megtaláljuk, különösen a gyapotban, a mi nem egyéb, mint a gyapot-szárak
magvának szőre. A gyapot oxigensavval vegyítve kihült állapotban
szerfölött fel nem oldható, rendkivül gyulékony és módnélkül robbanékony
anyaggá változik. 1832-ben feltalálta egy franczia vegyész, Braconnot a
neve, ezt az anyagot «xyloidin»-nek nevezte. Egy Pelouse nevű franczia
1838-ban tanulmányozta különféle tulajdonságait és végre 1846-ban
Schönbein a baseli egyetem chemiai tanára azt az ajánlatot tette, hogy
lőpor helyett használják. Nos tehát, ez a lőpor az oxigentartalmú
gyapot.
– Vagyis pyroxyle, – viszonzá Elphiston.
– Vagyis lőgyapot, – jegyzé meg Morgan.
– Hát amerikai szó nincs e találmány elnevezésére? – kiáltott fel Maston
J. T. élénk nemzeti önérzettel.
– Sajna, nincs, – felelt az őrnagy.
– No de mégis Maston megvigasztalására elmondom, hogy egyik
polgártársunk buzgólkodása a cellulose tanulmányozásával összefügg; mert
a collodium, a fényképirásnak ez a legfontosabb segítő-eszköze,
egyszerűen alkohollal telített ætherben feloldott pyroxyle és ezt
Maynard találta fel, a mikor Bostonban orvostanhallgató volt.
– No hát, éljen Maynard és a lőgyapot! – riongott viharos lelkesedéssel
a Gun-club titkára.
– Visszatérek a pyroxylre, – folytatá Barbicane, – önök ismerik azokat a
tulajdonságait, a melyek őt reánk nézve olyan becsessé teszik; nagyon
könnyen lehet gyártani: a gyapotot tizenöt perczig füstölgő oxigensavba
áztatjuk, aztán hideg vizben kimossuk, megszáraztjuk s készen van.
– Valóban nagyon egyszerű, mondá Morgan.
– Továbbá a pyroxyle-t nem támadja meg a nedvesség, ez pedig a mi
szempontunkból igen fontos tényező, minthogy az ágyú megtöltése nehány
napi munkába kerül; meggyúl 170° mellett, nem 240 foknál és oly gyorsan
elég, hogy közönséges lőporon gyujtva meg, a lőpornak ideje sem marad
arra, hogy tüzet fogjon.
– Nagyszerű! – mondá az őrnagy.
– Csakhogy drágább, mint a lőpor.
– Az szóba sem jön! – kiáltott Maston.
– Végre a lövegnek négyszer akkora gyorsaságot kölcsönöz, mint a lőpor.
Továbbá ha súlyának tizedrészével egyenlő salétromsavat keverűnk hozzá,
terjeszkedő ereje jelentékenyen gyarapodik.
– Szükség lesz arra? – kérdé az őrnagy.
– Úgy hiszem, nem, – felelé Barbicane. Tehát 1.600,000 font lőpor
helyett 400,000 font lőgyapotot veszünk, s minthogy 500 lőgyapotat
minden veszély nélkül össze lehet szorítani 27 köblábnyi térbe: úgy ez
az anyag a Columbiadban 180 láb magasságnyira emelkedik. E szerint 700
lábnál magasabb űr áll rendelkezésére a golyónak az ágyúban, ezen át 6
millió liter gáznak röpítő ereje lódítja ki majd a hold felé.
Ekkor Maston nem uralkodhatott tovább háborgó érzelmein, egy golyó
röperejével veté magát barátja karjaiba, s ha bomba-szilárdan nem áll
vala Barbicane, bizonyosan összezúzza.
Így végződött a bizottság harmadik ülése. Barbicane és vakmerő társai, –
kik nem ismerték a lehetetlent, – megoldák a löveg, ágyú és lőpor
bonyolult kérdéset. Tervökkel elkészültek, még csak az volt hátra, hogy
megvalósítsák.
– Az mellékes, az csak gyerekjáték, – mondá Maston J. T.
_Az író jegyzete:_ Hogy Barbicane elnök ezen az értekezleten a collodium
feltalálását egy honfitársának tulajdonítja, tévedésen alapszik, a mit
Maston zokon ne vegyen; _két név_ rokonhangzásán alapul e tévedés.
