, s a
yankeek által eldobott szivarvégeket buzgón szedegette fel a földről.
Fölötte nehéz munka volt ez, mert háromszázezernél több yankee ugrált át
a véd-czölöpökön. Ardan Mihály is kikötötte magának azt a munkát, hogy a
szekrényeket a Columbiad torkáig szállíthassa; minthogy azonban egy
alkalommal az elnök őt magát is rajta kapta, hogy szivarozik, mialatt a
szivarozó yankeeket elkergeti, holott ő maga adott rossz példát nekik: a
Gun-club elnöke belátta, hogy e javíthatatlan dohányosra nem bizhat
ilyen munkát, azért őt még külön felügyelet alatt tartatta.
Végre – mert isten szeme virraszt a tüzérek felett – elvégezték minden
robbanás nélkül a töltést. Nicholl kapitány harmadik fogadása tehát
nagyon merész volt. Most még csak az volt hátra, hogy a sürü lőgyapot
tetejére reá ereszszék a löveget.
De mielőtt ehhez hozzáfogtak volna, előbb a lövegben rendezték el az
útra-való készleteket. Meglehetős számu podgyász vala, és ha Ardan
Mihálynak szabad kezet adtak volna, úgy csakhamar megtelik az egész tér,
a mi az utasok számára vala kijelölve. Az ember alig tudja csak
elképzelni is, hogy mennyi mindent akart ez a szeretetreméltó franczia
magával a holdba vinni. Egy egész rakás haszontalan lomot. No de
Barbicane közbelépett, s így csak a legszükségesebbekre szorítkoztak.
Nehány thermometert, barometert és szemüveget tettek a szekrénybe a
műszerek mellé.
Az útasok útközben a holdat akarták tanulmányozni s hogy ez új világ
ismeretéhez könnyebben férjenek, magukkal vitték Beer és Mädler kitünő
hold-térképét, négy lapon, a mi a kitartó megfigyelésnek valóságos
remekműve. Tudományos pontossággal tárja elénk a hold felénk fordított
oldalának arczulatát a legapróbb részletekig: a hegyeket völgyeket,
circusokat, krátereket, kerek-foltokat, hegy-kúpokat és csíkokat pontos
méretekben, helyes fekvéssel és megnevezéssel meglehetett azokon
találni.
Az utasokra nézve becses egy okmány vala ez, mert tanulmányozhatták
rajta az országot, mielőtt lábukkal érintették volna annak földjét.
Vittek továbbá három puskát és három vadász-karabélyt robbanó golyók
számára: lőport és töltést jó sokat.
– Az ember nem tudja, – mondá Ardan Mihály – hogy kivel gyül meg ott a
baja. Az emberek és állatok egyaránt zokon vehetik tőlünk, hogy őket
meglátogatjuk. Előrelátóknak kell lennünk.
Egyébiránt hasznos szerszámokat is vittek magukkal: pl. fejszét, kapát,
fürészt, továbbá mindenféle időjárásnak és éghajlatnak megfelelő
ruhákat.
Ardan Mihály szeretett volna egy rakás állatot is magával vinni, ha nem
is egy párt minden fajtából, mert kigyókat, tigriseket és alligatorokat
nem akart a holdban meghonosítani.
– No de egy nehány házi állatot csak viszünk, – mondá Barbicanenak, –
ökröt vagy tehenet, szamarat vagy lovat, – esetleg nagy hasznukat
vehetnők odafenn.
– Meghiszem, kedves Ardan, – viszonzá a Gun-club elnöke, – a mi
löveg-kocsink nem a Noé-bárkája; nem is ez a hivatása, no de nincs is
ennek megfelelően berendezve. Maradjunk tehát a lehetőség határain
belül.
