váltakozik alakja, a nappal együtt már kezdettől fogva igen hamar
felköltötte a föld lakóinak figyelmét; ámde a nap tekintetét nem lehet
kiállani, vakító fénye kényszeríti a szemlélőt, hogy szemeit lesüsse, ha
reá néz. A nyájas hold szereti az embereket, megengedi, hogy szelid
szépségében gyönyörködjünk; nem hevíti becsvágy, néha abba is
beleegyezik, hogy tündöklő bátyja, a nap, őt homályba takarja. A
mohamedánok a földnek e hű társát háladatosságból avval tisztelték meg,
hogy hónapjaikat kör-útja után osztották fel.[4]
A föld őslakói ennek a csillagzatnak különös tisztelői voltak. Az
egyiptomiak Izisnek nevezték, a föniciaiak Astartenak, a görögök
Phoebe-nek nevezték, Zeus és Latina leányának tartották és a
holdfogyatkozást úgy magyarázták, hogy Diana ilyenkor titkos látogatóban
van a szép Endymionnál. A mithologia szerint a nemeai oroszlán
körüljárta Luna arczulatát, mielőtt a földön megjelent; Agesianax költő
versben dicsőítette édes tekintetű szemét, bájos orrát, kedves száját,
melyek az imádásra méltó Selenenek megvilágított részét szemléletessé
teszik. S habár a régiek a holdnak minéműségét, hőmérsékét, szóval
moralis tulajdonságait mithologiai szempontból fel is fogták,
mindazonáltal a hold-ismeretében még a tudósok is nagyon tudatlanok
voltak.
Egyik-másik csillagász mégis némely kiváló tulajdonságát födözte fel már
a régi időkben, melyeket a tudomány ma is elfogad. Igaz ugyan, hogy az
arkadiaiak azt mondták, hogy a hold mikor még nem létezett, a földön
lakott; Simplicius azt tartotta, a kristály-menyboltozaton van
megerősítve és nem mozoghat; Tatius a napból lehasított töredék-darabnak
tekintette; Klearchos, Aristoteles tanítványa csiszolt tűkörlapnak
minősítette, mely az Oczeánt visszatükrözi; mások a föld kipárolgásának
mondák, mely oda fenn összesürűsödött, avagy félig tűzből, félig jégből
alkotott alkotott golyónak, mely tengelye körül forog… No de voltak
tudósok, kik optikai műszerek nélkül is éles elmével kitalálták
törvényeit.
A miletosi Thaley Kr. e. 406-dik esztendőben úgy vélekedett, hogy a
holdat a nap világítja meg; a samosi Aristarchos helyes magyarázatát
adta változásainak; Kleomenes azt tanította, hogy kölcsönvett fényt
sugároztat vissza. A chald Berozus, hogy körforgásának időtartama
megfelel kerületének, s ebből kimagyarázta azt a tényt, hogy a holdnak
mindig ugyanazt az oldalát látjuk. Végül Hipparchus időszámításunk előtt
kétszáz esztendővel némely egyenetlenségeket vett észre a hold
forgásában.
Ezek az észleletek később igazaknak bizonyultak, s az újabb csillagászok
hasznát vették nekik. Ptolomäus a második és az arab Abul-Wéfa a tizedik
században kiegészítették Hipparchos megjegyzéseit a szabályellenességre
vonatkozólag, melynek a hold a nap hatása alatt hullám-vonalú pályáján
ki vagyon téve. Később Kopernikus a XV. és Tycho Brahe a XVI. században
teljesen megállapították a hold csillagászati szerepének egész
rendszerét.
[Illustration]
Ebben az időben határozták meg teljesen forrását; de fizikai alkatáról
keveset tudtak. Akkor magyarázta meg Galilei bizonyos változataiban
beálló fény-jelenségeket az által, hogy a holdban hegyeket
föltételezett, melyeknek átlagos magasságát 4500 ölnyire becsülte.
