VERNE GYULA.
*
UTAZÁS A HOLDBA
KILENCZVENHÉT ÓRA ÉS HUSZ PERCZ ALATT.
FORDÍTOTTA
GAAL MÓZES.
HARMADIK, EGYEDÜL JOGOSITOTT KÉPES KIADÁS.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1895.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
ELSŐ FEJEZET. Az Ágyú-club.
Míg az Egyesült-Államok szövetség-háborúja folyt, Marylandnak Baltimore
nevű városában egy nagy jelentőségű, új klub alakult. Mindenki tudja,
hogy minő hatalmas hévvel támadott ennek a hajózással kereskedéssel,
mechanikával foglalkozó népnek harczra való készsége. Az igénytelen
kalmárnak egyebet sem kellett tennie, mint hogy egyszer-kétszer alá és
fel sétálgasson irodájában s ime kapitány, ezredes, tábornok lett
belőle, a nélkül hogy valaki észre vehette volna, miként; bizony még a
westpointi katonaiskola padjait sem kellett végig ülnie. Nem kellett sok
idő ahhoz, hogy a vén Európával kiállják a versenyt, s ők is éppen úgy
értettek a golyók, milliók és emberek tékozlása árán szerzett
diadalokhoz.
No de az ágyú-gyártás mesterségében jóval túltettek az európaiakon.
Olyan ágyúk kerültek ki gyáraikból, hogy azoknál tökéletesebbeket
képzelni sem lehet; valóságos ágyú-szörnyetegek voltak, következésképpen
hallatlan messzire is hajigálták ki a golyókat.
Igaz ugyan, hogy a hathatós, szóró, egyenes és ferde irányba, sőt hátba
fogó lövések mestereiül az angolokat, francziákat és poroszokat kell
elismernünk, de ágyúik, tarackjaik és mozsaraik valóságos
zsebbelipisztolykák az amerikai tüzérek rettenetes masináihoz képest.
Nincs is ezen mit csodálkoznunk. A yankeek a világ leghiresebb
mechanikusai, mérnököknek születnek, a mint az olaszok zene-értőknek, a
németek metafizikusoknak. Természetes tehát, hogy lángelméjök az
ágyú-gyártásban nyilatkozott a legkiválóképpen. Ebből magyarázható meg,
hogy olyan ágyú-óriásokat gyártottak. Ezek bizony kevesebb hasznot
hajtottak nekik, mint varrógépeik, de hasonlatosképpen csodálatot
keltettek, sőt jóval nagyobb bámulat tárgyai valának. Effajta
csoda-alkotmányok nálunk, a vén Európában a Parott, Dahlgreen, Rodman;
az Armstrong, Palliser, Treuille de Baueleiu, de ezek mind elbujhatnak a
tengeren túl feltünt vetélytársaik mellett.
Bezzeg ki is jutott a tiszteletből az északi és déli államok rettenetes,
háborúja alkalmával a tüzérségnek. Az Union minden újsága lelkesedve
magasztalta találmányaikat és nem akadt egy nyomorult szatócs avagy
tejfeles szájú kamasz sem, a ki fejét ne törte volna únos-untalan holmi
eszeveszett lő-távolság számításán.
Ha pedig egy amerikait meglep holmi ötlet, mindjárt keres egy másik
amerikait, hogy osztozzanak rajta. Ha három akad össze: választanak egy
elnököt és két titkárt, ha négy – no akkor megteszik azt levéltárosnak
és munkához látnak; ha végül egy ötödik csatlakozik hozzájok:
összehivják az alakuló közgyülést és – megszületett a _club_.
Szakasztott így vala ez Baltimoreban is.
Az egyik feltalált egy ágyút, társul vett maga mellé egy másikat, a ki
az ágyút öntötte, egy harmadikat, a ki lyukat fúrt belé. Effajta magból
sarjadt ki a Gun-club vagyis Ágyú-club. Egy hónappal azután, hogy
megalakult, vala egyezernyolczszázharminczhárom rendes és
harminczezerötszázhetvenöt kültagja.
Föltétlenül megkivánták minden tagtól, hogy egy külön ágyút talált
légyen föl avagy legalább holmi puskafélét eszelt ki vagy jobb kiadásban
tálalta fel. Azt őszintén meg kell vallanunk, hogy tizenöt golyóra járó
forgó-pisztolykák, Pirot-karabélyok vagy huszár pisztolyok éppen nem
okoztak nagy feltünést. Tagadhatatlanul a tüzérek valának minden
tekintetben a legelőbbkelőek.
– A tisztelet, mely osztályrészül jutott nekik, – mondá egy alkalommal a
Gun-club egyik legokosabb szónoka, – attól a viszonytól függ, mely
vagyon ágyúik nagysága és a lőtávolságok között, még pedig a négyzetnek
egyenes mértékét véve alapul.
Még hozzá kell tennünk azt is, hogy a Newton-féle nehézkedési törvény az
erkölcsi világban is gyökeret vert.
Nem nehéz dolog elképzelni, hogy a Gun-club létesülése óta minő effajta
találmányokkal termékenyedett meg az amerikaiak feltaláló lángelméje. A
hadiágyúk rengeteg alakot öltöttek, a golyók nem tekintették a
természetes határokat, hanem azon jóval túl röpültek, hogy a gyanutlanul
sétálgatókat szétszaggathassák. Ezek a gyártmányok a gyarló európai
hadiszerszámocskákat mind megszégyenítették. Ám beszéljenek a következő
számok:
Hajdanában – «ha ugyan sikerült a lövés» – egy harminczhatfontos golyó
háromszáz lépésről harminczhat lónak az oldalát fúrta keresztül, s
ráadásul hatvannyolcz embert. Gyermek-korát élte még akkor az ágyú-öntés
művészete. Bezzeg nagyot haladott azóta. A Rodman-ágyú, mely féltonna
nehézségű (500 klg.) golyót hét angol mérföld távolságra röpített, egész
könnyedén leteríthetett volna százötven lovat és háromszáz embert. Sőt a
Gun-clubban egészen komolyan szóba is hozták, hogy tegyenek vele próbát.
