kiséretében. Jobb kezét Barbicanenak, balját Maston J. T.-nak nyujtá; ez
utóbbinak arcza úgy ragyogott, mint a déli nap és csaknem olyan piros is
volt.
Ardan föllépett az emelvényre és tekintete egy fekete kalap-oceánon
siklott végig köröskörül. Úgy látszék, hogy éppenséggel nincs
megzavarodva, no de nem is akar tekintélyesnek látszani. Éppen olyan
volt itt is, mint otthon: vidám, bizalmas, szeretetre méltó. Az éljen
riongásra udvariasan köszönt, aztán egy kézmozdulattal csendet intett,
beszélni kezdett még pedig szabatos angol nyelven a következőképpen:
– Uraim, habár nagy a meleg, figyelmöket nehány pillanatig próbára
teszem, hogy egy-két szót szóljak olyan tervekről, a melyek önöket
érdekelni fogják. Én sem szónok, sem tudós nem vagyok, arra sem
számítottam, hogy a nagy közönség előtt beszélek; de barátom, Barbicane
azt mondotta, hogy ez önöknek örömére szolgál, azért adtam rá a fejemet.
Méltóztassanak azért 600,000 fülükkel reám hallgatni, s ne vegyék zokon
előadásom fogyatékosságát.
Ez a mesterkéletlen bevezetés éppen szája izére volt a hallgatóknak, no
de adtak is olyan morgásban kifejezést, hogy annak alig volt mása.
– Uraim! – folytatá, – egyformán jogukban van helyeselni vagy
kárhoztatni szavaimat. Ennek előre bocsátása után, hozzákezdek.
Mindenekelőtt ne feledjék el, hogy egy tudatlan beszél önök előtt, a
kinek tudatlansága oly nagy, hogy még a nehézségekről sem tud semmit.
Úgy képzeli ő, hogy egyszerű, természetes és könnyű dolog lészen reá
nézve, hogy utasképpen beleüljön egy lövegbe és a holdba utazzék. Előbb
vagy utóbb meg kell úgy is tenni ezt az utat, a mi az utazás módját
illeti, az a dolog természetes menete szerint a következő: Az ember
eleinte négy-kézláb mászott, aztán egy szép napon két lábon, majd
szekeren, aztán hintón, majd hajó-kabinban, végül vasuti kocsiban; nos
hát, a löveg a jövő század vasuti kocsija, s hogy őszinte legyek, a
bolygók is csak lövegek, ágyúgolyók, melyeket a teremtő keze röpített
ki, – no de térjünk vissza közlekedési eszközünkhöz. Uraim, önök közül
egyik vagy másik azt gondolhatja, hogy az a gyorsaság, melyről szólani
fogok, túlzott; pedig nincs igazok; minden égitest túltesz azon rohamos
mozgásában, sőt maga a föld is nap körül való forgásában háromszor olyan
gyorsan ragad minket magával. Néhány példát hozok fel. De engedjék meg,
hogy a «lieue»[13] kifejezéssel éljek, mert az amerikai mértékeket nem
ismerem jól, s attól félek, hogy számításaimba hiba csúszhatnék be.
[Illustration: A NÉPGYÜLÉS.]
Ezt a kérést mindenki természetesnek találta, senki sem akadt fel rajta.
A szónok folytatá:
– Először is, uraim, hadd beszéljek a bolygók gyorsaságáról. Meg kell
vallanom, hogy tudatlanságom daczára, ezeket a csillagászati csipp-csupp
dolgokat igen jól ismerem; no de két percz mulva önök is annyit fognak
érteni, mint jó magam. Figyeljenek reám kérem szeretettel: a Neptun
óránkint 5000 lieue-t tesz meg; az Uranus 7000, a Saturnus 8858; a
Jupiter 11,657-et; a Mars 22,011; a Föld 27,500; a Venus 32,119; a
Mercur 52,520; nehány üstökös 114,000-et a napközelben! Ehhez képest mi
csakugyan lusta fráterek vagyunk; a mi gyorsaságunk nem haladja túl a
9900 lieuet, s a mellett folyton csökken. Azt kérdezem önöktől, hogy
van-e ok arra, hogy az ember a csodálattól egészen oda legyen; s nem
természetes-e, hogy idővel ennek a gyorsaságnak jóval nagyobbnak kell
lennie, a mire nézvést a fény avagy az elektromosság fogják valószinüleg
a főszerepet játszani.