Később Helvetius, egy danzigi csillagász, 2000 ölre szállította le, ámde
kortársa, Riccioli, 7000 ölre emelte. A XVIII. század végén Herschel, ki
a legerősebb teleszkoppal vala fölfegyverezve, erősen megcsökkentette e
számokat, mert a legmagasabb hegyeket 1900 ölre becsülte ugyan, de átlag
véve 400 ölre a holdban levő hegyek magasságát. No de Herschel is
tévedett, szükséges vala még, hogy Schröter, Louville, Halley, Nasmythy,
Biachini, Pastorf, Lohrmann, Gruithuysen és különösen Beer és Bödeler
tanulmányozzák kitartóan, mig végre a kérdést véglegesen megoldhaták. Az
utóbbi két csillagász 1905 hegyet mért meg, melyek közül hat magasabb
mint 2600 öl, huszonkettő 2400; a legmagasabb csúcs 3801 ölnyire nyúlik
fel a hold-fölületén.
Ugyanebben az időben jutottak tökéletesebb ismeretére a hold
alkotásának. Úgy mutatkozék, hogy tele van kráterrel és minden
vizsgálódás igazolta, hogy vulkanikus természetű. Abból, hogy az általa
eltakart bolygók fénysugarai minden törés nélkül jutnak hozzánk, azt
következtették, hogy légköre csaknem teljességgel nincsen. Abból, hogy
levegője nincs, csaknem biztosra vették, hogy hijával lehet a víznek is.
Mindebből világos, hogy a hold lakóinak sajátságos szervezettel kell
birniok, hogy ott megélhessenek, a mi szervezetünktől merőben eltérőnek.
Végre az újabb vizsgálati módszerek és tökéletesbített műszerek
segítségével a holdat szakadatlanul vizsgálták és felületének egy
pontján sem siklottak tova, habár átmérője kétezerötszáz mértföld,
felülete pedig a földénél tizenháromszor kisebb, kerülete 49-ed része a
föld kerületének; a csillagászok szeme minden titkát kifürkészte és ezek
az ügyes tudósok csodálatos megfigyeléseiket még tovább folytatják.
Igy megfigyelték azt is, hogy teli hold alkalmával a hold tányérának
némely helyén fehér vonalak láthatók, a változások alatt feketék.
Pontosabb tanulmányozás után sikerült e vonalak minéműségéről biztosabb
ismereteket szerezni. Hosszú, keskeny barázdák valának ezek,
párhuzamosan haladó barázda-szélekkel, melyek a vulkánok krátereinél
futnak össze nyolczszáz öl szélességűek és 10–100 mérföld hosszúságuak.
A csillagászok elnevezték barázdáknak, de ennél többet aztán róluk nem
tudtak mondani, de azt sem tudták meghatározni, hogy vajjon nem
kiszáradt ágyai-e néhai való folyóknak. Ezért remélték az amerikaiak,
hogy ezt a geologiai kérdést előbb vagy utóbb megoldják. Azt is czélul
tüzték ki, hogy azokat az árkokat is átkutatják, melyeket Gruithuysen
müncheni tanár fedezett fel, a ki azokat a holdbeli mérnökök
erődítményének tartotta. Ez a két vitás kérdés no meg sok egyéb más nem
világosodhatik meg előbb, mig a főld és a hold között egyenes
összeköttetés nem létesül.
Fényének erejére nézve nem volt mit tanulniok, tudták, hogy az
300000-szer gyöngébb, mint a napfény, továbbá azt sem, hogy melegét a
thermometer nem fogja fel. A mi a «hamuszürke-fényt» illeti, azt a
földről a holdra visszavetődő napsugarak okozzák, a melyek úgy tünnek
fel, mintha a hold tányérát kiegészítenék, mikor ez fél vagy negyed hold
alakjában látható.
A Gun-club elhatározta, hogy a tudománynak, a holdról eddig
megállapított ismereteit minden szempontból: kozmografiai, geologiai,
politikai, erkölcsi szempontból tökéletesebbekké fogja tenni.
HATODIK FEJEZET. A mi az Egyesült-Államokban most már nem lehet
ismeretlen és a mit már többé nem szabad hinni.
Barbicane indítványának az lőn a legelső hatása, hogy mindazok a
csillagászat által megállapított tények, melyek a holdra vonatkoztak,
naponkint szőnyegre kerültek. Mindenki törte magát, hogy azokat buzgón
tanulmányozza. Úgy tetszett, mintha a hold most tünt volna fel először a
szemhatárán és mindezideig senkisem látta volna az égen.