A lovak ugyan ráálltak volna még erre a próbatételre, de sajna, ember
nem vállalkozott reá.
Egy szó, mint száz, ezek az ágyúk borzalmas dolgokat cselekedtek, minden
lövésre úgy hullott az ember, mint kasza előtt a sarjú. Ugyan mi is
lehetett ezekhez képest ama híres Coutrasi golyó, a mely 1587-ben húsz
embert terített le, és az a másik Zorndorf mellett 1758-ban, a mely
negyven embert ölt meg, no meg 1742-ben a kesseldorfi, az a bizonyos
osztrák golyó, a mely hetven embert küldött a másvilágra? Mi volt ehhez
képes a sokat bámult ágyú-tűz a jenai és austerlitzi csatákban, a mely a
harcz sorsát eldöntötte? Bezzeg különb dolgok történtek az amerikai
szövetség-háborúban! A gettysburgi csatában egy gömbalakú golyó, melyet
vontcsövű ágyúból durrantottak ki, hetvenhárom embert tett tönkre és a
Potomakon való átkelés alkalmával egy Rodman-gólyó kétszáztizenöt
délamerikait szenderített jobb létre, a mely bizonyára jobb, mint ez a
mi létünk.
Meg kell végezetül említenünk azt a mozsarat is, melyet Maston J. T. a
Gun-club egyik kiváló tagja és örökös titkára talált ki; ennek a hatása
még gyilkolóbb vala, mert a próba-lövésnél háromszázhetvenhárom embert
törült le a föld szinéről – mert hát szétrepedt.
Kell-e ezekhez az ékesen szóló számokhoz bővebb magyarázat?
Valószinüleg a következő számadatokat is szó nélkül elfogadják, melyeket
Pitkairn, a statisztika embere, jegyzett fel:
Ha a Gun-club tagjainak számával elosztjuk az ágyúgolyók áldozatainak
számát, az eredmény lészen, hogy minden egyes golyóra átlag véve
kétezerháromszázhetvenöt és egy harmad ember jut.
Ha ezeket a számokat tekintetbe veszszük, napnál világosabbá lesz, hogy
e tudós társulatnak a tulajdonképpen való czélja emberbaráti szeretet
sugalmazta ember-irtás és a lőfegyvereknek, mint a művelődés eszközének
tökéletesítése vala. A halál angyalainak vala egyesülete, egyébként
pedig a világ legjobb emberei voltak.
Ezek a yankeek, hogy igazat adjak nekik, mint próbált vitézségű férfiak,
nem csak a szónál maradtak, hanem tényleg be is léptek a clubba. Voltak
közöttük tisztek, hadnagytól fölfelé tábornokig, mindenféle korú
hadviselő és hadviselt férfiak; olyanok, a kik csak belekóstoltak a
katonaéletbe és olyanok, kik az ágyú csöve mellett őszültek meg. Sokan
estek el a csatában, neveiket beirták a Gun-club aranykönyvébe; azok, a
kik élve kerültek haza, azok rettenhetetlen bátorságuknak nyilvánvaló
emlékeit hordották magukon. Mankók, falábak, fakarok, kéz-pótoló kampók,
kaucsuk-állak, ezüst-koponyák, platina-orrok fölös számmal akadtak; s
éppen a föntebb említett Pitkairn kiszámította, hogy a Gun-clubban négy
tagra nem jut _egy egész kar_ és csak _két_ láb _hat_ emberre.
Ámde ezek a derék tüzérek éppen nem törődtek evvel, sőt joggal büszkék
voltak arra, hogy ha a hadi tudósítás tizszerannyi áldozatról számolt
be, mint a hány ágyúlövés dördült el.
Hanem aztán felvirradt az a nap, – hej, siralmas, szánalmas egy nap vala
az, – mikor az életben maradottak megkötötték a békét; az ágyúdörgések
lassankint elhallgattak, a mozsarak elnémultak, s a tarackokat hosszú
időre ártalmatlanokká tették.
Az ágyúk lehorgasztott fejjel kullogtak vissza a fegyvertárakba, a
golyókat a raktárakba összehordották, a véres emlékek elmosódtak és a
dúsan megtrágyált földeken virágzottak a gyapot-ültetvények, a
gyászruhával együtt félre dobták a fájdalmat is: és a Gun-club
működésének kereke megakadt.
[Illustration: A GUN-CLUB VEZÉRFÉRFIAI.]
A ballisztikának lázas tevékenységű mesterei abbahagyták
tervelgetéseiket, álmodtak óriási bombákról, páratlan hatású lövegekről…
Az ám, csak álmodtak, mert mit ér a merő theoria, ha hiányzik a
gyakorlati alkalmazás?…
A club termei kongának az ürességtől, az előszobákban szunyókáltak a
szolgák, az újságok ott hevertek az asztalokon s a clubnak hajdan erős
szavú, sokbeszédű tagjai bevonultak egy-egy szögletbe és a rettenetes
béke nyomasztó hatása alatt elaltatta őket is a plátói tüzérség szomorú
tudata.