Egy Maynard nevű bostoni tanuló 1847-ben foglalkozott ugyan avval az
eszmével, hogy a collodiumot a sebek gyógyításánál használja; de már
előbb, 1846-ban fedezte azt fel a franczia Menard Lajos, a ki szellemes
tudós, azonkivül festő, költő, filozófus, filologus és vegyész volt. –
_V. Gy._
TIZEDIK FEJEZET. Egy ellenség és 25 millió jó barát.
Az amerikai közönség a Gun-club tervét a legapróbb részletekig a
legélénkebb érdeklődéssel kisérte. Napról-napra leste a bizottság
értekezletét s a legnagyobb szenvedélylyel foglalkozott a
leglényegtelenebb előkészülettel is, mely a hatalmas vállalatra
vonatkozott. A szám-kérdéseket, a mechanikai nehézségeket, melyek
megoldásra vártak, lázas figyelemmel kisérte.
Ámbátor egy álló esztendő kellett ahhoz, hogy a munkához hozzáfogjanak s
azt befejezzék, mégis az érdeklődésnek mind újabb meg újabb
nyilvánulásai betölték bőségesen azt az időt: az ágyúfúrásra választandó
hely, az öntőforma elkészítése, a Columbiad öntése, a szerfölött
veszedelmes megtöltés, mindez busás anyagot szolgáltatott a nép
kiváncsiságának. Ha majd a löveget kilövik, egy fél percz lefolyása
alatt csakugyan eltünik-e szemök elől; mi lesz vele, mi vár reá a
végtelen ürben, miképpen jut a holdba, bezzeg kevés embernek jut
osztályrészeül, hogy saját szemeivel láthassa. Azért az előkészületek, s
a kivitel pontos részletei csakugyan igénybe vették az igazi
érdeklődést.
Ezen közben a vállalatnak tisztán tudományos vonzóerejét igen nagy
mértékben fokozta egy mellékkörülmény.
Barbicanenak terve egy legio barátot és bámulót szerzett, de ha még oly
tiszteletteljes és még oly rendkivüli volt is ez a tetszés: általános
nem lehetett. Egyetlen egy ember akadt az Egyesült-Államokban, a ki
fölemelte tiltakozó szavát a Gun-club terve ellen és minden alkalommal
hevesen megtámadta. Barbicane, – mert ilyen az emberi természet, – ez
egyetlen ellenkezés iránt érzékenyebb volt, mint az általános tetszés
iránt fogékony.
Pedig jól tudta okát ennek a kiirthatatlan ellenkezésnek, ennek az
egymagára szorítkozó ellenséges érzületnek kútforrását: tudta, hogy a
személyes féltékenység és becsvágy melyik forrásából buzgott elő már
régebb idő óta.
A Gun-club elnöke sohasem látta e makacs ellenségét; bizonyára
szerencse, mert ha e két férfiú szemtől-szembe kerül: szomorú
következményei lesznek. A vetélytárs éppen olyan tudós volt, mint
Barbicane, büszke, vakmerő, erőszakos, határozott akaratú férfiú: igazi
yankee. A neve: Nicholl kapitány, lakott Philadelphiában.
Mindenki tudja, hogy a szövetség-háború alatt a löveg és a hajó-pánczél
között bámulatra méltó küzdelem fejlődött ki: az egyiknek az volt a
rendeltetése, hogy a másikat átfúrja, a másiknak pedig az, hogy ne
hagyja magát. Ennek az lőn a következménye, hogy a két világrész
tengerészete nemzeti átalakuláson ment keresztül. A golyó és a vaspánt
hallatlanul elkeseredett élet-halál harczot vívtak, egyik nagyságban,
másik vastagságban gyarapodott napról-napra. A rettenetes ágyúkkal
felszerelt hajók áthatolhatatlan pánczélvédeik mögül az ellenséges
tűzzel daczoltak. A Merrimac, Monitor, Ram-Tenesse, Weckausen[8]
ellenséges lövegek ellen védve, rengeteg nagy golyókat röpítettek. Azt
tették másokkal, a mit maguknak nem kivántak az egész hadtudománynak
erkölcsi igazság híjával levő alapelve értelmében.
[Illustration: NICHOLL KAPITÁNY.]
