egyszer már oda fenn leszek, akkor nagyon takarékoskodom, és csak a
legvégső szükségben veszek lélekzetet.
Irtóztató nevetés zúgott a titokteljes vitatkozónak füleibe; makacs
büszkeséggel hordozta körül tekintetét a gyülekezeten.
– Minthogy már tisztába jöttünk affelől, hogy a holdat levegő veszi
körül, – folytatá Ardan Mihály természetes hangon, – azt is el kell
ismernünk, hogy bizonyos mennyiségű víz is vagyon ott. E következtetés
nagy örömömre szolgál. Ezenkivül, szeretetre méltó ellenfelem, engedje
meg, hogy még egy megjegyzéssel terheljem. Mi a holdnak csak egyik
tányérját ismerjük, s ha esetleg a felénk néző oldalon kevés levegő van,
lehet, hogy az ellenkező oldalon sok van.
– És ugyan miért?
– Minthogy a hold a föld vonzó erejének következtében tojás alakúvá
lett, s e tojásnak a hegye fordul felénk. Innen van, Hansen magyarázata
szerint, hogy súlypontja a másik felére esik. Ebből következtetik, hogy
holdunk teremtése óta a levegő és víztömegnek a másik oldalra kellett
húzódnia.
– Merő képzelődés! – kiáltá az ismeretlen.
– Nem, merő elméletek, melyek a mechanika törvényein alapulnak és
véleményem szerint nehezen czáfolhatók meg.
– A gyülekezetre hivatkozom és fölteszem ezt a kérdést: vajjon
lehetséges-e olyan élet a hold felületén, mint a minő a földön van,
döntsék el!
Háromszázezer hallgató adózott helyeslő kiáltással ennek a
kijelentésnek. Ardan Mihály ellenfele beszélni akart még, de nem
juthatott szóhoz. Kiabálás, fenyegetés zápora némította el.
– Eláll!… Eláll!… kiáltozák némelyek.
– Kergessétek ki a tolakodót – ismételték mások.
– Dobjátok ki!… Ki vele! – ordítá a felingerült tömeg.
Ő pedig az emelvényhez kapaszkodva szilárdan állott, nem engedett, nem
ingadozott; megvárta míg a vihar kitombolta magát, mely iszonyatos
mérveket öltött volna, ha Ardan Mihály egy kézmozdulattal le nem
csillapítja; sokkal lovagiasabb volt, hogysem ellenfelét a veszélyben
cserbe hagyja.
– Önnek még volna egy-két szó mondani valója? – kérdé tőle igen
barátságos hangon.
– Úgy van, száz, ezer, – viszonzá az ismeretlen megbotránkozva. – Avagy
sokkal kevesebb, csak egy árva szavam volna. Ha ön terve mellett
megmarad, akkor önnek…
– Mily oktalan ön! Hát így bánik velem azért, mert barátomtól,
Barbicanetól azt kértem, hogy hengeralakú, kúpos lövegeket válaszszon a
gömbölyű helyett, melyben a fejem tetejére fordultam volna, mint a
mókus.
– De szerencsétlen, a golyó rettenetes rugása darabokra szaggatja önt.
– Kedves ellenfelem! Ön most reá mutatott az egyetlen, az igazi
nehézségre; no de sokkal jobb véleménynyel vagyok az amerikaiak ipari
lángelméjéről, hogysem elgondolhatnám, hogy ezt a nehézséget nem fogják
elhárítani.
– De a hőség, mely a lövegnek a levegő rétegein való gyors átfúródásakor
fejlődik…
– Ej, elég vastagok a löveg falai s én oly hirtelen hatolok keresztül a
levegőrétegen.
– Hát az élelmiszer? Víz?
– Kiszámítottam, hogy évre való eleséget vihetek magammal és egész utam
négy napra szól.
– Hát levegő?
– Vegyileg csinálok.
– De hiszen, ha valaha a holdba jut, ott leesik a földre.
– Ha a Földön esném így le, hatszorta gyorsabb esés lenne az, mert a
hold fölületén hatszorta csekélyebb a nehézkedés.
– Mégis elég jelentékeny arra nézve, hogy úgy összetörjék ön, mint az
üveg.
– Ki fog engem abban megakadályozni, hogy esés közben annak idején
meggyujtott rakétákkal lassítsam az esést.