Úgy látszék, hogy Ardan Mihálynak ezt az állítását egyetlen ember sem
vonta kétségbe.
– Kedves hallgatóim! – folytatá, – ha az ember egy némely begyepesedett
koponyájú embernek – ez az őket megillető kifejezés – hinne, akkor az
egész emberiség «Popilius kör»[14]-ébe volna beleszorítva, a melyből ki
nem léphetne, arra volna kárhoztatva, hogy ezen a gömbölyű földön
tengődjék, a nélkül hogy valaha a bolygók világába fölemelkedhessék.
Abból nem lesz semmi. Az ember eszébe vette, hogy a holdba fog utazni, a
bolygókba, a csillagokba is eljutunk, aminthogy Liverpolbol elutazhatunk
New-Yorkba, mégpedig könnyen, gyorsan, biztosan, nem is kell még sokáig
várnunk arra, hogy a lég tengerén, mely minket a holdtól elválaszt,
éppen úgy uszkálhassunk, mint az Óceánon. A távolság csak relativ
fogalom, a mit végül egyenlővé kell tennünk majd a zéró-val.
Habár a gyülekezet a mi franczia héroszunk irányában a legkedvezőbb
véleménynyel vala eltelve, ennek a merész theoriának hallatára kissé
mégis elképpedt. Úgy látszik, hogy Ardan Mihály észrevette.
– Úgy látszik, nem győztem meg önöket, derék barátaim, – folytatá
tovább, szeretetre méltóan mosolyogva. Nos tehát! Gondolkozzunk kissé.
Tudják-e, hogy mennyi időre volna szüksége egy futárvonatnak arra, hogy
a holdba érkezzék? Háromszáz napra, többre nem. És az út 86410 lieue-nyi
út, de hát mi ez? Annyi sem, mintha valaki a földkörül tenné meg az
utat; no meg nincsen-e világlátott hajós vagy utazó, a ki életében ennél
sokkal hosszabb utakat tett meg? Gondolják meg, hogy én csak 97 óráig
leszek útban. Ah, s önök azt hiszik, a hold olyan nagyon messze van a
földtől, s hogy ugyancsak jól fontolóra kell venni a dolgot, mielőtt
ráadná fejét az ember. Hát még mit szólanának ahhoz, ha arról volna szó,
hogy a Neptunba utazzunk, a mely 1147 millió lieue távolságra a napkörül
kereng. Ilyen útra kevesen vállalkoznának még akkor is, ha
kilométerenkint öt sou-ba kerülne. Még maga Rothschild báró sem
fizethetné meg egy milliárddal a jegyét, 147 milliárdra volna még
szüksége.
Az érvelésnek ez a módja, – úgy látszék, – nagyon tetszett a
hallgatóságnak; egyébiránt Ardan Mihály, telve lévén lelke az ideával,
csak úgy áradozott a lendületes beszédben; érezte, hogy majd elnyelik
szemeikkel hallgatói és folytatá bámulatra méltó biztossággal:
– Nos tehát, barátaim, – a Neptunnak a naptól való távolsága még semmi,
ha a csillagokéval hasonlítjuk össze. Valóban, ha a csillagok távolságát
akarjuk számokban kifejezni: beleszédül a fejünk, a legkisebb szám
kilencz numerusból áll és egységül milliárdokat kell vennünk.
Bocsánatot kérek, hogy e kérdést oly alaposan ismerem, de nagyon érdekes
is. Hallják és hozzanak itéletet: A kentaurok Alphaja 8000 milliárd
lieue-re van távol; Wega 50,000 milliárdra, Sirius szintén, Arcturus
52,000 milliárdra, a sarkcsillag 117,000 milliardra, a bak 170,000
milliardra, a többi csillagok is ezer meg ezernyi milliárd lieue
távolságra. Nos, számbavehető-e a bolygók távolsága a naptól.
Mondhatjuk-e egyáltalában, hogy távolság az? Tévedés! Hazugság!