Ha Barbicane a lövegek öntéséről volt híres, éppen oly névre tett szert
Nicholl a pánczélkovácsolásban. Éjjel-nappal golyót öntött az egyik
Baltimoreban, pánczélt kovácsolt a másik Philadelphiában: az eszméknek
ellentétes áramlata éltette az egyiket is, másikat is. Mihelyt Barbicane
egy új golyót talált fel, készen volt Nicholl egy új pánczéllal. A
Gun-club elnöke világéletében azon buzgólkodott, hogy lyukat fúrjon, a
kapitány pedig azon, hogy őt ebben megakadályozza. Ebből magyarázható
meg a folytonos féltékenység, mely később személyeskedővé lett. Nichollt
olybá képzelte Barbicane, mint egy áttörhetetlen pánczélt, melyen
hajótörést szenved minden fáradozása; viszont Barbicanet Nicholl olyan
lövegnek tartotta, mely őt keresztül-kasul fúrja.
Habár ez a két tudós ellentett irányban működött, mégis a geometria
minden tantétele daczára is végül egymásba ütköztek volna – a párviadal
terén. Szerencsére ez a két hasznos polgára a hazának 50–60 mérföld
távolságra laktak egymástól és barátaik annyi akadályt tudtak közéjük
gördíteni, hogy sohasem találkozhattak. Egy időben nem tudták, hogy a
kettő közül melyiké lesz a dicsőség, mégis úgy látszék, hogy a
pánczélnak kell útat nyitnia a golyó előtt. Ámde a szakavatott
itélőbirák is haboztak még az itélethozatalban. Az utolsó próbánál
Barbicane hengeralakú, hegyes végű golyói Nicholl pánczélaiban
fennakadtak; azt hitte a philadelphiai kovács, hogy övé a diadal és
vetélytársát megvetésével sujthatja, de midőn ez később hegyes golyók
helyett 600 fontos kartács gránátokat használt – bezzeg elszontyolodott
a kapitány. Valóban ezeknek a gránátoknak sikerült, – habár kisebb
sebességgel,[9] – a legjobb érczből készült pánczélt is szétroncsolni,
átlyukasztani és darabokra tördelni.
Midőn aztán a golyó győzelme biztosítottnak látszék és Nicholl egy új,
kovácsolt vasból gyártott pánczéllal elkészült, a harcz bevégződött.
Mestermű volt az, a világ mindenféle golyóival farkasszemet nézett. A
mester kivitette a washingtoni Polygonra[10] és a Gun-club elnökét
felszólította, hogy rombolja azt szét. A békekötés után Barbicane
egyáltalában nem állott reá a próbára.
Erre aztán azt ajánlotta a kapitány, hogy pánczélát ellenébe állítja
bárminő golyónak, a legképtelenebb lövéseknek, tömör, üres, hegyes végű,
gömbölyű golyóknak. Ámde az elnök rá sem hederített, egyáltalában nem
akarta sikerét koczkáztatni.
Nichollt annyira felingerelte ez a leirhatatlan makacsság, hogy
mindennemű előnynyel kisértetbe akarta hozni Barbicanet. Felajánlotta,
hogy pánczélát az ágyútól 200 yardnyira állítja fel. Barbicane megmaradt
a mellett, hogy nem kisérletez.
– Száz yardnyira?… Még hetvenötre sem.
– No hát ötvenre, – harsogott Nicholl az ő ujságaiban, – 25 yardnyira is
fölállítom s ráadásul én magam mögéje állok.
Barbicane azt felelteté, hogy még úgy sem hajlandó, ha Nicholl a pánczél
– elé áll.
Ez már teljesen kihozta sodrából Nichollt, sértegetni kezdett.
Kijelentette, hogy a gyávaság Barbicanetól el nem választható
tulajdonság; az olyan ember, a ki nem hajlandó egy ágyúlövést
megkoczkáztatni majdnem fél; általában a tüzérek, a kik manapság hat
mérföldről lődözgetnek, olyan okosak, hogy személyes bátorságukat
mathematikai itéletekkel pótoltatják; egyébiránt, ha valaki pánczéla
mögött nyugodtan várja be a lövést, éppen olyan bátorságra mutat, mintha
egy másik minden művészetét latba vetve ellövi a golyót.
[Illustration: A POLEMIZÁLÓ NICHOLL.]