– No de végre is, föltéve, hogy mindezeket a nehézségeket legyőzi, és
mindez a sok bizonytalan az ön javára lel megoldást; föltéve, hogy épen
érkezik a holdba: miképpen jön vissza a földre?
– Egyátalában nem jönnék vissza.
Erre az egyszerűsége daczára csaknem fenséges feleletre elnémult az
egész gyülekezet. De ez a hallgatás ékesebben szólott, mint a lelkesedés
ordítása. Az ismeretlen felhasználta ezt az alkalmat, hogy még utoljára
felemelje a szavát.
– Bizonyára elpusztulna, – kiáltott fel, – és az ön oktalan halála még a
tudománynak sem válnék hasznára.
– Menjen isten hírével, nemeslelkű ismeretlenem, mert bizonyára kellemes
dolgokat jósol.
– Ez már sok! – kiáltott fel Ardan Mihály ellenfele, – nem tudom, hogy
mi okom volna ilyen kevéssé komoly értekezleten tovább maradnom. Csak
valósítsa meg kedve szerint őrült tervét. Önnek ezt nem lehet szemére
vetni.
– Kérem, csak rajta!
– Nem, egy más ember tartozik önért felelősséggel.
– Ugyan ki? – ha szabad kérdenem, – kérdé Ardan Mihály parancsoló
hangon.
– Az az oktalan, a ki ezt a képtelen, merőben nevetséges kisérletet
kezdeményezte.
Ez személyes támadás volt. Barbicane azóta, hogy az ismeretlen a vitába
beleelegyedett, roppant erővel igyekezett, hogy magán uralkodjék, – s
miként «némely kazán saját füstjét fölemészsze», – de midőn meghallotta,
hogy őt ily sértően támadják meg, sietve felállott s ellensége felé
tartott, a ki makacsul nézett vele farkas-szemet, midőn hirtelen
elválasztották egymástól.
Az emelvényt egyszerre száz erős kar fölemelte és a Gun-club elnökének
Ardan Mihálylyal osztoznia kellett a diadalútban. Igaz ugyan, hogy nehéz
pajzs volt, no de az emberek szünetlenül váltakoztak, mindenik törte
magát a dicsőségért, hogy a vállával részt vegyen a hódolatban.
Ezen közben az ismeretlen nem használta fel a tolongást arra, hogy
helyét elhagyja. A sűrű tömegben nem is tehette volna. Mindenre készen,
az első sorban maradt, keresztbe fonta karjait és szemeit merően
Barbicanera szegezte.
Ez sem tévesztette őt el szeme elől, s e két embernek szeme hasonlatos
vala egymásnak szegezett nyilakhoz.
Ezalatt a diadalmenet alatt a tömeg ordítása állandóan a tetőponton
maradt. Ardan Mihálynak ez szemmel láthatóan jól esett; ragyogott az
arcza. Néha úgy ingott az emelvény, mint a hullámon ringatózó hajó; no
de a népgyűlés két hőse otthon érezte magát a tengeren: nem ingadoztak
és hajójuk minden veszély nélkül ért a kikötőbe – Tampa-Townba.
[Illustration: A DIADALMENET.]
Ardan Mihálynak sikerült, hogy tisztelőinek legsűrűbb tolongásából
kiszabaduljon. A Franklin-szállóba menekült, haladéktalanul szobájába
vonult, bemászott az ágyába, künn pedig százezer ember őrizte álmát.
Ezalatt az idő alatt rövid, jelentőséggel teljes, határozott jelenet
játszódott le a titokteljes ember és a Gun-club elnöke között.
Mihelyt Barbicane szabadon lélekzett, egyenesen ellenfelének tartott.
– Jöjjön velem! – mondá nyersen.
Az ismeretlen követte őt s midőn egy elhagyott helyre jutottak,
megállott a két ellenség, a kik egymást nem is ismerték, egymás szemébe
néztek:
– Ki ön? – kérdé Barbicane.
– Nicholl kapitány.
– Gondoltam. Eddigelé nem engedte meg a véletlen, hogy találkozzunk…
– Azért jöttem el.
– Megsértett becsületemben.
– Nyilvánosan.
– Elégtételt ad a gyalázásért.
– Ebben a pillanatban.
– Nem. Azt akarom, hogy titokban, egymás között végezzük.
Tampa-Towntól három mértföldnyire van a Skersnaw erdeje. Ismeri?
– Ismerem.