Érzékcsalódás! Tudják-e önök, hogy mi a véleményem a világ-egyetemről,
mely a ragyogó csillagnál kezdődik s a Neptunnál végződik? Elmondjam a
theoriámat? Nagyon egyszerű: én a világrendszert tömör, egynemű testnek
tartom; a bolygók melyekből áll, igen közel vannak egymáshoz, az az ür,
mely közöttünk van, nem egyéb, mint a legszilárdabb fém részecskéi
között levő pl. az ezüsté, az aranyé, a platináé. Teljes joggal állítom,
és olyan meggyőződés ismételteti velem, a mely önöket is mind áthatja: a
távolság jelentés nélkül való szó, távolság nincsen!
– Jól beszél! Éljen! Bravó! – zugott fel a gyülekezet, kiket a szónok
mozdulatai, hangsulyozása, fogalmainak merészsége felvillanyozott.
– Nincs! – harsogtatá Maston, jóval erélyesebben, mint a többiek, –
távolság nincs!
És tulságosan buzgó mozgása és testének súlyegyene, melynek már alig
lehetett ura, csaknem arra juttatták, hogy az emelvényről leesik. Mégis
valahogy visszanyerte a súlyegyent, s így kikerülte a kellemetlen
alápottyanást, a mi kézzelfoghatólag bebizonyította volna neki, hogy a
távolság nem üres fogalom.
Erre aztán folytatá az elragadó szónok:
– Barátaim, azt hiszem, ez a kérdés már meg van oldva. Ha mindnyájukat
meg nem győztem, annak az az oka, hogy érveim felsorolásában nem vagyok
elég merész, a bizonyításban nem elég erős, és elméleti ismereteim
fogyatékosak. Bármiként légyen is ez, ismétlem, hogy a földnek a holdtól
való távolsága tényleg csekély jelentőségű, s nem méltó arra, hogy
komoly embert elfogulttá tegyen. Azért azt hiszem, nem nagyítok, ha azt
állítom, hogy nemsokára «löveg-vonatok»-at fognak szerkeszteni, hogy a
holdba való utazás kényelmes legyen, és ezt a czélt hamar elérik, ki sem
fáradnak, egyenes vonalban, «méh-röptével» hogy a ti prémvadászaitok
kifejezésével éljek. Husz esztendőt nem adok rá, hogy a föld lakóinak
fele már megjárta az utat a holdba.
– Éljen!… Éljen – Ardan Mihály! – kiálták a jelenlevők, még azok is,
kiket legkevésbbé sem győzött meg.
– Éljen Barbicane! – kiáltott a szerény szónok.
A vállalat kezdeményezőjének e méltatását egyhangú helyeslés fogadta.
– És most, barátaim, – folytatá Ardan Mihály, – ha önök tőlem valamit
kérdezni akarnak, bizonyára megzavarják árva fejemet, no de megpróbálom,
talán meg tudok felelni.
[Illustration: ARDAN MIHÁLY LÖVEG-VONATA.]
Eddigelé a Gun-club elnöke meg lehetett elégedve a beszéddel. Az
elméleti spekulácziókra vonatkozott, s e tekintetben Ardan Mihály élénk
képzelő erejének hatása alatt ragyogtatta ügyességét. Most csak arra
kellett ügyelni, hogy a kérdés gyakorlati oldala ne kerüljön szóba, mert
ott a rövidebbet huzta volna. Azért Barbicane mindjárt szólni kezdett, s
azt a kérdést intézte új barátjához, hogy mit gondol, laknak a holdon
vagy a bolygókon emberek?
– Érdemes elnökünk, – válaszolá mosolyogva a a szónok, – nagy a feladat,
melyet meg kell oldanom; mégis, ha nem csalódom, mély belátású emberek
voltak, mint például: Plutarchos, Swedenborg, Bernardin de St. Pierre,
és még mások, a kik azt mondták, hogy laknak.
A természet-filozófiai szempontból én is hajlandó volnék osztozni
véleményökben; azt mondanám, hogy a világon semmi sincs, a mi czél
nélkül való, s hogy kérdésre kérdésre feleljek, ime barátom, Barbicane,
úgy fejezem ki állításomat: Ha a világok lakhatók, akkor vagy most
laknak bennök emberek, vagy már laktak, vagy ezentul fognak lakni.
– Nagyon helyes! – kiálták az első sorban álló hallgatók, kiknek
véleménye a többiekre nézve olyan szent volt, mint a törvény.