Barbicane e gyülöletet lehelő nyilatkozatokra nem is felelt; talán nem
is vett róluk tudomást, mert nagy terve egészen lefoglalta.
Mikor hires indítványát a Gun-clubban megtette: Nicholl dühe tetőpontra
hágott. Jókora féltékenység is vegyült e gyülölségbe, mert tudta, hogy
nem tehet ellenében semmit. Ugyan mit is találhatott volna ki, a mi
túltesz ezen a 900 láb hosszú Columbiadon? Képzelhető-e olyan pánczél,
mely 30,000 fontos golyónak ellenáll? Nichollt az első pillanatban
leverte, megsemmisítette, összezúzta ez az «ágyúlövés»; később újra
feltápászkodott, s elhatározta, hogy bizonyító érveinek erejével
meghiusítja Barbicane tervét.
A Gun-club munkálatait tehát a legádázabbul megtámadta; írt egy rakás
levelet, melyeket az újságok szivesen közöltek. Tudományos eszközökkel
próbálta Barbicane művét tönkresilányítani. S mihelyt a hadjárat
folyamatban volt, mindennemű érvekkel előhozakodott; őszintén szólva
gyakran olyanokkal is, melyeknek csak látszólagos tartalma volt.
Mindenek előtt megostromolta Barbicane számításait. _A_ + _B_ alapján
igyekezett kimutatni, hogy Barbicane tételei hamisak, s avval vádolta,
hogy egy kukkot sem ért a ballisztikához. Egyéb tévedéseit nem érintve,
azt is kimutatta, hogy teljes lehetetlenség egy lövegnek
másodperczenkint 12,000 yardnyi kezdő-sebességet kölcsönözni. Erősen
állítá, az algebrára támaszkodván, hogy még ilyen kezdő-sebesség mellett
sem juthat egy löveg túl a légkörön! Húsz angol mérföldnyire is alig.
Még ennél is tovább ment. Tegyük fel, hogy megadatja a kellő sebességet,
ámde az 1.600,000 font lőpor által kifejlesztett gáz nyomásának az üres
löveg nem állhatna ellen; s ha még ezt is feltételezzük, de nem birná
meg azt a hőséget, hanem abban a pillanatban, mikor a Columbiadból
kiért, elolvadna, s mint tüzes eső reá hullana a meggondolatlan
nézősokaság fejére.
Barbicanenak e támadásokra egyetlen arczizma sem rándult meg, nyugodtan
folytatta megkezdett munkáját.
Erre aztán Nicholl más szempontból fogta fel a dolgot. A nélkül, hogy a
vállalat haszontalan voltát feszegette volna, úgy beszélt róla, mint
szerfölött veszedelmesről úgy a polgárokra nézve, kik ilyen kárhozatos
színjátéknak szemlélői lennének, valamint a szomszéd városokra nézve;
mert ha ez a golyó czélját el nem éri – a mi pedig lehetetlenség is –
úgy visszaesik a földre, s akkor súlyának megfelelőleg a gyorsaság
négyzetével gyarapodik nehézségben, s akkor jaj annak a helynek, hova
lezuhan. Ily körülmények között, a nélkül, hogy a szabad polgárok
jogaiba beleavatkoznánk, a kormánynak kellene lépéseket tenni, mert az
nem járja, hogy egy embernek a kedvtelése az összesnek biztonságát
veszélyeztesse.
Ebből kitetszik, hogy minő tulságokba sodródott Nicholl kapitány.
Véleményét nem osztotta senki: egymagára állt. Számba sem vették gonosz
jóslásait. Hadd ordítson kedvére, – mondák, – míg a tüdeje bírja. Olyan
ügynek védőjévé szegődött, mely már előre veszett ügy vala; hallották
kiabálását, de nem hallgatták meg, s így a Gun-club elnökének tisztelői
közül egyet sem hódított el. Ez pedig vetélytársának érveléset arra sem
tartotta méltónak, hogy megczáfolja.