– Tetszik-e önnek, hogy holnap reggel 5 órakor az egyik oldalról oda
jöjjön?
– Igen, ha ön ugyanabban az időben a másik oldalról jön oda.
– És nem fogja itthon felejteni a puskáját, – mondá Barbicane.
– Ép oly kevésbbé, mint ön a magáét, – viszonzá Nicholl.
E roppant rideg szavak után elvált egymástól a Gun-club elnöke és a
kapitány. Barbicane haza ment, de a helyett, hogy nehány óráig pihent
volna, azon törte a fejét, hogy mi módon lehetne a löveg visszaható
lökését elkerülni, s Ardan Mihálynak a népgyűlésen kifejtett problémáját
megoldani.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET. Miképpen intéz el egy franczia becsületbeli
ügyet.
Mialatt az elnök és a kapitány a párbaj ügyét elhatározták, a szörnyű,
embertelen párbajt, melyben mind a két ember egymásnak az életére tört:
Ardan Mihály diadalának fáradalmait pihente ki. Azt, hogy kipiheni, nem
is mondanók helyesen, mert az amerikai ágyak keménység dolgában
vetélkednek a márványasztalokkal.
Ardan tehát meglehetős rosszul aludt, mert az asztalkendők alatt, melyek
őt lepedő gyanánt betakarták, ide-oda hánykolódott, arra gondolt, hogy a
lövegben kényelmesebb fekvő helyről fog gondoskodni, – ekkor hirtelen
erős robaj riasztá fel álmából. Hatalmas ökölcsapásokkal kopogtattak
ajtaján; úgy tetszik, hogy valami vasszerszámmal zörgetnek. E korai zaj
közepett valaki rettenetesen kiabált:
– Nyisd ki! Az isten szerelmére kérlek, nyisd ki rögtön! – Ardannak nem
lehetett oka arra, hogy ily lármás kivánságot teljesítsen, mindazonáltal
kinyitotta az ajtót éppen abban a pillanatban, mikor az a makacs
látogató erőszakoskodásainak szinte engedni kezdett.
A Gun-club titkára tört be a szobába. Egy bomba sem hatolt volna be
kevesebb körülményességgel.
– Tegnap este, – kiabált Maston J. T. minden előleges bocsánatkérés
nélkül, – elnökünket a népgyűlésen nyilvánosan meggyalázták! Ő kihivta
ellenfelét, a ki senki más, mint Nicholl kapitány. Ma reggel verekednek
a Skersnaw-erdőben! Nekem Barbicane maga mindent elmondott! Ha ő elesik,
odavesz minden tervünk! Meg kell tehát ezt a párbajt akadályoznunk!
Nincs a világon egy ember sem, a kinek több befolyása volna Barbicanera,
mint Ardan Mihály.
Mialatt Maston így beszélt, Ardan Mihály felhúzta bő nadrágját és két
percznél kevesebb idő alatt a két barát gyors léptekkel haladt
Tampa-Town külvárosa felé.
[Illustration: MASTON FELVERI ARDANT ÁLMÁBÓL.]
Útközben beavatta Maston az ő kisérőjét a dologba. Közölte vele a két
férfiú ellenségeskedésének valódi okát, hogy az régi keletű, s hogy
barátaik mesterkedése miatt az elnök és a kapitány mindezideig
személyesen nem találkozhattak; azt is hozzátevé, hogy a pánczélnak és
golyónak vetélkedéséről van itt csupán szó és Nicholl a népgyűlés alatt
csak arra keresett alkalmat, hogy régi boszúját elégítse ki.
Semmi sincs a világon borzasztóbb, mint az efféle ellenségeskedések és
párosviaskodások Amerikában. Két ellenfél les egymásra az erdőben, a
bokrok mögül, miként a rézbőrűekre, egymásra czéloznak. Akkor aztán
irigylik a prairik indianusait csodálatos természeti adományaikért: hogy
olyan gyorsan vált az eszök, hogy olyan ravaszoknak születtek, s hogy az
ellenséget ösztönszerűen megérzik. Egy tévedés, rábukkanás, félrelépés
előidézhetik a halált. Ilyen hajtóvadászatra indulnak néha a yankeek
kutyáikkal: vadász és vad lévén egyszerre és órák hosszáig űzik egymást.
– Micsoda ördögfajzotta nép vagytok ti! – kiálta fel Ardan Mihály, midőn
társa ezt az egész hajtóvadászatot nagy hévvel festette.