Végre nagy szó-harcznak utána megegyeztek abban, hogy megelégednek egy
kitünő vadász-kutyával, a mely a Nichollé volt, s egy fiatal, erős
neufoundlandival. Nehány szekrény vető-magvat is vittek magukkal; ha
Ardan Mihályra hallgattak volna, ő nehány zsák földet is felpakol, hogy
abba elvessék. Minden eshetőségre számítva, vitt egy tuczat oltó-galyat,
melyet nagy gonddal szalma közé csomagolt és egy szögletbe felállított.
[Illustration: ARDAN MIHÁLY RENDEZKEDIK.]
Hátra volt még az élelmiszerek fontos kérdése, mert számolniok kellett
azzal az eshetőséggel, hogy a holdnak valamelyik igen terméketlen
részére juthatnak. Barbicane elég előrelátó lévén, egész évre valót
csomagolt be. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ezen ne igen csodálkozzék
nagyon az olvasó, mert ezek az élelmiszerek hús-kivonatok és
préseltfőzelékek voltak, még pedig olyanok, melyek négyféle tápláló
anyagot tartalmaztak; igaz ugyan, hogy ez nem kinálkozott valami
tulságos változatossággal, de útközben az embernek nem szabad kényesnek
lennie. Pálinka is volt mintegy 200 liter, víz azonban csak két hónapra
való, mert az újabb csillagászati megfigyelések után nem kételkedtek
abban, hogy a hold fölületén bizonyos mennyiségű vizet találnak. Azt
meg, hogy a lakók oda fenn élelmiszert nem találnak, oktalanság lett
volna hinni. Ardan Mihály ebben cseppet sem kételkedett; hiszen akkor
nem is vállalkozott volna az útra.
– Egyébiránt, – mondá egy napon barátaihoz, – földön maradt barátaink
csak nem hagynak minket egészen cserben, nem feledkeznek meg azok
rólunk.
– Nem, – bizonyára nem! – viszonzá Maston J. T.
– Hogy érti ön azt? – kérdé Nicholl.
– Egészen egyszerűen, – felelé Ardan. – Nincs itt a Columbiad?
Nos, valahányszor a hold a kedvező zenith állásba jut, ha nem is a
földközelben, – tehát évenkint egyszer, – vajjon nem küldhetnének-e
nekünk egy golyó élelmiszert, melyre mi egy meghatározott napon várnánk?
– Hurrah! Hurrah! – rivalla fel Maston, mint az ötletek barátja – fején
találta a szeget. Bizony, kedves barátaim, nem fogunk mi rólatok
megfeledkezni.
– Számítok reá! – E szerint, látja, rendesen tudósításokat kapunk a
földtekéről; a mi pedig minket illet, nagyon ügyefogyottak volnánk, ha
nem ejtenők módját annak, hogy földön lakó jó barátainkkal
összeköttetésbe lépjünk.
Ezekből a szavakból olyan nagy bizalom áradt ki, hogy Ardan Mihály az ő
határozott arcz-kifejezésével és férfias alakjával az egész Gun-clubot
elragadta volna.
A mit ő mondott, az oly egyszerűnek, elemi dolognak, könnyűnek, biztosan
elérhetőnek tetszett, hogy bizonyára igen kicsinyes lélekkel kell vala
ehhez a nyomoruságos földtekéhez annak kapaszkodnia, a ki nem lett volna
hajlandó a három utast a holdba felkisérni.
Midőn a különböző tárgyakat a holdban elhelyezték, a lökés erejének
meggátlására való vizet beeresztették, s a világító gázt tartójába
beleszivattyúzták. A klórsavas és káli-lugból, hogy váratlan késedelem
gátul ne szolgáljon, megfelelő mennyiséget vitt be Barbicane, annyit,
hogy két hónapig felfrissíthessék a levegőt s a szénsavat
eltávolíthassák. Rendkivül elmés készüléke volt arra, mely magától
működött s a levegőnek éltető tulajdonságát visszaadta, azt tökéletesen
megtisztította. Igy fel vala a löveg szerelve, még csak a Columbiadba
kellett ereszteni, a mi különben nehéz és veszélyes munka vala.
A rengeteg löveget felszállították Stone’s Hill csúcsára, a hol erős
darúkkal megfogva az ércz cső felett lebegtették.