1. Arra, hogy a Gun-club vállalatához szükséges
pénz nem gyül be, fogadok 1000 dollárba
2. Arra, hogy 900 láb hosszú ágyút önteni nem lehet,
s így nem sikerülhet, fogadok 2000 «
3. Arra, hogy a Columbiadot nem lehet megtölteni, s
hogy a lőgyapot a löveg nyomása alatt magától
meggyulad, fogadok 3000 «
4. Arra, hogy a Columbiad az első lövésnél
szétpukkan, fogadok 4000 «
5. Arra, hogy a löveg nem fog hat mérföldnyire sem
röpülni, s a kilövetés után nehány másodpercz
mulva visszaesik a földre, fogadok 5000 «
Minekutána látta Nicholl, hogy egészen sarokba szorították, s még arra
sem adódik alkalom, hogy ügyét személyesen védje, elhatározta, hogy a
pénzével áll elő. Ezért Richmond Enquirer-jében egy rakás fogadást
ajánlott fel, melyek a számok fokozatosságához képest így következének:
Ebből kitetszik, hogy a kapitány legyőzhetetlen makacsságától hajtva,
tekintélyes összeget, – összesen 15,000 dollárt – tett koczkára.
A fogadás tételeinek jelentékeny volta daczára május 19-dikén egy
lepecsételt levelet kapott, melynek hatalmas lakonikus tartalma így
hangzik:
«Baltimore, október 18.
Tartom.
Barbicane.»
TIZENEGYEDIK FEJEZET. Florida vagy Texas?
No de még hátra volt egy kérdés eldöntése: a kisérlethez alkalmas helyet
kelle választani. Az observatorium ajánlata szerint a zenithre kell majd
irányítani az ágyút; ámde a hold csak 0° és 28° szélességi fok között
eső helyen jut a zenith-pontra, más szavakkal, elhajlási foka 28. Arról
volt szó, hogy egészen pontosan meghatározzák a helyet, a hol a rengeteg
Columbiadot önteni kell.
Midőn a Gun-club október 20-dikán közgyülést tartott, Barbicane elhozta
a gyülésre Belltropp C.: «Az Egyesült-Államok» kitünő térképét. Ámde
Maston J. T. anélkül, hogy időt engedett volna neki arra, hogy ezt a
térképet kiteregesse, az ő szokott erőszakosságával szót kérvén,
ilyeténképpen beszélt:
– Tiszteletre méltó társaim! A ma szőnyegre kerülendő tárgynak igazi
nemzeti érdeke van, s azért alkalmat szolgáltat nekünk arra, hogy
hazaszeretetünknek jó adag kifejezést adjunk.
A Gun-club tagjai egymásra meredtek, mert nem fogták fel észszel, hogy a
szónok mire czéloz.
– Nincs önök között senki, a ki kevésre becsülné a dicsőséget és az
Unionak jogában áll követelni azt, hogy a Gun-club rémítő ágyúját a maga
kebelében rejtse. A jelen körülmények szerint tehát – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Derék, Maston, – szakítá félbe az elnök.
– Engedje meg, – folytatá a szónok, – hogy eszmémet kifejtsem. A jelen
körülmények között olyan helyet kell választanunk, a mely az
egyenlítőhöz közel fekszik, hogy a kisérlet a szükséges feltételek
mellett történhessék…
– Sziveskedjék… mondá Barbicane.
– Követelem a szólásszabadságot, – veté oda Maston felingerülve, – én
azt mondom, hogy annak a dicsőséggel teljes földnek, honnan a löveget
felröpítjük, az Uniohoz kell tartoznia.
– Kétségen kívül! – válaszola nehány tag.
– Nos tehát, minthogy a mi birodalmunk olyan messzire nem terjed; és
minthogy délről az oceán határt szab területünknek, melyen túl nem
terjeszkedhetünk; és minthogy a 28-ik szélességi fokot az
Egyesült-Államok határain túl kell keresnünk: ime kell-e ennél
jogosultabb casus belli… és én követelem, hogy izenjünk Mexikónak
háborút.
– Már azt nem! Nem! – kiáltozák minden felül.
– _Nem?_… viszonzá Maston… E gyülekezet kebelében mégis csak
csodálkoznunk kell e szó miatt.
– De hallgasson meg…
– Soha!… soha!… kiáltott fel a tüzes szónok. Előbb vagy utóbb, de meg
kell indítanunk ezt a háborút és én követelem hogy ez még ma
megtörténjék.
– Maston! – szólott Barbicane és megrázta erősen az elnöki harangot, –
megvonom öntől a szót.
Maston felelni akart, de nehány barátjának sikerült őt elhallgattatni.