– Ez kétségbeejtő állapot, – mondá a derék Hunter Tamás egy este,
falábát a kandalló rácsozatára rakva, – tétlenségre vagyunk kárhoztatva,
nem biztat semmi remény! Merő unalom az élet! Hol vagytok arany napok,
mikor hajnali álmunkból ágyúdörgés riasztott fel?…
– Annak már vége, – felelé a vidám Bilsby. – Más világ volt az! Az ember
feltalált egy mozsarat, valaki megcsinálta, az ellenségen kipróbálták,
hogy mit ér, aztán visszament az ember a táborba, Sherman megdicsérte,
vagy Mac-Clellan kezet szorított vele… Hanem most!… a tábornokok
visszatértek irodáikba, s küldözgetik az ártatlan gyapotkötegeket…
Bizony, nincs már a tüzérségnek Amerikában jövője.
– Igazad van Bilsby, – dörgött reá Blombsberry ezredes, – szörnyű
csalódások martaléka az ember. Az ember ma szakít csendes polgári
foglalkozásával, elmegy Baltimoreból a táborba, feltünik, mint hős –
aztán két-három év mulva minden fáradozásának gyümölcse oda… az embert a
tétlenség csak arra kárhoztatja, hogy zsebre dugja a kezét és aludjék…
Ámbátor a derék ezredes nem egy könnyen adhatta volna ilyenforma jelét
unatkozásának, mert erre nézvést nagyon érezhette volna hiányát
valaminek – még pedig nem a zsebnek.
– És csakugyan nincs semmi háborúra reményünk! – szólalt meg a hires
Maston J. T., megvakarván vas-kampó kezével gutta-percha fejét. – Egy
árva felhőcskét sem látok mely hirdetné, holott mennyit kellene még
tennünk a tüzérség tökéletesítésére! A mi engem illet, én ma reggel
készítettem egy hatalmas taraczk-tervet, mely hivatva lenne arra, hogy a
harcz törvényeit megváltoztassa.
– Valóban? – kérdé Hunter Tamás, s önkénytelenül eszébe jutott a
tiszteletre méltó Maston J. T.-nek legutóbbi kisérlete.
– Úgy van, – felelé ez, – de hát mire is való ez a sok tanulmány, annyi
akadálynak a legyőzése? Nem hiába való fáradozás? Az új világ emberei,
úgy látszik, megfogadták, hogy ezentúl békességben élnek és a mi
harczias irányú újságunk, a Tribune, előre megjósolta, hogy a lakosság
szaporodása miatt nagy katasztrófára számíthatunk.
– Pedig, lám, Európában mindennap foly a harcz a nemzetiségi eszmék
érdekében, – felelé Blombsberry ezredes.
– És aztán?
– Nos, talán megpróbálhatnók, hátha igénybe vennék szolgálatainkat…
– Mi jut eszedbe? – kiáltá Bilsby, – a ballisztikát idegenek javára
fejleszszük?
– Csak okosabb dolog, mint hogy pangjon, – válaszolá az ezredes.
– Mindenesetre, – felelé Maston J. T., – okosabb volna, de erre a módra
gondolnunk sem szabad.
– Ugyan miért nem? – kérdé az ezredes.
– Azért, mert az ó-világban az előhaladásra nézve homlokegyenest
ellenkező vélemények uralkodnak, mint Amerikában. Azok az emberek el sem
tudják képzelni, hogy valaki tábornok lehessen, ha előbb nem volt
hadnagy; éppen olyan forma ez, mintha valaki azt mondaná, hogy nem tud
valaki egy ágyút elsütni, hacsak nem öntött ágyút. Pedig egészen
természetes, hogy…
– Kaczagni való! – felelé Hunter Tamás, mi alatt Bowie késével
faricskálta a szék karját – és mivelhogy a dolgok ilyeténképpen állanak,
egyebet sem tehetünk, mint ültessünk dohányt és olvaszszunk
czethalzsirt.
– Micsoda? – kiált fel Maston J. T., harsány hangon, – hát ne szenteljük
életünk hátra levő nehány évét a tüzérség fejlesztésére? Hát ne adódnék
alkalom arra, hogy golyóinkat kipróbáljuk? Hát ágyúink tüze ne világítsa
meg az eget? Hát nem emelné fejét fel holmi nemzetközi
véleménykülönbség, a mi alkalmat adna arra, hogy valamelyik tengeren túl
levő hatalomnak háborút izenjünk? Hát a francziák sem furják át
valamelyik gőzhajónkat, avagy az angolok sem akasztják fel nemzetközi
jog ellenére egy nehány hazánkfiát?
– Nem, Maston, – viszonzá Blombsberry ezredes, – ez a szerencse sohasem
mosolyog reánk! Nem. Hiába várunk ezekre a szerencsés esetekre, s ha be
is következnének, nem vennők hasznát. Az amerikai önérzet napról-napra
fogy, anyámasszony katonái leszünk.
– Hanyatlunk… dörmögé Bilsby.
– És megaláznak minket, – szólott közbe Hunter Tamás.
– Ez bizony mind nagyon igaz, – felelé Maston J. T. megújuló
hevességgel. – Ezer ok volna a háborúra, és mégsem harczolunk. Kímélik
az emberek a karjukat és a lábukat és mindezt azoknak a javára, a kik
azt sem tudják, hogy mit csináljanak vele… Hát ugyan olyan messzire kell
kalandozni, ha okot keresünk a háborúra?… Észak-Amerika nem tartozott
hajdanában Angolországhoz?
– Minden bizonynyal – mondá Hunter Tamás, falábával megkotorva a
parazsat.
– Nos hát, – folytatá Maston J. T., – ugyan, miért ne tartozhatnék most
Angolország Észak-Amerikához.
Az volna még csak jogos és méltányos, – kiáltja Blombsberry ezredes.