– Már mi ilyenek vagyunk, – felelé Maston, elhallgatva; – no de
siessünk.
No de ha még oly gyorsan haladtak is át a harmatos síkságon, a
rizsföldeken, patakokon keresztül, hogy megrövidítsék az utat: fél 6 óra
előtt még sem érhettek a Skersnaw erdőbe. Barbicanenak már egy fél
órával előtt ott kellett lennie.
Egy öreg busmannal találkoztak, a ki száraz galyakat tördelt. Maston
hozzászaladt és reákiáltott:
– Látott maga egy puskás embert erre felé: Barbicane elnököt, az én
legjobb barátomat?
A Gun-club érdemes titkára olyan naiv volt, hogy azt hivé: az ő elnökét
az egész világnak ismernie kell.
No de úgy látszik, a busmann nem értette őt meg.
– Egy vadászt, – mondá Ardan.
– Egy vadászt láttam, – felelé a busmann.
– Rég ideje annak, hogy látta?
– Egy órája lehet.
– Későn jöttünk! – kiáltott Maston.
– Puskaropogást hallott-e? – kérdé Ardan Mihály.
– Nem.
– Egyetlen egyet sem?
– Egyetlen egyet sem! Úgy látszik, a vadásznak nincs ma szerencséje.
– Már most mitevők legyünk? – kérdé Maston.
– Bemegyünk az erdőbe, készen arra az eshetőségre, hogy egy golyó röpül
felénk, a mely nem volt nekünk szánva.
– Oh, inkább röpüljön tíz golyó az _én_ fejembe, mint csak egy is a
Barbicane fejébe.
– Előre hát! – mondá Ardan és megszorítá Mastonnak a kezét.
Nehány percz mulva a két jó barát eltünt az erdőben. Sűrű vala ez az
erdő: óriási cyprusok, sykomorák, olajfák, tamarindák, örökzöld tölgyek
borították el. E különböző fák ágai egymásra fonódtak és teljesen
elzárták a kilátást. Ardan Mihály és Maston nem távoztak tehát egymástól
messzire, a magas fűben gázoltak, utat törtek maguknak, vizsgáló, kémlő
pillantásokkal méregették a sürű bokrokat és lombokat. Barbicane nyomára
sehol sem bukkantak, és ők vakon haladtak előre a nehezen tört uton,
holott egy indianus ellenségét mindenütt nyomon követte volna.
Egy órai hiábavaló keresés után megállottak. Nyugtalanságuk
megkétszereződött.
– Úgy látszik, hogy végbement már, – mondá Maston elkedvetlenedve. Olyan
ember, mint Barbicane, nem igen vet cselt ellenfelének, annál sokkal
nyiltabb jellemű, sokkal bátrabb, homlokegyenest neki ment a veszélynek,
kétségen kivül messze eltávozott a busmanntól, s azért nem hallotta ez a
lövést.
– De hát mi,… mi csak meghallottuk volna, mióta az erdőben vagyunk.
– De hátha későn érkeztünk, – kiáltá Maston a kétségbeesés hangján.
Ardan Mihálynak nem volt erre mit felelnie, azért tovább folytatták a
keresést. Koronként hangos kiáltást hallattak; hol Barbicane, hol
Nicholl nevét kiáltozák, – ámde felelet nem hallatszik. Az élénk madarak
e zajtól megijedve csoportosan szállottak fel az ágakról és egy-egy
felriadt dámvad menekült sietve az erdő sűrűjébe.
Még teljes egy óráig keresték. Csaknem az egész erdőt keresztül-kasul
járták és nyoma sem volt annak, hogy a viaskodók ott voltak. Mégis csak
kételkedniök kellett a buschmann szavaiban, Ardan abba akarta már hagyni
az eredménytelen keresést, midőn Maston hirtelen megállott.
– Csitt… amott van valaki!
– Valaki? – kérdé Ardan Mihály.
– Úgy van, egy ember! Úgy látszik, meg sem moczczan, nincs puska a
kezében. Ugyan mit csinál?
– De hát nem ismersz reá? – kérdé Ardan Mihály, a kit rövidlátása ilyen
alkalmaknál cserben hagyott.
– De igen, most megfordul, – viszonzá Maston.
– Nos, ki az?
– Nicholl kapitány!
– Nicholl! – kiáltott Ardan Mihály és szive elszorult.