– Nem lehet több logikával felelni és helyesebben felelni, – mondá a
Gun-club elnöke. A kérdés tehát így szól az ön redukálása szerint:
Lakhatók-e a világok? – Én úgy hiszem, hogy lakhatók.
– Én pedig arról meg vagyok győződve, – viszonzá Ardan Mihály.
– Mégis vannak érvek az ellen, hogy a világok lakhatók volnának, – mondá
egyik hallgató. Bizonyára a legtöbbnél az élet első feltételeinek
különbözőknek kell lenniök. Hogy csak a bolygókról beszéljünk: nekünk az
egyiken meg kellene sülnünk, a másikon fagynunk, a szerint, a mint a
naptól távol, vagy a naphoz közel keringenek.
– Sajnálom, hogy tiszteletre méltó ellenfelemet nem ismerem személyesen,
– felelé Ardan Mihály, – de megkisértem, hogy feleljek neki. Felhozott
érve nem minden érték nélkül való, de azt hiszem, mégis megczáfolható
éppen úgy, mint minden érv, melyet a világok lakhatósága ellen szoktak
felhozni. Ha fizikus volnék, azt felelném: a naphoz közel keringő
bolygón kevesebb hőanyagnak kifejlődését kell megengedni, a távolabb
fekvőn annál többet; ez egyszerű tény azt tanítja, hogy a hőmérséket ki
lehet annyira egyenlíteni, hogy olyan szervezetű emberek, mint mi
vagyunk, elviselhessék. Ha természetbuvár volnék, akkor sok híres tudós
példája szerint azt mondanám, a természet maga reá mutat olyan
teremtményekre, melyek igen különböző föltételek mellett laknak
különböző helyeken: a halak olyan helyen élnek, hol más állat
elpusztulna; az amphibiáknak kétféle s nagyon nehezen megmagyarázható
lényük van; némely tengerlakó állat oly nagy mélységben él, s az
ötven-hatvan athmosphera nyomása még sem lapítja össze; némely
vizi-rovar annyira nem érzékeny a hideg és meleg iránt, hogy forró
vízben vagy az északi sarktenger jegén is megél; továbbá a természetben
el kell ismerni működése eszközeinek sokféleségét, a melyek néha észszel
fel nem foghatók és mégis valóban léteznek, s egész a Mindenhatóságig
fölemelkednek. Ha vegyész volnék, azt mondanám, hogy a meteorkövek,
melyek a föld felületén kivül képződtek, az analizálásnál kétségbe nem
vonhatóan szénrészeket is tartalmaznak; hogy ez a lényeg csak szerves
lénytől származhatik, s hogy ennek Reichenbach kisérletei szerint
szükségszerűen állati anyaghoz tartozónak (animalis) kell lennie. Ha
theologus volnék, azt mondanám, úgy látszik, Pál apostol szavai szerint,
hogy az isteni megváltás nem csak a földre, hanem az ég minden világára
vonatkozik. Ámde én nem vagyok sem theologus, sem vegyész, sem
természetbuvár, sem fizikus. Azért a világ törvényeinek ismeretében való
nagy tudatlanságom miatt erre a feleletre szorítkozom: Nem tudom, hogy
laknak-e a holdban, s minthogy nem tudom, felmegyek és megnézem.