– Eredj, mondd meg ezt az Egyesült-Államok elnökének, – riad fel Maston
J. T., – majd meglátod, hogyan fogadja.
– Bizonyára elképped, – mormogá Bilsby, azon a négy ép fogon szürve át a
szót, a mit nem hagyott a csatatéren.
– Istenemre, – kiáltja Maston J. T., – a legközelebbi választásnál ne is
számítson a szavazatomra.
– A miénkre se, – harsogták egy szívvel, egy lélekkel a harczias lelkű
rokkantak.
– Végre is, – mondá befejezésül Maston J. T., – ha nekem nem adnak
alkalmat, hogy új mozsaramat a csatatéren próbáljam ki, lemondok a
Gun-clubban elfoglalt állásomról, kilépek az egyesületből s az arkanzasi
savannák közé temetkezem.
– Veled tartunk, – kiálták a vakmerő Maston J. T. pajtásai.
Ilyeténképpen állottak a dolgok, a kedélyek felizgatódtak, s az
egyesületet már ma-holnap a feloszlás veszélye fenyegette, midőn egy
váratlan esemény új fordulatot adott mindennek, s a végpusztulást
elhárította.
E beszélgetés után következő napon a Gun-club minden tagja a következő
körlevelet kapta:
Baltimore, október 3.
A Gun-club elnöke tisztelettel tudatja kollegáit, hogy a f. hó 5-dikén
tartandó gyülésen olyan előterjesztéssel áll elő, a mely őket nagyon
fogja érdekelni. Ezért kéri, hogy jelen meghivóra mulhatatlanul
jelenjenek meg.
Szives üdvözlettel Impey Barbicane, a G. C. elnöke.
[Illustration: BARBICANE, A GUN-CLUB ELNÖKE.]
MÁSODIK FEJEZET. Barbicane elnök közleménye.
Október 5-dikén este nyolcz órakor sűrű tömeg tolongott a Gun-club
(Union-square 21.) termeiben. A clubnak baltimorei tagjai az elnök
meghivására mind megjelentek. A levelező tagok express-vonatokon
százával érkeztek a városba, s habár a club gyülésterme óriási nagy
vala, a sok tudós nem fért el benne. Beleszorultak a melléktermekbe,
megtöltötték a folyosókat, a külső udvart, hol a köznép lökdösődött,
nyüzsgött. Mindenki a legjobb helyre akart jutni, mert égtek a
kiváncsiságtól, hogy Barbicane elnök közleményét hallják. Ide-oda
hullámzott az emberáradat, nyomkodták egymást avval a szabadsággal, a
mely a self-governement embereit jellemzi.
Azon este Baltimoreban egyetlen idegen sem juthatott volna semmi áron
abba a terembe. Azt kizárólag a baltimoreieknek és a club levelező
tagjainak tartották fenn, senki fia rajtok kivül be nem juthatott.
Maguk, a város korifeusai, a tanácsurak künn szorultak, s a csőcselék
közé keveredtek, hogy fülhegygyel felfogják: mi történik odabenn.
A rengeteg gyülésterem csodálatos látványt nyujthatott. Bámulatosan
illett rendeltetéséhez. Egymásra halmozott ágyúk képezték az oszlopokat,
az oszlopok alját mozsarak tették, ezek valának a tetőzet czifrázatai
olyan formán öntve, mintha függönyök lettek volna. Kurta csövű, hosszu
csövű puskák, karabélyok, a régibb és újabb idők minden rendű és rangú
fegyverei festői csoportozatban ékítették a falakat köröskörül. Ezer
forgó-pisztoly csövéből áradt ki a gáz, melyek úgy valának összeállítva,
mint egy óriási csillár, pisztolyok füzére és puska-csövek kandellaber
alakjában összerakva: világították meg az óriási termet. –
Ágyú-modellek, bronz-minták, átlyukgatott czéltáblák; a Gun-club ágyúi
által összelőtt lapok, az ágyú-töltők és törlők nagy választéka,
olvasószemekként összerakott bombák, nyaklánczok ágyúgolyókból,
gránát-füzérek, szóval minden együtt volt ott, a mi a tüzérségre
vonatkozik. A szemet gyönyörködtették, és bámulatot keltettek ügyes
elrendezésükkel s azt a gondolatot keltették a szemlélőben, hogy
mindezek valósággal inkább ékességül szolgáltak, mint gyilkoló
szerszámokul.
A díszhelyen éppen a ragyogó üveg-harang alatt állott a Maston J. T.
által feltalált ágyúnak egy összelapult és lőpor által alakjából
kiforgatott töredéke.
A terem végén, elkülönített helyen ült az elnök és a négy titkár széke
egy faragványokkal ékesített lafettán állott s valójában egy harminczkét
hüvelyes mozsárhoz vala egészen hasonló, melyet 90° szög alatt
állítottak fel s a két fülénél fogva megerősítettek, úgy hogy az elnök
azon igen kényelmesen hintázhatott, mint holmi hintaszéken. Az
iróasztalon, mely széles vaslemez vala és hat lábon állott, láthatták a
különös izléssel formált tintatartót, a mely tulajdonképpen biskayoi
puskacső vala, továbbá a hatalmas elnöki csengetőt, mely beillett volna
harangnak is, mert ha megszólalt, akkorát szólott, mint egy revolver.
Hevesebb viták alkalmával alig tudta néha a tűzbe jött legió tüzérnek a
hangját túlropogni.
Az iróasztal előtt czikk-czakkos alakban padok valának felállítva,
hasonlatosak a vár-falakhoz és lőréses bástyákhoz. Ezeken ültek a
Gun-club tagjai – és ezen az estén elmondhatták, hogy a bástyák telve
valának őrséggel. Eléggé ismerték az elnököt, jól tudták, hogy fontos ok
hiján nem mozgósította a kollegákat.