Nicholl fegyvertelenül jött!… E szerint nem kell az ellenségétől cseppet
sem félnie. Alig haladtak ötven lépéssel előbbre, midőn megállottak,
hogy a kapitányt jobban szemügyre vegyék. Azt hitték, hogy vérrel
fertőzött boszúját lehűtő embert találnak. Mennyire elcsodálkoztak azon,
a mint találták.
Óriási tulipánfák ágai között egy háló vala kifeszítve, melynek közepén
egy siránkozó madár vergődött, mivel lábai a hálóba akadtak. Nem
emberkéz feszíté ki ezt az elszakíthatatlan madárhálót, hanem egy azon a
földön honos, mérges pók, mely galambtojás nagyságú, és rendkivül nagy
karmai vannak. A mint ez az undok állat éppen neki akart esni
zsákmányának, elriasztotta valaki, s így a fa lombjai közé menekült,
mert látta, hogy őt magát is egy rettenetes ellenség fenyegeti.
Valóban, Nicholl kapitány félretette a puskáját, elfelejtette
helyzetének veszedelmes voltát s buzgólkodott, hogy az utálatos állat
szövedékében fennakadt madárkát kiszabadítsa. Mikor evvel elkészült,
szabadon bocsátá és a madár vidám szárnycsattogtatással elrepült.
Nicholl meghatott pillantással nézett utána az ágak között, midőn ez
érzelmes hangon mondott szavak riaszták fel:
– Ön mégis csak derék egy ember!
Hátrafordult. Ardan Mihály állott előtte és ismételé:
– Ön szeretetre méltó egy ember!
– Ardan Mihály, – kiáltá a kapitány. – Mit akar ön itt, uram?
– Meg akarom a kezét szorítani, Nicholl, és meg akarom akadályozni, hogy
Barbicane életét kioltsa, vagy ő az önét.
– Barbicane! – kiáltá a kapitány, már két órája, hogy hasztalanul
keresem. Hol rejtőzik?
– Nicholl, – mondá Ardan Mihály, – ez nem szép dolog öntől. Az embernek
mindig tisztelnie kell ellenfelét; legyen nyugodt, ha Barbicane még él,
meg fogjuk őt találni, még pedig annál könnyebben, minthogy neki, ha
ugyan nem elégedett meg azzal, hogy üldözött madárkák pártját fogja,
minket szintén keresnie kell. De ha megtaláljuk, akkor, – és Ardan
Mihály mondja ezt önnek, – akkor önök között párbajról szó sem lészen.
[Illustration: A PÁRBAJOZÓ NICHOLL.]
– Barbicane elnök és közöttem – mondá Nicholl komolyan – oly ellenséges
vetélkedés van, hogy csak a halál…
– Ugyan ne mondja! Ugyan hagyjon fel avval, – folytatá Ardan, – olyan
derék emberek, mint a milyenek önök, – lehetnek ugyan kellemetlenek
egymásra nézve, de tisztelniök kell egymást. Nem fognak megverekedni.
– Én verekedni fogok, uram.
– Soha.
– Kapitány, – mondá erre Maston J. T. szivében nagy meghatottsággal, –
én az elnök barátja, az ő alter ego-ja vagyok, második kiadása az
elnöknek. Ha ön csakugyan meg akar valakit ölni, vegyen engem czélba,
ugyanaz az eredmény.
– Uram, – felelé Nicholl és görcsösen kezébe szorította puskáját, –
ilyen tréfákat…
– Maston barátom nem tréfál, – viszonzá Ardan Mihály, – és én megértem,
hogy valaki olyan emberért, a kit szeret, életét is feláldozza, de sem
őt, sem Barbicanet nem teríti le Nicholl golyója, mert én a két
vetélytársnak olyan csábító ajánlatot teszek, hogy azt elfogadni
édes-örömest hajlandók lesznek.
– Micsoda ajánlatot? – kérdé Nicholl szemmel láthatóan kételkedve.
– Türelem, – viszonzá Ardan, – azt csak Barbicane jelenlétében
közölhetem.
– Nos hát, keressük őt fel! – kiáltá a kapitány.
Rögtön útnak indult a három férfiú. A kapitány kivette fegyveréből a
töltényt, vállára akasztá és szótlanul ballagott előre.
Még egy félóráig keresték hiába. Mastont gonosz sejtelem szállotta meg.