Divatba jött a hold: ő lett a nap hőse, a nélkül, hogy szerénysége
csorbát szenvedett volna, elfoglalta méltó helyét a csillagok között, de
gőgössé nem vált. Az ujságok fölfrissítették azokat a régi adomákat,
melyekben a holdat, mint a «farkasok nap»-ját dicsőítették,
megemlékeztek arról a hatásról, melyet a régi idők tudatlansága a
holdnak tulajdonított és minden rangú és rendű dicsőítő énekeket
zengének róla; még szóélczeket is faragtak volná rá: egész Amerika
_holdkórossá_ lett.
A tudományos folyóiratok külön-külön azokról a kérdésekről értekeztek,
melyek a Gun-club vállalatával összefüggésben voltak; a cambridgei
csillagvizsgáló feleletét közölték, magyarázgatták és minden ellenvetés
nélkül helyeselték.
Egy szó, mint száz, még a legkevésbbé tudós yankeenek sem vala szabad a
holdra vonatkozó ismeretek közül csak egyetlen egyet is nem tudni, épp
olyan kevéssé a legbárdolatlanabb amerikai vén fehércselédnek az meg
éppen bűn lett volna, ha a holdra vonatkozó babonás vélekedésnek hivei
maradnak. A tudomány minden úton-módon lelkökbe szivárgott: füleiken,
szemeiken át. Teljes lehetetlenség volt, hogy valaki továbbra is szamár
maradjon – csillagászati dolgokban.
Eddigelé sok ember nem tudta, hogy miképpen lehet a föld és hold között
levő távolságot kiszámítani. Felhasználták ezt a körülményt arra, hogy
ez ismeretekhez a hold parallaxjának mérése által jutnak. Ha ez a szó
szeget ütött a fejökbe, akkor megmagyarázták, hogy így nevezik azt a
szöget, melyet a föld átmérőjének két végpontjáról a holdba húzott
egyenes vonal képez. Ha pedig ennek a módszernek megfelelő voltában
kételkedtek, akkor bebizonyították nekik kézzelfoghatólag nemcsak azt,
hogy a föld és hold között levő távolság 234,347 angol mérföld, hanem az
is, hogy a csillagászok még csak hetven mérfölddel sem mondtak többet
vagy kevesebbet.
Azoknak, a kik a hold forgásával nem valának eléggé tisztában, az
ujságok mindennap megmagyarázták, hogy kétféle forgása van: először a
saját tengelye, másodszor a föld körül, s hogy ezt a két forgást
egyszerre végezi, még pedig 27⅓ nap alatt.
A saját tengelye körül való forgása a hold felületére nézve előidézi a
nappalt és éjjelt, csakhogy egy hónap alatt a hold felületén csak
_egyszer van nappal_ és csak _egyszer éjjel;_ s ezek mindenike 354½
óráig tart. Ámde szerencsére a holdnak azt a felét, mely a föld felé
néz, a föld oly fénynyel világítja meg, mely a hold fényénél
tizennégyszer erősebb. A hold másik felén, melyet mi nem láthatunk,
természetesen 354 óráig tartó teljes éjjel uralkodik, melyet csak a
csillagokról reávetődő fény szelidít. Ennek a jelenségnek egyedül az a
sajátság a magyarázója, hogy a tengely körül való forgás és a föld körűl
való pályafutás egy időben történik; oly jelenség ez, a mely Cassini és
Herschel szerint a Jupiter holdjánál is előfordul és valószinüleg minden
holdnál.
Egy némely eléggé okos, de makacsfejű ember nem értette meg azonnal,
hogy a hold a föld körül és saját tengelye körül forogva mindig ugyanazt
az arczulatát fordítsa felénk. Erre ezt a magyarázatot adták:
[Illustration: A HOLD.]
– Menjen be az ebédlő szobájába és kerülgesse az asztalt, de úgy, hogy
arczczal folyton az asztal közepefelé forduljon; ha ennek a körsétának
vége van, nemde saját tengelye körül is megfordult, mert szemeivel a
szoba minden szögletét láthatta. Nos, az ebédlő szoba az ég, az asztal a
föld, a hold pedig ön.
És ez a hasonlat pompásan kielégítette őket.
Tehát a hold mindig ugyanavval a felével fordul a föld felé.