Olyan pillanat volt ez, mely telve vala szorongó aggodalommal. Ha a
rengeteg súly alatt a láncz-szemek elpattannak, akkor e nagy súly
lezuhanása a lőgyapotot föltétlenül meggyújtja.
Szerencsére nem következett be ez az eset. Nehány pillanat mulva
gondosan reánehezedett az ágyú-lelkében a löveg a lőgyapotra. Súlya csak
arra volt jó, hogy a töltést még jobban összeszorította.
– Vesztettem! – mondá a kapitány és lefizette Barbicanenak a háromezer
dollárt.
Barbicane nem akarta utitársától elfogadni a pénzt; de végül is engednie
kellett Nicholl állhatatosságának, a ki, mielőtt a földet elhagyja,
minden kötelezettségét le akarta róni.
– No hát még csak egyet kivánok önnek, derék kapitányom, – mondá Ardan
Mihály.
– És mi volna az? – kérdé Nicholl.
– Hogy a hátralevő két fogadását is veszítse el! Akkor bizonyára nem
pusztulunk el ebben az útban.
HUSZONHATODIK FEJEZET. Tüzet!
Deczember elseje közeledett. Végzetes egy nap volt ez, mert ha nem a
löveget röpítik el ugyanaz nap este 10 óra 46′ és 40″-kor: – tizennyolcz
évnek kell eltelnie, míg a hold a földközelbe és zenith-állásba kerül
egyszerre.
Pompás idő volt; annak daczára, hogy a tél közeledőben vala, a nap
beragyogta ezt a földet, melyet három ember egy új világ kedveért
elhagyóban volt. Hány ember szemére nem szállott le az álom a
türelmetlenül várt nap előtt: éjjel! Hány kebel szorult össze a
várakozás nehéz terhe alatt! Minden szív nyugtalanul dobogott, csak az
Ardan Mihályé nem.
Ez az ember, a kit semmi e világon nyugalmából nem zavart ki, mindennapi
foglalkozása után látott, és nem lehetett rajta észre venni, hogy
elméjét szokatlan módon megerőlteti. Olyan nyugodtan aludt, mint Turenne
a csata napja előtt egy ágyú-lafettán.
Kora reggel óta megszámlálhatatlan tömeg lepte el a mezőket, melyek
beláthatatlan távolban Stone’s Hill körül terjednek el. Minden
negyedórában újabb kiváncsiakat hozott Tampa-Townból a vonat. Ez a
vándorlás csaknem meseszerű arányokat öltött és a «Tampa-Town Observer»
adatai szerint ezen az emlékezetes napon öt millió ember tapodta Florida
földjét.
Nehány hónap óta tanyázott szabadság alatt a tömeg nagy része a műhelyek
környékén és alapját veté egy új városnak, melyet később Ardan’s Townnak
neveztek el. A sikságot barakok, kunyhók és sátrak borították, melyek
alatt annyi ember tanyázott, hogy a legnagyobb városok irigykedve néztek
rájok.
A világ minden népének vala itt képviselője, a világ minden nyelvét
beszélték itt össze-vissza, mint hajdanában a Babel-tornya körül. Az
amerikai társadalmi osztályok föltétlen egyenlősége uralkodott itt.
Bankárok, földmívesek, matrózok, bizományosok, kufárok, ültetvényesek,
nagykereskedők, hajósok, előljárók tolongtak és lökdösték egymást a
velök született kiméletlenséggel. Louisiana kreoljai összebarátkoztak
Indiana farmerjeivel; a kentuky és tennessei divatúr, az előkelő és
dölyfös virginiai érintkeztek a seemi félvad prém-vadászokkal és a
cincinnati tojás-áruló kofákkal. Fehér hód-kalap, vagy klasszikus
panamai karimás fejrevaló, opelovsadi kék nadrág és finom vászonujjas
összevegyűlt itt; voltak olyanok, a kik az ingüket, kézelőiket,
galléraikat, füleiket, mind a tiz ujjokat telerakták csecse-becse
táborral: melltű, gyémánt, láncz, csatt, láncz-függő, a melyek mind
olyan drágák voltak, mint a milyen izléstelenek. Asszonyok, gyermekek,
szolgasereg, mind gazdagon felcziczomázva körülvették a férfiakat, az
apákat, a kik családaik számtalan tagjainak közepette állva,
hasonlatosak valának a törzsfőkhöz.