Merészkedett-e Ardan Mihály elméletének ellenfele más bizonyítékokat
felhozni ellenében?… Nem tudhatjuk, mert a tömeg őrületes ordítása
minden nyilatkozatot elnémított volna. Mikor már a legtávolabb álló
csoportok is elcsendesedtek, megelégedett a diadalmas szónok a következő
megjegyzések hozzácsatolásával:
– Önök azt hiszik, derék yankeek, hogy én ilyen fontos kérdést csak
fölületesen érintettem. Nem akarok önöknek tudományos előadást tartani,
és e széles körű kérdés felett csatát vivni. Egy egész rakás érv szól a
mellett, hogy a csillagzatok lakhatók. Ezeket nem sorolom fel, csak
egyet emelek ki. Azoknak, a kik azt állítják, hogy a bolygókon nem
laknak, ezt kell felelni: Igazuk lehet, ha bebizonyítják, hogy a föld az
égitestek között a legkiválóbb; már pedig nem az, bármit mondott légyen
is róla Voltaire. A földnek csak _egy_ holdja van, míg Jupiternek,
Uranusnak, Saturnusnak, Neptunusnak több ilyen hold áll rendelkezésére,
oly előny ez, melyet kevésre becsülnünk nem szabad. A mi pedig a mi
földünket különösen kényelmetlenné teszi, hogy tengelye hajlik a pályája
felé. E miatt nem egyenlők a napok és az éjjelek, ezért különbözők az
évszakok. A mi szerencsétlen bolygónkon vagy igen meleg van, vagy igen
hideg; télen megfagyunk, nyáron megsülünk: náthának, katharusnak,
csúznak a hazája, – míg pl. a Jupiteren, a melynek tengelye csak kevéssé
hajlik,[15] a lakók egyenletes hőmérséknek örvendezhetnek: a tavasz,
nyár, ősz és tél évszakainak klimája mind egyforma, minden Jupiter lakó
olyan klimát választhat magának, a milyen tetszik, s egész életén át ott
lakhatik, a hőmérsék változása miatt nem szenved. Önök bizonyára
szivesen elismerik, hogy a Jupiter bolygó a miénk fölött áll e
tekintetben, a nélkül, hogy évére gondolnának, mert ott egy év
tizenkétszerte tovább tart, mint a miénk. Továbbá én azt hiszem, hogy e
csodálatos életviszonyok között e boldog világ lakói magasabb
fejlődésűek: a tudósok még tudósabbak, a művészek még nagyobb művészek,
a rosszak nem olyan rosszak, a jók még jobbak. Oh, mi híja van ennek a
mi bolygónknak, hogy éppen olyan tökéletesek lehetnénk? Nem sok. Csak
olyan tengely, a mely kevésbbé hajlik pályájának síkja felé.
– Ejnye! – kiáltott egy vakmerőséggel teljes hang, – egyesült erővel
találjunk ki valami gépet és változtassunk a föld tengelyén.
Mennydörgéshez hasonló tapsvihar zúgott fel erre az ajánlatra, melyet
senki más nem koczkáztathatott, mint Maston J. T. Hanem azt meg kell
vallanunk, mert úgy volt, sokan buzdították őt helyeslő kiáltásaikkal; –
és ha az amerikaiak megtalálták volna azt a bizonyos pontot, melyet
Archimedes hiába keresett, – minden bizonynyal csináltak volna egy
emelőrúdat, a mivel a világot kiforgatták volna sarkaiból és
megigazították volna tengelyét. No de ezek az eszeveszett gépmesterek
sem találhatták meg azt a bizonyos pontot.
Ennek daczára «e kitünő, gyakorlati eszme» roppant hatással volt a
hallgatókra. Jó negyedórára megszakadt az eszmecsere és még sokáig,
nagyon sokáig beszéltek az északamerikai Egyesült-Államokban arról az
indítványról, melyet a Gun-club állandó titkára oly erélyesen tett.
HUSZADIK FEJEZET. Támadás és védelem.
Ez az intermezzo vetett véget az értekezletnek. Találóbb végszót keresve
sem találhattak volna. S mégis, mikor az izgatottság lecsillapult,
valaki komoly és erős hangon így szólott:
– Most pedig, minekutána a szónok bőséges teret juttatott a
képzelőtehetségnek, sziveskedjék tárgyára visszatérni, kevesebbet
theoretizáljon és szóljon a vállalatnak praktikus oldaláról.
Mindenki arra az emberre tekintett, a ki így szólott. Sovány, száraz
ember volt az, erélyes tekintetű, amerikai módra vágott szakállú, mely
állát buján nőtte körül. Az értekezleten uralkodó mozgalomban lassankint
az első sorig hatolt előre. Itt megállott, keresztbe fonta karjait, és
merészen villogó szemeit szünetlenül a népgyűlés hősére szegezte.
Minekutána kifejezte kivánságát, elhallgatott, s úgy látszik, sem az
ezer meg ezer tekintet, melyet reá vetének, sem a nemtetszésnek morgása,
melyet szavai idéztek elő, nem voltak reá hatással. Minthogy a válasz
még késett, még egyszer megkoczkáztatta a kérdést érthető és határozott
hangon, aztán hozzá toldá:
– Nekünk itt a holddal van dolgunk, nem a földdel.