Mindazonáltal, ha pontosak akarunk lenni, azt is hozzá kell tennünk,
hogy ama bizonyos imbolygó mozgása miatt északtól dél és nyugattól kelet
felé – ez a libratio – felénél valamivel több látható a földről
körülbelül 57 század része.
Minthogy a tudatlanok a holdnak körforgásáról éppen annyit tudtak, mint
a cambridgei csillagvizsgáló igazgatója, nyugtalanította őket a holdnak
föld körül való forgása: húsz tudományos folyóirat nyomban útba
igazította őket. Megtanulták az ujságokból, hogy az égboltozat
megszámlálhatatlan csillagseregével egy nagy lapnak tekintendő, melyen a
hold körülsétálgat s a föld lakóinak az idő járását mutatja, mint egy
óra; hogy a hold e sétája alkalmával változatos alakokban jelenik meg;
hogy tele hold van, ha a nappal ellenkező állást foglal el (oppositio),
vagyis: a nap, föld és hold egyenes vonalban, középen a föld; hold-újság
pedig akkor van, ha a nap és föld közé jut (conjunctio); végre, hogy a
hold első és utolsó negyede akkor van, ha annak a derékszögnek a csúcsán
van, melyet a naptól és földtől húzott egyenes vonalak képeznek.
Egynémely éles elméjű yankee ebből arra következtetett, hogy
holdfogyatkozás csak conjunctio vagy oppositio esetén lehet, és helyes
vala az itéletök. Conjunctio alkalmával elsötétítheti a hold a napot,
oppositio esetén a föld sötétítheti el, és annak, hogy a hold körútja
alkalmával nincsen kétszer holdfogyatkozás, az az oka, hogy a hold
forgásának síkja a föld mozgásának irányában hajlik.
A mi a holdnak a szemhatár fölött való magasságát illeti, arra megfelelt
a csillagvizsgáló átirata. Mindenki tudta, hogy ez a magasság, a
szerint, a minő szélességi fokon áll a szemlélő: változik. Az egyetlen
zóna, hol a hold a szemlélőnek éppen a feje fölött van, csupán az
egyenlítő és az északi vagy déli szélesség 28° között lehet. Ezért
ajánlották a csillagászok olyan sürgősen, hogy e kisérletnél ezt a zónát
válaszszák a vállalkozók, mert csak itt lehet függőleges irányban
elröpíteni a löveget és győzhetik le leghamarább a föld vonzóerejét. A
vállalat sikere ettől az egy lényeges föltételtől függött s így a
közvéleménynek ez iránt élénken kellett érdeklődnie.
A mi a holdnak a föld körül való útját illeti, annak a cambridgei
observatorium kimerítően megadta a magyarázatát, a föld minden
tudatlanja megtanulhatta, hogy a hold nem kört ir le pályáján, hanem
ellipsist, a melynek egyik fokusán áll a föld. Ilyen elliptikus
pályafutása van minden bolygónak és holdnak, s az észszerű mechanika
teljes bizonyossággal bebizonyítja, hogy ez nem is képzelhető el
másképpen. Természetesen azt is felfogták észszel, hogy a holdnak
föld-közele azt jelenti, hogy ilyenkor a hold legközelebb áll a földhöz;
a föld-távola pedig azt, hogy ilyenkor a legtávolabb áll.
Ezt tehát minden amerikai tudta, akár akarta tudni, akár nem, s így ha
csak tisztességes embernek tartá magát, senki efféle dolgokban tudatlan
nem lehetett. No de, ha e módon el is terjedtek gyorsan a helyes
nézetek, még sem volt könnyű dolog egy rakás tévedést és hiábavaló
aggaskodást kiirtani.
Így pl. némely derék polgár a mellett erősködött, hogy a hold hajdanában
üstökös csillag volt, aztán hosszura nyúlt pályáján a föld közelébe
jutva, annak vonzó ereje által lebilincselteték. Ezek a
kocza-csillagászok e módon a holdnak elégett külsejét akarták
megmagyarázni. De hát ezeknek csak azt kellett feleletül adni, hogy az
üstökösöknek van légköre, a holdnak pedig vagy nincs, vagy igen csekély:
erre aztán nem tudtak megfelelni.