[Illustration: A KIVÁNCSIAK LEGIÓJA.]
Ebéd ideje alatt kellett volna őket megfigyelni, mint esett neki ez a
tömeg a dél kedves eledeleinek, még pedig olyan étvágygyal, a minő
Florida élelmikészletét veszélylyel fenyegette; mint falta fel az
európai gyomorban undort keltő ételeket pl. békaczombot, páczolt
majomhúst, hal-aprólékot, fiahordó-sültet, mosó-medve-rostélyost.
De hát micsoda italok és pálinkák is segíték elő az emésztést! Minő
kedélyes ordítás, hivogató bőgés hallszott ki a csapszékekből,
vendégszobákból, melyek zengtek-bongtak, poharak, üvegek, flaskók s
mindennemű, rangú és alakú ivóedények, mozsarak, czukortörők lármájától.
– Ide julapot! – harsan valaki az egyik csapszékben.
– Sangaret bordeauxival! – riad rá egy másik, rikácsoló hangon.
– És gin-slinget! – hallatja egy harmadik.
– És koktailt! Brandy-smash-t! – kiáltja a negyedik.
– Kinek kell legújabb fajta julap? – kiáltozák az élelmes elárusítók,
miközben olyan gyorsan, mint a zsebmetszők, czukrot, czitromot,
tojáshabarékot, cognacot és ananast kevertek vízzel s abból készíték az
üdítő italt.
Így ismétlődtek rendesen a csalogató kinálgatások a sovár és füszerektől
felizgatott torkokra számítva. Süketítő zsibajt keltve mindenfelé.
Bezzeg deczember 1-jén nem volt ekkora kiáltozás, a korcsmárosok hiába
kiáltozták volna a torkukat rekedtre. Evésre, ivásra egy lélek sem
gondolt, s délután négy óráig még senki sem vette magához megszokott
eledelét. Még ennél is tovább mentek, az amerikaiak játékszenvedélye
megfeneklett a kedélyek emez izgatottságában. Golyót, koczkát
félredobtak, nem törődtek a a roulette-tel és cribbage-zsal, a wist-tel,
a rouge et noir-ral, monte-faro-val; a nap eseménye elfeledtetett minden
egyéb szükségletet, s nem adott alkalmat semminémű egyéb szórakozásnak.
Egész estig tompa, nesztelen mozgalom uralkodott, hasonló vala ez a
zivatart megelőző fülledtséghez, mely megszállotta a várakozó
ember-áradatot. Leirhatatlan kedvetlenség nyügözte le az elméket, kinos
levertség, megmagyarázhatatlan szorongás nehezedett a kedélyekre.
Mindenki azt kivánta, hogy bár esnének már túl rajta.
Hét óra tájban hirtelen vége szakadt ennek a tompa hallgatásnak. A hold
feltünt a szem-határán, nehány millió «hurrah!» üdvözölte. Pontosan
megjelent állomásán. Eget hasogatta a riongás, s mig a halvány Luna
csodálatra méltó békés fényességét a földre hinté, minden oldalról
zúgott a taps, az ittasult tömeget elragadta nyájas sugaraival.
E pillanatban megjelent a három rettenhetetlen utas. Meg-megújult szünet
nélkül látásukra a kiáltás. A szorongó keblekből mintegy varázsütésre,
egyszerre felharsant a nemzeti dal és a «Yanke doodle» öt millió
torokból tört ki egy hatalmas karban, hasonlatosan a zúgó szélviharhoz,
felhatolva a levegő-ég határáig.