– Önnek igaza van, uram, – felelé Ardan Mihály, egy kissé eltértünk a
tárgytól, térjünk vissza a holdhoz.
– Uram, – folytatá az ismeretlen ember, – ön azt állítja, hogy a holdon
laknak. Jól van. Ámde, ha a holdnak lakói vannak, azok bizonyára nem
lélekzenek, mert – ezt az ön érdekében előre megjegyzem – a hold
fölületén egy falás levegő sincsen.
Ez állításnál Ardan rőt haját hátrasimítá; felfogta, hogy evvel az
emberrel vitatkozván, a dolog velejére jutnak. Ő is élesen szemügyre
vette és szólott:
– No lám, a hold fölületén nincs levegő! S ha szabad kérdenem, ki
állítja ezt?
– A tudósok.
– Valóban?
– Valóban.
– Uram, – folytatá Ardan Mihály, – tréfa nélkül legyen mondva,
tisztelem, becsülöm az olyan tudósokat, a kik valamihez értenek, de
mélységesen megvetem azokat, a kik semmihez sem értenek.
– Ismer ön olyanokat, kik az utóbbi csoportba tartoznak?
– Igen jól ismerem azokat. Francziaországban él egy, a ki azt állítja,
hogy «a mathematika szerint nem tud a madár röpülni», egy másik azt a
theoriát hirdeti, hogy hal nem alkalmas arra, hogy a vízben éljen.
– Nem ezekről van a szó, uram, én olyan nevekre hivatkozhatom állításom
igazolása czéljából, a melyeket ön nem utasíthat vissza.
– Akkor ön, uram, nagy zavarba hozná a szegény tudatlant, a ki
egyébiránt készségesen hajlandó arra, hogy okuljon.
– Miért foglalkozik ön tudományos kérdésekkel, ha azokat nem
tanulmányozta? – kérdé kissé nyersen az ismeretlen.
– Hogy miért? – viszonzá Ardan Mihály, – azért, mert a kinek sejtelme
sincs a veszélyről, mindig bátor. Én nem tudok semmit, az igaz, de éppen
ebben az én gyengémben rejlik az erőm.
– Az ön fogyatkozása csaknem őrültség, – kiáltá az ismeretlen kedvetlen
hangon.
– No, hát annál jobb, – viszonzá a franczia, ha őrültségem a holdba visz
fel.
Barbicane és társai mérges tekinteteket löveltek arra a tolakodó
emberre, a ki magát oly hetykén tolta előtérbe. Senki sem ismerte; és az
elnök nyugtalankodva e nyilvános vita következményeitől, bizonyos
aggodalommal nézett új barátjára. A gyűlekezet feszült figyelemmel
hallgatá és komolyan nyugtalankodott, mert ez a vita oda czélzott, hogy
a tervnek vagy veszélyes voltát vegye tekintetbe vagy éppen
lehetetlenségére gondoljon.
– Uram, – folytatá Ardan Mihály ellenfele, – van számtalan meg nem
dönthető érv arra nézvést, hogy a hold körül nincsen levegő. Sőt a
priori mondom, hogy ha esetleg valaha lett volna is, azt a föld magához
vonzotta volna. Hanem inkább meg nem dönthető tényeket sorolok fel
önnek.
– Tessék, kérem, sorolja fel, – viszonzá Ardan Mihály a legnagyobb
udvariassággal, – soroljon fel annyit, a mennyi a szivének tetsző.
– Ön tudja azt, – mondá az ismeretlen, – ha fénysugarak hatolnak a
levegőn keresztűl, az egyenes iránytól eltérnek, vagyis más szóval
megtöretnek. Nos tehát! Ha a hold csillagokat takar el, azoknak
fénysugara, mely a hold karimája mellett halad el, soha a legcsekélyebb
eltérést sem mutatják, a törésnek még legparányibb jele sem vehető rajta
észre. Ebből világosan kitetszik, hogy a holdat nem veszi athmosphära
körül.
Mindenki a francziára nézett, mert hogy ha ennek az állításnak igazságát
elismeri, fontos következmények vonhatók le abból.