– Egy véleményen vagyok az előttem szólóval, – kezdé Barbicane, – hogy e
kisérletet csak az Unio területén szabad véghezvinnünk, ámde, ha
türelmetlen barátomtól szóhoz juthattam volna, s ha ő a térképre egy
pillantást vetett volna: belátta volna, hogy egyáltalában nincsen
szükségünk arra, hogy szomszédunknak háborút izenjünk, mert az
Egyesült-Államok nehány határvidéke éppen a 28°-dik fokig terjed, sőt
azon még túl is. Nézzenek ide: Texasnak és Floridanak egész déli része
rendelkezésünkre áll.
Az intermezzónak nem lett semmi következménye; no de azért Maston nem
szivesen győződött meg. Elhatározták, hogy a Columbiadot Texas vagy
Florida területén öntetik. Ennek a határozatnak példátlan vetélkedés
lett a következménye a két tartomány városai között. A 28-dik szélességi
fok az amerikai parton ketté szeli Florida félszigetét s azt csaknem két
egyenlő részre osztja. Aztán a mexikói öböltől kezdve, mintegy ívnek a
szelvénye az Alaboma, Mississippi és Louisiana partvidékét érintve
lehasít Texasból egy darabot s tovább halad Mexikón, Sonoran és
Ó-Kalifornián át a Csendes-tengerig. E szerint Texasnak és Floridának a
28-dik szélességi fok alatt fekvő déli részei feleltek meg az
observatorium által kikötött feltételnek.
Florida déli részén egy jelentékeny város sincsen, csak erődítményekkel
van megrakva a nyughatatlan indiánusok támadása ellen. Egyetlenegy
városa: Tampa-Town tarthatott számot a választásra, alkalmatos fekvése
miatt.
Bezzeg Texasban számosabb és jelentékenyebb városok vannak:
Corpus-Christi a Nucces kerületben; a Rio-Brovo mellett fekvő összes
városok: Laredo, Comilates, San-Ignatio, Webben: Roma, Rio-Grande-City,
Starrban: Edinburg, Hidalgoban: Santa-Rita, El-Panda, Brownsville,
Cameron Florida egyetlen városával szemben hatalmas szövetséget
képeztek.
Azért, mihelyt a határozatot alighogy megtudták, Texasból és Floridából
sietve jöttek Baltimoreba a küldöttségek és Barbicane elnököt, meg a
Gun-club tekintélyesebb tagjait napról-napra rettenetes reklamácziókkal
ostromolták. Amint hajdanában hét város versengett egymással
Görögországban azért a dicsőségért, hogy Homeros születése helye, úgy
fenyegetőzött most két egész állam, egymás ellen egy ágyú miatt.
E «vad testvéreket» látták azokban a napokban fegyveresen fel és alá
járkálni Baltimore utczáin. Minden találkozásnál attól lehetett tartani,
hogy összetűznek, a minek gonosz következményei lettek volna.
Szerencsére értett hozzá az elnök, hogy okosan és ügyesen elhárítsa a
veszedelmet. A különböző államok hirlapjai egymással versenyeztek a
tüntetésekben. A «New-York-Herald» és a «Tribune» pártolták Texast, a
«Times» és «American Review» ellenben Florida pártját fogták. A Gun-club
tagjai már nem tudták, hogy melyikre hallgassanak.
[Illustration: FLORIDA TÉRKÉPE.]
Texas büszkén hozakodott elő 26 provinciájával, úgy állította fel
ezeket, mint valami ágyú-üteget; Florida azonban azt felelte erre, hogy
egy hatszorta kisebb államban 12 provincia mégis többet tehet.
Texas erősen büszke vala 330,000 lakosára; Florida ugyan szerényebben,
de mégis azt állítja, hogy népesebb ő 56,000 lakosával. Azonkívül
szemére lobbantotta Texasnak, hogy egy különös-fajta mocsárláza van, a
melynek évről-évre akár jó, akár rossz az időjárás, nehány ezer ember
áldozatul esik. És igaza volt ebben.
Texas azt felelte erre, hogy Florida ugyan a láz tekintetében nem vethet
semmit a szemére, s ha több nem, de legalább oktalan cselekedet, ha egy
más államra reá fogjuk, hogy egészségtelen, különösen, ha abban a
szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a fekete-hányás («Vomito negro»)
időszakilag fellép nálunk. És igaza volt ebben.