Impey Barbicane negyven éves volt, nyugodt, hideg természetű, szigorú,
rendkivül komoly és átható elméjű; olyan pontos, mint egy chronometer,
edzett, rettenhetetlen jellem, kevésbbé lovagias, mint inkább kalandos
természetű, tele volt a feje gyakorlati eszmével, még a legvakmerőbb
vállalatokban is. Új-Angliának igazi fia volt ő, az északi ültetvényes,
azoknak a kerek-fejűeknek sarjadéka, a kik hajdanában a Stuartoknak oly
veszedelmes ellenségei voltak, a délieknek, az anyaország hajdani
junkerainak engesztelhetetlen ellensége. Egy szóval: tetőtül-talpig
yankee volt Barbicane.
[Illustration: BARBICANE NYILATKOZIK.]
Fával kereskedett és nagy vagyont szerzett; a háború alatt tüzérségi
főfelügyelővé nevezték ki, félelmes feltalálónak bizonyult be, merész
eszméi nagyban elősegítői voltak a tüzérség fejlődésének és roppant
lendületet adtak a kisérletező kutatásnak.
Középtermetű és egészen _ép testű_ vala – a mi nagy ritkaság a Gun-club
tagjai között. Arczának vonásai kiélezettek valának, mintha vonalzóval
és szögmérővel lettek volna kivésve. És ha áll az, hogy valakinek
arczéle csalhatatlanul kifejezi annak jellemét, úgy az ő arczából a
tetterőt, bátorságot és hideg nyugalmat a legvilágosabban ki lehetett
olvasni.
Ebben a pillanatban mozdulatlanul, némán, gondolataiba mélyedve ült,
mintha tekintetét befelé fordította volna, fejében magas tetejű kalap
ült – fekete selyem cylinder, a mely, úgy látszik, az amerikai fejhez
hozzá van nőve.
Kollégáinak lármás beszéde nem zavarta őt; azok puhatolóztak,
találgattak, elnökük vonásait kémlelték és hasztalanul igyekeztek, hogy
áthatolhatatlan arczvonásainak ismeretlen x-jét kikeressék.
Mihelyt a terem órája mennydörgésszerűen nyolczat ütött, Barbicane
hirtelen fölkelt, mintha egy rugót nyomtak volna meg alatta. Mindenki
hallgatott és a szónok kissé áradozva a következőképpen kezdé:
– Vitéz társak! már igen hosszú idő óta kárhoztatja ez a meddő béke a
Gun-club tagjait sajnálatos tétlenségre. Négy eredménynyel teljes év
után be kellett szüntetnünk működésünket s a haladás útján meg kelle
állanunk. Bátran kimondom, hogy minden háborút, a mely kezünkbe
visszaadná a fegyvert, örömmel üdvözölnénk…
– A háború! – kiáltott fel viharos lelkesedéssel Maston J. T.
– Halljuk!… halljuk! – hangzék mindenfelé a teremben.
– Ámde a háború, – folytatá Barbicane, – a mostani körülmények között
lehetetlenség; és bárminő reményeket táplálnak is tiszteletre méltó
társaim, kik engemet az imént félbe szakítának, sok esztendő el fog még
telni, míg ágyúink a csatamezőn mennydörögni fognak. Ebbe bele kell
törődnünk és más eszmekörben kell tettre való buzgóságunkat latba
vetnünk.
A hallgatók észrevéve, hogy az elnök a legfontosabb kérdéshez ért,
kettős figyelemmel hallgattak.
– Nehány hónapja már, derék társaim, – folytatá Barbicane, – azon töröm
fejemet, hogy nem tudnánk-e mi – a magunk eszmekörén belül – valami
tudományos kutatásba fogni, olyan kutatásba, mely a XIX. századhoz méltó
s vajjon nem segíthetne-e minket ebben a ballisztikának előhaladottsága.
E végett kutattam, dolgoztam, számítgattam és tanulmányaim eredménye ime
az a meggyőződésem, hogy mi olyan vállalatnál, mely más országban
lehetetlenek látszik, szerencsésen czélhoz juthatunk. Ime, ezt az én jól
meghányt-vetett tervemet akarom önöknek részletesebben elmondani. Méltó
lesz ez önökhöz, méltó a Gun-club multjához és minden bizonynyal nagy
zajt fog ütni az egész világon.
– Nagy zajt?… kiáltott egy szenvedélyes tüzér.
– Igen, nagy zajt, – ismétlé Barbicane, – még pedig a szónak valódi
értelmében.
– Nem kell félbeszakítani az előadót! – kiáltozák más oldalról.
– Kérem tehát önöket, derék tagtársaim, – folytatá az elnök, –
hallgassák szavaimat nagy figyelemmel.
A gyülekezet önkénytelenül mozogni kezdett. Barbicane hirtelen a
kalapjához nyult, beljebb nyomta, aztán nyugodtan folytatá:
– Egy sincs önök között, derék társaim, a ki a holdat nem látta volna,
avagy legalább ne hallott volna róla valamit. Ne csodálkozzanak, hogy én
most az éj eme csillagzatáról beszélek. Talán nekünk jutott
osztályrészül, hogy ez ismeretlen világrésznek Kolumbusai legyünk. Ha
önök megértenek engem és teljes erejökből támogatnak, úgy én lehetővé
teszem, hogy az új világrészt hatalmunkba kerítsük s a meglevő
harminczhat állam közé sorozzuk, a melyek e földnek nagy szövetségét
alkotják.
– Éljen a hold! – kiáltá a Gun-club egy szájjal egy szívvel.