Mások egynémely aggaskodásuknak adtak kifejezést a holdra vonatkozólag.
Azt hallották ugyanis, hogy a kalifák kora óta, a hold körforgásában
bizonyos arányú gyorsasággal gyarapodik. Ebből egészen ok szerűen azt
következtették, hogy a gyorsabb mozgásnak a két csillagzat között való
távolság csökkenése felel meg, ha pedig ez a kettős működés a
végtelenségig foly, akkor a holdnak egyszer majd a földre kell hullania.
No de le kellett erről az aggodalmukról a jövendő nemzedékekre
vonatkozólag mondaniok, mert Laplace számításai szerint a hold
mozgásának gyorsulása igen szük határok között érvényesűl, s hogy reá
aránylagos csökkenésnek kell beállania: miért is a naprendszerben a
súlyegyennek megbomlása a jövőben nem fenyeget.
Hátra voltak még a babonás tudatlanok, a kik nem elégedtek meg avval,
hogy semmit sem tudtak, hanem hogy sokkal többet tudtak abból, a mi nem
is létezik; no meg a holdról a soknál is többet tudtak. Egyik a holdat
csiszolt tükörlapnak nézte, melyben az emberek a föld különböző pontjain
nézegetik magukat és egymással gondolataikat közlik. Másik a mellett
tanuskodik, hogy ezer új hold közül 950 mindig valami emlékezetre méltó
változást jelentett, pl.: vízáradást, forradalmat, földrengést stb.,
erősen hittek tehát abban, hogy a holdnak misztikus befolyása van az
emberi sorsra; azt is beszélték, hogy a föld és hold lakóit egymáshoz a
rokonszenvnek egy fonala köti össze; Mead doktorral azt állították, hogy
a holdnak az emberi szervezetre elhatározó befolyása van; fiúgyermekek
csak hold-újságban születnek, leánygyermekek csak utolsó-negyedben stb.
stb. Végre ezeket a balgatagságokat is sutba kellett vetniök, s habár
ezóta a hatalmától megfosztott hold azok szemében, a kik a hatalmasok
előtt szeretnek farkat csóválni, nagyon sokat veszített, s habár sokan
ezóta semmit sem adtak is reá: mégis a túlnyomó többség kegyébe fogadta.
A yankeeknek nem volt egyéb becsvágyuk, mint az, hogy a levegőégnek ezt
az új kontinensét hatalmukba kerítsék és a csillag-zászlót az amerikai
Egyesült-Államok legmagasabb csúcsaira kitűzzék.
HETEDIK FEJEZET. A löveg dicsérete.
A cambridgei observatorium október 7-diki csodálatraméltó átiratában
csillagászati szempontból megvitatta a kérdést; mert arról volt szó,
hogy technikai megoldását tegyék lehetővé. Minden más országban
legyőzhetetlennek tartották volna a nehézségeket, melyek gyakorlati
szempontból fölmerültek. Amerikában mindez csak gyermekjáték volt.
Barbicane elnök haladéktalanul kinevezett a Gun-club kebelében egy
előkészítő-bizottságot. Ennek a bizottságnak a feladata, hogy három
gyűlésben megvitassa a három főkérdést: az ágyú, a löveg és a lőpor
kérdését. Négy igen értelmes tagot választottak meg: Barbicanet,
túlnyomó szótöbbséggel Morgan tábornokot, Elphiston őrnagyot s jelentést
tevő titkárul a nélkülözhetetlen Maston J. T.-t.
Október 8-dikán tartotta az első gyülést a bizottság Barbicane elnök
lakásán, Republican-street 3. Minthogy ilyen fontos értekezletet a
gyomor kivánságainak megzavarnia nem volt szabad, az asztal, mely köré
telepedtek, sandvichs-sal és tekintélyes theáskannákkal tele vala.
Maston megerősítette kampója között a pennáját és az ülés megkezdődött.
[Illustration: AZ ELŐKÉSZÍTŐ BIZOTTSÁG MŰKÖDIK.]
Barbicane kezdé meg a szót:
– Kedves társaim, – mondá, – a ballisztika legfontosabb problemáinak
egyikét kell megoldanunk, azét a tudományét, mely a lövegek
mozgóerejével foglalkozik: azt a testet kell vizsgálnunk, melyet
valamely hajtóerő a végtelen űrbe kiröpít, s aztán magára hagy…
– Oh a ballisztika!… a ballisztika!… kiáltott fel a megindulás hangján
Maston J. T.