– Valóban, – így felelt Ardan Mihály, – ez önnek a legjobb bizonyítéka,
és esetleg az egyetlen is – és egy tudós talán zavarba jönne, ha erre
kellene felelnie; – _én_ csak azt mondom, hogy ennek a bizonyítéknak
sincs föltétlen értéke, mert előre bocsátja, hogy a hold két sarkközi
átmérőjét tökéletesen meg kell határozni, a mi pedig nincsen úgy. De
menjünk tovább; mondja meg nekem kedves úr, elhiszi ön, hogy a holdon
tűzhányók vannak?
– Kiégett vulkánok vannak; égő vulkánok nincsenek.
– Engedje meg, hogy mégis higyjem, s a nélkül, hogy a logika határain
túl lépjek, állítsam, hogy ezek a vulkánok valaha működtek.
[Illustration: ARDAN VITATKOZIK NICHOLLAL.]
– Tagadhatatlanul; de minthogy az égéshez szükséges oxigént maguktól
adhatták, a kitörés még nem bizonyíték a mellett, hogy a hold körül
atmosphära van.
– Menjünk még tovább, – viszonzá Ardan Mihály, – hagyjuk el az effajta
érveket, s forduljunk a közvetlen megfigyelésekhez. De előre kijelentem,
hogy nevekkel állok elé.
– Csak tessék!
– Fölemlítem, hogy 1715-ben Louville és Halley csillagászok a május
3-diki napfogyatkozást vizsgálván, bizonyos villámszerű, különös
természetű jelenségeket észleltek. Ők ezt a gyors, gyakran ismétlődő
fény-czikázást zivatarnak minősítették, a mely a hold légkörében támadt.
– 1715-ben – válaszolá az ismeretlen – Louville és Halley csillagászok a
földön jelentkező jelenségeket, a hold körében történőknek magyarázták,
bolidák[16] vagy más egyebek lehettek, még pedig a föld atmospherájának
körében. Így nyilatkoztak erről a jelenségről a tudósok. Ime ez a
válaszom reá.
– Menjünk tovább, – folytatá Ardan Mihály, – anélkül, hogy a válasz
zavarba hozta volna őt. Herschel 1787-ben nem vett észre egy csomó
fény-pontot a hold fölületén?
– Mindenesetre, de nem magyarázta meg, hogy honnan támadtak; maga
Herschel sem következtetett ebből arra, hogy a holdat légkör veszi
körül.
– Jól megfelelt, – mondá Ardan Mihály, bókolva ellenfelének, – látom,
hogy nagyon jártas a holdismében.
– Meghiszem azt, uram, s még azt is hozzá toldom, hogy a holdat
legbehatóbban tanulmányozó Beer és Mödler is egyetértenek abban, hogy a
hold fölületén egyáltalában semmi levegő sincsen.
A hallgatók, kikre a csodálatos ember érvelése kezdett hatni,
mozgolódtak.
– Csak tovább, – viszonzá Ardan Mihály a legnagyobb lelki nyugalommal, –
tegyünk egy igen fontos tényt vizsgálatunk tárgyává. Laussedat, a derék
franczia csillagász, az 1860 julius 18-diki napfogyatkozás szemléleténél
konstatálta, hogy a félhold alakú nap-tányérnak csúcsai le vannak
kerekítve és meg vannak csonkítva. Ezt a csonkulást csak a nap
sugarainak a hold atmosphärájában szenvedett törése magyarázza meg; más
magyarázat nem állja meg a sarat.
– És valóban tény ez? – kérdé élénken az ismeretlen.
– Ez még a ténynél is tényebb.
Az ellenfél elhallgatása a gyülekezetet ismét mozgásra bujtogatta, még
pedig az ünnepelt héros előnyére. Ardan újra felvette a beszéd fonalát
és mondá egyszerű hangon, nem hivalkodva a kivívott eredménynyel:
– Beláthatja tehát, drága uram, hogy nem lehet olyan nagy bizonyossággal
állítani, hogy a hold körül nincsen légkör, meglehet, hogy ez a légkör
gyér, kissé finom, de manapság már a tudomány megállapította, hogy
valóban létezik.
– A hegyek csúcsán felül nincsen – ha megengedi, – viszonzá az
ismeretlen, a ki szilárdan megmaradt véleménye mellett.
– Nincs, hanem a völgyekben és nehány száz lábnyi magasságig fel.
– Mindenesetre okosan tenné, ha magáról jó előre gondoskodnék, mert ez a
levegő borzasztó híg lesz.