– Már sokan tanulmányozták a holdat, – vevé fel újra a beszéd fonalát
Barbicane, – pontosan ismerjük tömegét, sűrűségét, sulyát, kerületét,
alkatát, mozgását, távolságát, a naprendszerben való szerepét; csináltak
térképeket róla, a melyek a földről készített térképekkel pontosság
tekintetében fölveszik a versenyt; a fényképészet csodaszép képét
nyujtotta a holdnak. Egy szóval, mindent tudunk a holdból, a mire a
mathematikai tudományok, a csillagászat, a geologia, optika számíthat,
_de mindez ideig senkinek sem sikerült, hogy a föld és hold között
egyenes összeköttetést teremtsen_.
E szavakra az érdeklődés tetőpontra hágott.
– Engedjék meg önök, hogy nehány szóval elmondjam, hogy egy némely tüzes
elme minő gazdag képzelő tehetségre valló utirajzban igyekezett a hold
titkait földeríteni. A XVII. században avval dicsekedett valami
Fabricius Dávid nevű ember, hogy saját szemeivel látta a hold lakóit.
1649-ben közzé tette egy Beaudoin I. nevű franczia «Dominico Gonzalez
spanyol kalandornak: Utazását a holdba». Ugyanekkor jelent meg Cyrano de
Bergeracnak hires Expeditió-ja, melynek Francziaországban olyan nagy
eredménye volt. Később egy Fontenelle nevű franczia kiadott egy nagy
munkát e czímen: «A világok sokasága» – mert hát azok a francziák sokat
bajlódtak a holddal; – ámde a tudomány előhaladása túlszárnyalja a
korszakalkotó munkákat is. 1835 körül megjelent a New-York American-ben
Herschel J.-nek egy művecskéje fordításban; a tudós szerző elbeszéli
ebben, hogy ő csillagászati tanulmányok czéljából a Jó-remény fokára
küldetvén, egy javított teleszkop segélyével 80 yard (a yard valamivel
kisebb, mint a méter) közelben látta a holdat. Egész világosan látott
barlangokat a holdban, melyekben vizi-lovak tanyáztak, zöld hegyeket
aranyos keretben, elefántcsont szarvú kosokat, fehér őzeket, pergament
szárnyú lakosokat, a kik hasonlók valának a denevérekhez. Ez a Locke
által – a ki amerikai volt – írt művecske nagy hatással volt az
olvasókra. Ámde nemsokára fölismerték benne a tudományos misztifikácziót
és a francziák voltak, a kik először kaczagtak rajta.
– Micsoda, egy amerikait nevettek ki? – kiáltott fel Marton J. T. – ime,
itt _az ok háborúra_.
– Legyen nyugodt, érdemes barátom, a míg kaczagtak, addig alaposan
felültette őket a mi földink. Még azt is megemlítem, hogy egy Pfast
János nevű rotterdami ember, 19 nap alatt a holdig felszállott
léghajóján, mely oxigénnel volt telítve, a mely tudvalevőleg
harminczötször könnyebb, mint a hydrogén. Ez az utazás is – mint az
előbbiek – természetesen a fantázia szülöttei voltak, ámde szerzője a
népszerű Poë vala, az éles elméjű amerikai iró.
– Éljen Poë Edgar! – kiáltá lelkesedve a gyülekezet.
– Ime, ezek voltak a kisérletek, a melyek még elég türhető tudományos
alapon nyugodtak, de egyátalában nem tudták a holddal való érintkezést
megteremteni. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy nehány gyakorlati
elméjű ember megkisérlette, hogy az összeköttetést létesítse. Nehány
évvel ezelőtt indítványozta egy német geometer, hogy Szibéria vadonjaiba
küldjenek ki egy tudósokból álló bizottságot. A bizottság a
beláthatatlan sikságon megvilágított fém-tükrök segélyével csináljon
mérhetetlen nagyságú geometriai figurákat, így többek közt annak a
bizonyos átlónak a négyzetét, melyet a francziák a «szamarak hidjának»
neveznek. «Minden művelt embernek – mondá a német geometer – fel kell
fognia észszel ez alaknak tudományos jelentőségét; már most, ha a
holdban emberek laknak, ezek meglátják, s okvetetlenűl felelni fognak
reá. Igy készen van a közlekedés föld és hold között, ha pedig ezt
elértük, úgy nagyon könnyű dolog lesz egy abc összeállítása, melynek
segélyével a hold és föld lakói értekezhetnek egymással.»
Ez vala a német föld-mérő indítványa, ámde minde mai napig nem
valósíthatták meg s így a föld és hold között egyenes összeköttetés
nincsen. Azért hát az amerikaiak gyakorlati elméjére vár a feladat, hogy
a föld és csillagok között az összeköttetést létesítse. Igen egyszerű
ennek a módja, egyszerű az eszköze, könnyű, biztos és csalhatatlan; az
én indítványom megvilágosítja önök előtt.
Hangos tetszés-nyilatkozatok, viharos kiáltások követték e szavakat.
Egyetlen egy hallgató sem akadt, a kit a szónok meg nem győzött, el nem
ragadt volna.
– Halljuk!… halljuk!… Csend legyen! – kiáltozák mindenfelől.