– Talán helyesebb lett volna, – folytatá Barbicane, – ha első ülésünk
tárgyául az ágyút vettük volna…
– Én is azt hiszem, – veté közbe Morgan tábornok –
– És mégis – vevé át a szót Barbicane – a kérdésnek érettebb
megfontolása után elsőbbséget kell adnunk a löveg kérdésének, minthogy
ennek méreteitől függ az ágyú nagysága.
– Szót kérek! – kiáltott Maston J. T.
Készséggel megadták neki.
– Vitéz barátaim, – mondá harsány hangon, – elnökünknek igaza van, a
lövegé az elsőség. A golyó, melyet mi a holdba röpítünk, a mi követünk
és én szeretném ezt a golyót erkölcsi szempontból vizsgálatom tárgyává
tenni.
Egy lövegnek e szokatlan szempontból való vizsgálata rendkívűl
fölkeltette a bizottság tagjainak kiváncsiságát, azért Maston szavaira a
legfeszültebb figyelemmel hallgattak.
– Kedves társaim – folytatá ez – rövid óhajtanék lenni; mellőzöm a
fizikai golyót, a mely gyilkol, én csak a mathematikai, az erkölcsi
golyóról beszélek. Én a golyóban az emberi hatalomnak legfényesebb
bizonyítékát látom; a golyó-alkotás tette az embert a világ alkotójához
leghasonlatosabbá.
– Nagyon helyes! – mondá Elphistone őrnagy.
– Bizonynyal, – kiáltá a szónok, – a mint az Isten a csillagokat és
bolygókat teremtette, úgy teremtette az ember a golyót, a világürben
bolyongó csillagoknak e mását, mert hiszen a csillagok is valójában
lövegek! Isten teremtette az elektromosság, a fény, a csillagok, az
üstökösök, a bolygók, a holdak gyorsaságát, ő a hang és a szél
gyorsaságát! Mi teremtettük a golyó gyorsaságát, a mely a vasút és a
leggyorsabban futó paripák gyorsaságát is százszorta túlszárnyalja.
Maston J. T. lelkesedett; ezt a dicsérő éneket lirai lendülettel zengé.
– A számok beszélnek ékesen, – folytatá. – Vegyük csak a szerény
huszonnégy-fontost, habár a villamosságnál 800,000-szer lassabban röpül,
640,000-szer lassabban a fénynél, 76-szor lassabban, mint a föld a nap
körül, – mégis túlszárnyalja a hang terjedési sebességét,
másodperczenkint 1200 lábnyi útat tesz meg; tiz mp. alatt 2000-et, 14
angol mérföldet egy percz alatt, 840 mérföldet egy óra alatt, 20,100
mérföldet egy nap alatt és egy év alatt éppen akkora útat, mint a föld
egyenlítőjének két pontja a földnek tengelye körül való forgásánál,
vagyis: 7.336,500 mérföldet: tehát 11 nap alatt a holdba érkeznék,
tizenkét év alatt a naphoz. Ezt tehetné meg a szerény golyó, a mi
alkotásunk! Mi lenne akkor, ha húszszor akkora gyorsaságot kölcsönöznénk
neki! Oh, dicső golyó, hiszem és vallom, hogy tégedet, mint a mi
követünket, oda fönn illendő tisztelettel fogadnak.
Ezt a beszédet a bizottság tagjai harsogó éljennel fogadták és Mastonnak
szerencsét kivántak hozzá.
– És most, – mondá Barbicane, – miután a költészetnek is megadtuk a maga
szerepét, hadd szóljunk egyenesen a tárgyhoz.
– Hajlandók vagyunk rá, – válaszolák a bizottság tagjai és mindenik
féltuczat sandwichsot nyelt el.
– Önök ismerik a mi feladatunkat, – folytatá az elnök, – arról van szó,
hogy egy lövegnek másodperczenkint 12,000 yardnyi[5] gyorsaságot adjunk.