– Egyébiránt, – mondatá tovább Texas a New-York-Heralddal, – meg kell
bizonyos hiányt bocsátanunk olyan államnak, a hol egész Amerikában a
legjobb gyapot terem, a mely a legjobb hajó-talpfát szállítja, olyan
pompás kőszénnel dicsekedik és vas-ércze 100% tiszta fémet tartalmaz.
Erre azt felelte az American Review hogy Florida földje nem olyan gazdag
ugyan, de a legkitünőbb anyagot szolgáltatja a Columbiad mintájának
megintésére, mert igen gazdag homokban és agyagban.
Hanem mielőtt valamely országban valamit önteni akarunk, be is kell oda
előbb jutni, Florida közlekedése nehézkes, holott Texasnak van
partvidéke és a Govelston öböl főleg tizennégy mérföld területű s a
világ összes flottáit befogadhatná.
– Megengedjük, – mondák a Florida mellett kardoskodó ujságok, ugyancsak
dicsekedhetnek olyan kikötővel, a mely a 29-dik szélességi fok alatt
fekszik. Hát mi Espiritu-Santo öblünk nincs éppen a 28° alatt,
Tampa-Tocon közvetlen közelében?
– Gyönyörű öböl! – veté oda Texas, – félig elborítja a föveny.
– Még fövenynyel telten is! – kiáltott fel Florida. Legalább ne higyjék
rólam, hogy vadak hazája vagyok.
– Valóban? Hát a seminolak nem barangolják be sivatagjaitokat?
– No lám, hát a ti apachatok és comanchaijok czivilizálódtak?
Igy folyt a harcz nehány napig, midőn Florida más téren igyekezett
ellenfele alól kihuzni a gyékényt. Egy reggel azzal állott elő a Times,
hogy «minekutána a vállalat tetőtől-talpig amerikai, föltétlenül
szükséges, hogy tetőtől-talpig amerikai földön létesüljön».
Erre aztán megbotránkozva kiáltá Texas: Amerikai! Hát mi nem vagyunk
éppen úgy amerikaiak? Hát Texast és Floridát nem 1845-ben, még pedig
egyszerre kebelezték be az Unioba?
– Mindenesetre, – felelé a Times, – de mi már 1820 óta tartozunk oda.
– Meghiszem azt, – hánytorgatta a Tribune, – minekutána 200 évig
spanyolok vagy angolok valátok, öt millió dolláron eladtak titeket az
Egyesült-Államoknak.
– Nos, mi van ebben? – felelték a floridabeliek, szégyenkeznünk kell
talán e miatt? Hát Louisianat nem vették meg Napoleontól 16 millió
dolláron.
– Szégyen, gyalázat! – kiáltozták Texas küldöttei. Egy nyomorúságos
rongyföld, a minő Florida, még egybeveti magát Texassal, a melyet soha
el nem adtak, a mely saját erejéből küzdötte ki függetlenségét, a mely
1836 márczius 2-dikán kiűzte a s.-mexikóiakat és S.-Houstonn Santa-Anna
seregei felett San-Jancinto mellett aratott győzelme után, szövetséges
köztársasággá változott! Végül olyan állammal, a mely önként
csatlakozott az Uniohoz.
– Az ám, mert félt a mexikóiaktól, – veté oda Florida.
– Miért félt!… a mint ezt a fölötte élénk szót kimondák, a helyzet
csaknem türhetetlenné vált. Már-már arra gondoltak, hogy Baltimore
piacza véres dráma szinhelyévé lesz. Szükséges vala, hogy a következőkre
felvigyázzanak.
[Illustration: OSTROMÁLLAPOT BALTIMOREBAN.]
Barbicane azt sem tudta, hol áll a feje. Levelek, röpiratok,
nyilatkozatok, fenyegető levelek csak úgy özönlöttek a lakására.
Melyiknek fogja pártját? Az illetőség, hozzáférhetőség és a szállítás
könnyüségére való tekintetben mindkét állam teljesen egyforma vala.
Politikai melléktekintetek nem határozhattak ebben a kérdésben.
Ez az ingadozás, ez a zavar már jó ideig tartott, Barbicane elhatározta,
hogy nyilatkozik. Összegyüjtötte bajtársait s egy határozatot
terjesztett elő, a mely – mint látni fogjuk – elég bölcs vala.