Midőn újra beállott a csend, Barbicane még komolyabb hangon folytatá:
– Önök jól tudják, hogy az ágyúöntés művészete nehány év alatt a
haladásnak mily nagy fokára jutott, s még mennyire tökéletesedett volna
e fegyvernem, ha a háború tovább foly. Azt is mindnyájan jól tudják,
hogy az ágyúk ellenálló ereje és a lőpor hajtóképessége nem ismernek
határt. Nos, ezeket alapul véve, felállítám e kérdést: vajjon elegendő
előkészűlettel bizonyos ellenállási föltételek tekintetbe vételével nem
volna-e lehetséges egy löveget a holdba röpíteni?…
E szavakra az elfogult keblekből feltört a bámulat kiáltása; aztán kevés
ideig, mint egy a mennydörgést megelőző csend állott be – aztán kitört a
vihar, a helyeslésnek kiabálása, ordítása, reszketett belé az óriási
ülésterem. Hasztalanul próbálta meg az elnök, hogy szóljon, csak tiz
percz múlva juthatott szóhoz.
– Engedjék, hadd fejezzem be mondani valómat – folytatá nyugodtan.
Minden szempontból megvitattam a kérdést, eltökélten fogtam fel és
csalhatatlan számításaimból kiviláglik, hogy minden golyónak, mely
másodperczenkint 12,000 yard (körülbelül 11,000 méter) kezdő-sebességgel
röpíttetik a hold felé, okvetetlenül el kell oda jutnia. Azért, derék
társaim, van szerencsém ezt a csekély kisérletet önöknek figyelmébe
ajánlani.
HARMADIK FEJEZET. Barbicane tervének hatása.
Nem lehet azt leirni, hogy minő hatással voltak az érdemes elnöknek
utolsó szavai a hallgatókra. Az volt ám a lárma! Ordítás!
Éljen-riadalom! Hip… hip… hip!… és természetutánzó hangoknak egész
ármádiája – mert ebben gazdag az amerikai nyelv. Hallatlan zsibongás,
zúgás töltötte be a termet. Működött a torok, csattogott a tenyér,
tombolt a láb. Nincs ezen mit csodálkoznunk: vannak tüzérek, a kik
ágyúikkal versenyt dörögnek.
Barbicane a lelkesedésnek ez őrjöngése közepett is hideg, nyugodt
maradt. Hasztalan intett kezével, hogy csendesedjenek le, az elnöki
harang mennydörgését senki sem hallotta. Letépték őt az elnöki székről,
vállaikra vették és diadalmasan hordozták körül. Előbb hű társai, aztán
a mámoros tömeg.
Mert az amerikai semmitől sem riad meg. Ezt a szót: «lehetetlen» nem
ismeri. Amerikában minden könnyű, egyszerű, a mechanikai nehézségek ott
halvaszületett gyermekek. Az igazi yankee egy hajszálnyi nehézséget sem
látott abban, hogy Barbicane tervét meg is lehet valósítani. Kimondta,
megteszi.
Az elnök diadalmenete egész este tartott. Valóságos fáklyásmenet volt.
Irek, francziák, skótok s mind a többi nemzetiségüek, a minők Maryland
lakói, kiki a maga nyelvén kiáltozott: vivat! hurrah! bravo!
összevegyültek a leirhatatlan örömriadalban.
A hold, mintha megértette volna, hogy róla van szó, derülten mosolygott
le, túlragyogva a föld minden világosságát. A yankeek mind reá szögezték
tekintetöket; egyik üdvözölte a kezével, másik szerető szavakat kiabált
feléje; amaz méregette a szemével, emez fenyegette; egy optikus éjfélig
egyebet sem tett, csak szemüvegeket adott el. Luna asszonyságot úgy
nézegették, mintha pályolyban ülő úrhölgy lett volna, még pedig olyan
arczátlansággal, minőre csak az amerikai földbirtokosok szoktak
vetemedni. Mintha már Phoebus szép testvére az Union birtoka lenne,
holott még csak arról volt szó, hogy egy golyót röpítsenek fel hozzá: ez
bizony elég durva módja az összeköttetésnek még egy bolygóval szemben
is; mindazonáltal a művelt nemzetek között nagyon használatos.
Éjfélt ütött, s a lelkesedés éppen tetőpontra hágott, egyformán
elterjedt az a lakosság minden osztályához tartozók között. A városi
hatóság, a tudósok, nagykereskedők, kiskereskedők, teherhordók, az
intelligenczia, a tejfeles szájú tacskók izgatottak valának minden
porczikájukban. Nemzeti vállalkozásról volt szó; így hát a felső és alsó
része a városnak, a nagy terek a Patapsco partján, az öbölben horgonyozó
hajók mind, de mind zsúfolásig telve valának mámoros tömeggel a gin és
whisky meg az öröm telítette őket; mindenik csevegett, fecsegett,
vitatkozott, kötekedett, tapsolt, éljenezett, a gentlemantől kezdve, ki
a vendéglőben Sherry-cobblere mellett kamaszmódra terpeszkedett a
diványon, egész a hordárig, ki a Fells-Point nevű piszkos csapszékben
részegedett le a «knock me down»-tól (erős sör).
[Illustration: BARBICANE DIADALÚTJA.]
Hanem két óra tájt lecsendesedett az izgalom. Haza térhetett Barbicane
összetörve, önmagából kiforgatva. Herkulesi erő kellett ahhoz, hogy
valaki ekkora lelkesedésnek a viharát kiállja. A tömeg elszéledt
lassankint az utczákról. A négy vonat, mely Baltimoreban keresztezi
egymást, Ohio, Susquehanna, Philadelphia és Washington felé
hazaszállították az idegeneket a szélrózsa minden irányába és
Baltimoreban, a viszonyokhoz képest, elég nyugalom uralkodott.