Én hiszem, hogy ez nekünk sikerülni fog. Mindenek előtt vegyük szemügyre
az eddig elért gyorsaságokat; Morgan tábornoknak módjában áll, hogy
erről minket felvilágosítson.
– Annál is inkább, – felelé a tábornok, – mert a háború alatt a
kisérletező bizottság tagja voltam. Megjegyzem, hogy Dahlgreen
százas-ágyui, melyek 15,000 láb távolságra röpítették a golyót,
lövegeiknek 500 yardnyi kezdő sebességet kölcsönöztek.
– Jól van. És Rodman Columbiadja?[6] – kérdé az elnök.
– A Hamilton erősség mellett, New-York közelében használt Rodman-féle
Columbiad féltonna[7] súlyú golyókat hat mérföldnyire röpített
másodperczenkint, 600 yardnyi kezdő sebességgel. Oly eredmény ez, minőre
az angol Armstrong és Palliser soha nem jutottak.
– Persze, az angolok! – mondá Maston J. T., fenyegetőleg emelvén karját
nyugat felé.
– E szerint a 800 yardnyi kezdő sebesség eddigelé a legnagyobb, – veté
közbe Barbicane.
– Úgy van, – válaszola Morgan.
– Meg kell jegyeznem, – szólott közbe Maston J. T., – hogy az én
mozsaram, ha szét nem pukkadt volna…
– Az ám, csakhogy mégis szétpukkadt, – viszonzá jóakaró kézmozdulattal
Barbicane. – Nekünk kiindulási pontul ezt a 800 yardnyi sebességet kell
fölvennünk. Huszszor ekkora sebességet kell elérnünk. Minthogy e
sebesség elérésének módozatát egy másik gyülésen fogjuk szőnyegre hozni,
most arra fordítsuk minden figyelmünket, derék társaim, hogy minő méretű
legyen a golyó. Azt bizonyára belátják, hogy nem lehet szó csak féltonna
súlyú golyóról.
– Miért nem? – kérdé az őrnagy.
– Azért nem, – veté közbe élénken Maston, – mert a mi golyónknak olyan
nagynak kell lennie, hogy magára vonja a hold lakóinak figyelmét.
– Úgy van, – válaszolt Barbicane, – és még egy másik fontos okból.
– Mit ért ön ez alatt a fontos ok alatt, Barbicane? – kérdé az őrnagy.
– Azt értem, hogy nem elég az üdvösségre, hogy egy löveget elröpítsünk s
aztán vele tovább ne törődjünk, követnünk kell azt addig a pontig, a míg
czéljához ér.
– Hm! – kiáltotta fel kissé meglepetve a tábornok és az őrnagy.
– Mindenesetre, mert kisérletünknek nem lesz semmi eredménye.
– Nos, – vélekedék az őrnagy, – és a lövegnek rendkivüli méretűnek kell
erre a czélra lennie?
– Nem, kérem szeretettel, hallgassanak meg. Tudják, hogy az optikai
műszerek immár nagyon tökéletesek, némely teleszkop hatszázszoros
nagyításra alkalmas, úgy, hogy ezeken át a holdat negyven angol mérföld
távolságban láthatják. Ebből a távolságból a hatvan láb nagyságú testek
egészen láthatók. Hogy a teleszkopok erejét tovább nem fokozták, annak
az az oka, mert a látás tiszta voltának rovására esnék. Minthogy a hold
fénye gyönge, visszaverődött fény, arra már gondolni sem lehet, hogy még
nagyobb legyen a teleszkop ereje.
– Nos, mit akar ebből következtetni! – kérdé a tábornok. A löveget ön 60
lábnyi átmérőjűvé akarja öntetni?
[Illustration: RODMAN «COLUMBIAD»-JA.]
– Nem!
– Avagy a holdnak intenzivebb fényt akar kölcsönözni?
– Azt akarom.
– Az egy kissé merész dolog, – kiáltott fel Maston J. T.
– Pedig nagyon egyszerű a dolog, – viszonzá Barbicane. Mert ugyan nem
lesz-e a holdnak erősebb fénye, ha sikerül nekem azt a levegő-réteget,
melyen át e fény hozzánk hatol, ritkítani?
– Minden bizonynyal.
– Nos tehát, erre a czélra elég lesz, ha a teleszkopot egy magas hegy
csúcsára állítjuk fel.