Keményen szeme közé nézett Nichollnak, s azon gondolkodott, vajjon nem
hűté-e a kapitány boszú-szomját, s nem fekszik-e a szerencsétlen
Barbicane golyótól leterítve valamelyik bokornak az alján? Úgy látszik,
hogy Ardan Mihályt is ez a gondolat lepte meg, mert mindkettőnek
tekintete kérdőleg szegeződött a kapitányra, midőn Maston hirtelen
megállott.
Husz lépésnyire egy óriási katalpa tövében egy emberi alakot
pillantottak meg, háttal volt feléjök fordulva, mozdulatlanul feküdt a
fűben.
– Ő az! – mondá Maston.
Barbicane meg sem mozdult. Ardan belemélyeszté tekintetét a kapitány
szemeibe, de az bátran kiállta a tekintetet.
Ardan előre lépett és kiáltá:
– Barbicane! Barbicane!
– Felelet nem jött. Ardan barátjához rohant, de a mint őt vállánál fogva
érintette, megállott, s a csodálkozásnak felkiáltása röppent el
ajakáról.
Barbicane kezében plajbász volt, s egy jegyzőkönyvecskében geometriai
figurákat rajzolt, fegyvere pedig ártatlanul mellette hevert.
Munkájában elmerülten párbajt, boszút, mindent elfelejtett, a tudós se
nem _látott_, se nem _hallott_ semmit.
De a mint Ardan Mihály reá tette a kezét, fölállott és csodálkozva
nézett reá.
– Oh, – kiáltá végre, – te itt vagy? Megtaláltam, barátom, megtaláltam.
– Mit?
– Az eszközt.
– Micsoda eszközt?
– Az eszközt arra nézve, hogy a löveg visszalökő hatását a kilövetésnél
megszüntessem.
– Valóban? – mondá Mihály, – és oda villantott szemével a kapitányra.
– Úgy van! A víz, csupán a víz fogja eszközölni… Oh Maston! Ön is, uram!
– Ő maga, viszonzá Ardan Mihály, – van szerencsém neked az érdemes
Nicholl kapitányt bemutatni.
– Nicholl! – kiáltá Barbicane, – s rögtön felugrott. Bocsásson meg
kapitány, elfelejtettem… készen állok…
Ardan Mihály, mielőtt a két ellenség szóhoz juthatott volna, közbe veté
magát:
[Illustration: A HALÁLOS ELLENSÉGEK SZÖVETKEZNEK.]
– Valóban, – mondá, – igazi szerencse, hogy ilyen derék emberek, mint
önök, nem találkoztak előbb. Akkor egyiket önök közül most siratnunk
kellene. De hála istennek, mert gondoskodik arról, hogy többé nem kell
egyikért sem aggódnunk. Ha valaki megfeledkezik gyűlöletéről, hogy
mechanikai problemákon törje a fejét, vagy a pókok cselvetését kijátsza:
akkor ez a gyűlölet senkire nézve sem lehet veszélyes.
És Ardan Mihály elbeszélte, hogy mi történt a kapitánynyal.
– Végre is azt kérdem, hogy két olyan derék ember azért van-e a világon,
hogy egymás fejét bezúzzák?
Ebben a tényállásban volt valami nevetséges, valami váratlan, úgy hogy
Barbicane és Nicholl tulajdonképpen nem tudták: miképpen viselkedjenek
egymással szemben? Ardan Mihály felfogta ezt, s elhatározta, hogy egy
csapásra megoldja a kérdést.
– Derék barátaim, – mondá és legnyájasabb mosolya játszadozott ajka
szélein, – elejétől kezdve egy félreértés volt önök között, egyéb semmi.
Arra nézve, hogy önök között minden rendben van, s hogy mindketten
férfiak, a kik életöket is koczkára teszik, legjobb bizonyíték lesz, ha
elfogadják hevenyében ajánlatomat, a melyet most akarok önöknek tenni.
– Beszéljen, – mondá Nicholl.
– Barátom, Barbicane azt hiszi, hogy lövege egyenesen a holdba röpül.
– Minden bizonynyal, – viszonzá az elnök.
– Barátom, Nicholl, pedig meg van arról győződve, hogy ismét vissza fog
esni a földre.
– Szórul-szóra! – kiáltott fel a kapitány.
– Jól van! – folytatá Ardan Mihály, – annyira elfogult nem vagyok, hogy
higyjem, hogy önök közt a teljes harmoniát helyre tudom állítani;
egészen egyszerűen azt mondom: Utazzanak velem a holdba, aztán majd
meglátjuk, hogy sikerül-e ez az utazás.
– Hm! – mondá Maston J. T. megijedve.
A két vetélytárs a váratlan ajánlatra egymásra nézett, feszülten
várakozott egyik a másiknak feleletére.
– Nos? – kérdé Ardan Mihály megnyerő mosolylyal. – Minthogy a löveg
visszaható erejétől nem kell félnünk…
– Elfogadom.
De bármily gyorsan is mondá ki e szót, Nicholl is ugyanezt, s ugyanabban
az időben ejté ki.
– Hurrah! Bravo! Hip… hip… hip!… kiáltott fel Ardan Mihály s a két
ellenfélnek kezét nyujtá. És most, minekutána az ügyet elintéztük,
engedjék meg, hogy franczia szokás szerint önöket megvendégeljem.
Menjünk reggelizni!
HUSZONKETTEDIK FEJEZET. Az Egyesült-Államok új polgára.
Még ugyanazon a napon megtudta Amerika, hogy Nicholl kapitány és
Barbicane elnök kibékültek, s azt is, hogy minő sajátságos módon. A
szerep, melyet a lovagias európai ennél a kibékülésnél játszott; az ő
váratlan ajánlata, mely a nehézségeket egy csapásra megszüntette, a két
vetélytársnak egyszerre való beleegyezése, a hold-földrésznek ez az
elfoglalása, mely czélra Francziaország és az Egyesült-Államok
közreműködtek: mindez együtt tevé, hogy az Ardan Mihály népszerűsége
fokozódott. Mindenki tudja, hogy a yankeek az őrültség mely fokáig
jutnak egy-egy ember iránt való szenvedélyes szeretetökben. Olyan
földön, hol tiszteletre méltó városatyák egy-egy tánczosnő kocsiját
maguk húzzák, mit nem tesznek itt a vakmerő franczia iránt fellobbant
lelkesedésökben? Hogy a lovait ki nem fogta, az csak azért nem történt,
mert lovai nem voltak, de minden egyéb hódolat-nyilatkozattal
elhalmozták. Egyetlen egy polgár sem akadt, a ki szívvel-lélekkel az övé
nem lett volna.
Ettől a naptól kezdve Ardan Mihálynak nem volt többé egy nyugodt órája
sem. Az Unio minden zegéből-zugából jöttek a küldöttek és a nyakára
jártak. Fogadnia kellett őket nyájas arczczal. A sok kézszorításról,
tegeződésről nem is lehet számot adni. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy
kimerüljön. Torka rettenetesen berekedt a sok fogadó szónoklattól, már
csak egy-két érthetetlen hangot tudott hebegni; attól a sok
pohárköszöntőtől, a miket végig kellett hallgatnia, bátran eshetett
volna tüdőgyuladásba. Ez a siker más embert mindjárt az első nap
holtrészeggé tett volna, de ő értett ahhoz, hogy szellemes, elbűvölő
félmámoros állapotát megőrizze.
A sokféle küldöttségek között, melyek reá rohantak, közte volt a
«Holdkórosok»-é is, a kik nem feledkeztek meg, hogy miképpen kell
viselkedniök a hold leendő meghódítójával szemben. Egyik napon
felkereste őt nehány szegény ember, – mert van efféle meglehetősen sok
Amerikában, – és kérte őt, hogy vigye őket is magával a holdba.
Egyik-másik azt mondta, hogy tud a hold-lakók nyelvén, s meg akarták
erre Ardan Mihályt tanítani. Ő elég jó akarattal fogadta őket és együgyü
hóbortjuknak engedve megigérte, hogy holdbeli ismerőseiknek átadja
üdvözletüket.
– Sajátságos őrültség! – mondá Barbicanehoz fordulva, miután azoktól
elbucsúzott, – olyan őrültség, mely gyakran okos embereket is megszáll.
Arago, leghiresebb tudósaink egyike mondá nekem, hogy sok igen okos és a
mint gondolják, igen józan ember, – szerfölött izgatott lett,
valahányszor a hold rájok hatást gyakorolt. Ez az őrültség aztán
hihetetlen különczségekben nyilatkozott. Te nem hiszed azt, hogy a
holdnak van befolyása a betegségekre?