Egyébiránt tévedés volna, ha azt hinnők, hogy csak Baltimoreban vala
azon az estén akkora izgatottság, az Unio nagy városai New-York, Boston,
Albany, Washington, Richmond, Crescent-City, Charleston, Mobil, Texastól
Massachussetsig, Michigantől Floridáig minden város kivette a részét
ebből az öröm-riadalomból. A Gun-clubnak 30,000 levelező tagja mind
tudott valamit elnökük meghivójáról és mindenik egyforma
tűrelmetlenséggel várta az október 5-diki csodálatos közleményt. Ezért
mihelyt az elnök ajkáról elhangzottak a szavak, még az nap este az Unio
minden államába vitték azokat a táviró-drótok 248,447 angol mérföldnyire
egy másodpercz alatt. Elmondhatjuk tehát, hogy az északamerikai
Egyesült-Államok, melyek együttvéve tizszer akkora területüek, mint
Francziaország, ugyanabban a pillanatban tört ki éljen-riadalomban és
huszonöt millió szivet egy _heves_ dobbanással dagasztott a büszke
érezet.
Másnap tizenötezer újságban, napi, heti, havi, kéthavi folyóiratokban
czikkeztek erről a tárgyról, különböző szempontokból vizsgálták:
fizikai, meteorologiai, nemzetgazdasági, közerkölcsi szempontokból, a
szerint, a mint a politikát vagy a művelődést tekintették előbbre
valónak. Fejtegették, hogy vajjon a hold kialakult égitest-e, vagy még
átalakuló félben vagyon? Minő látványul szolgálna a földgömbre nézve
láthatatlan oldala.
És ámbátor még csak arról volt szó, hogy egy golyót röpítsenek feléje,
mindenki látta, hogy a vizsgálódásoknak mind ebből a pontból kell
kiindulniok. Mindenki eltelt a reménynyel, hogy Amerika fog a misztikus
holdtányér titkaiba behatolni és sokan már attól féltek, hogy a hold
meghódítása az európai politika súlyegyenét meg fogja billenteni.
Miután a tervet szétbonczolták, senkinek sem jutott eszébe, hogy annak
megvalósításában kételkedjék; a tudós, tudományos vagy vallásos
társulatok által kiadott szakközlönyök, röpiratok, jelentések, szemlék
kiemelték előnyeit, és a bostoni «Természettudományi társulat», az
albany-i «A tudományok és művészetek amerikai társulata», a new-yorki
«Földrajzi és statisztikai társulat», a philadelphiai «Amerikai
filozofiai társaság», a washingtoni «Smithson-intézet» ezer átiratban
kivántak a Gun-clubnak szerencsét és ajánlták az elmaradhatatlan anyagi
és erkölcsi támogatást.
Azért hetykén elmondhatjuk, hogy soha még indítvány nem tétetett,
melyhez annyi hozzájáruló csatlakozott volna; kétkedésről,
akadékoskodásról, megfontolásról szó sem vala. Európában, főleg pedig
Francziaországban a holdba lövendő golyónak eszméjét pelengérre
állították volna az élczlapok, a poeták gúnydalokkal fogadták volna:
effajta ötlettel senki sem merészelt volna előállani, nem védi vala meg
őt a csúffátételtől semmiféle életbiztosító pisztoly. Az új világban
vannak eszmék, melyeket senki sem nevet ki.
Impey Barbicane ettől a naptól kezdve az Egyesült-Államok legnagyobb
férfiainak sorába emelkedett, a tudományok Washingtonának tekintették.
Egy eset legfényesebben tanuskodik arról, hogy minő magas polczra
kapaszkodhatik fel egy ember iránt a nép kegye.
Nehány nappal a Gun-club hirhedt gyülése után a baltimorei angol
szintársulat szinlapja Shakespearenak «_Sok hűhó semmiért_» czímű
vígjátékát hirdette. A város lakossága a Barbicane tervére czélzó gúnyos
vonatkozásnak tartván, behatolt a nézőtérre, összezúzta az üléseket és
kényszerítette a szerencsétlen igazgatót, hogy rögtön vegye le azt a
darabot a műsorról. A direktor, mint okos ember, meghajolt a nép akarata
előtt, s ugyanannak a drámairónak «_A mint tetszik_» czímű darabját
tűzte ki előadásra. És nehány hétig hallatlan bevételei valának.
NEGYEDIK FEJEZET. A cambridgei csillagvizsgáló felelete.
Ezenközben Barbicane az őt körülvevő ünnepeltetés közepett sem töltött
haszontalanul egy pillanatot sem. Mindenek előtt összehívta a Gun-club
választmányát értekezletre. Elhatározták, hogy a kérdésnek csillagászati
oldalára nézve felvilágosítást kérnek a csillagvizsgálóktól, azután, ha
a felelet kedvező, hozzá kezdenek a technikai rész megbeszéléséhez, hogy
semmit se mulaszszanak el, a mi a fontos kisérlet sikerét biztosíthatja.
Szerkesztettek tehát egy világos és szabatos átiratot, külön kérdésekbe
foglalva a cambridgei csillagvizsgálóhoz Massachussetsben. Itt volt az
északamerikai Egyesült-Államok leghiresebb egyeteme, melynek főleg
csillagvizsgálója szólott messze földre. Itt voltak a legkiválóbb
tudósok és az a messzenéző teleszkop, melynek segélyével Bond az
Andromedát, e másodrangú bolygót bolygatta fel és Clarke a Siriust
fedezte fel. Így hát nem hiában bizott annyira a Gun-club ebben az
intézetben.
Két nap múlva megérkezett a tűrelmetlenül várt válasz Barbicane
elnökhöz. Ilyeténformán vala fogalmazva:
_A cambridgei csillagvizsgáló igazgatója Barbicanenak, a Gun-club
elnökének, Baltimoreban._
Cambridge, október 7.
Folyó hó 6-dikán küldött, s a baltimorei Gun-club nevében a cambridgei
observatoriumhoz intézett levelének vétele után haladéktalanul
összehívtam a kartársakat és illendőnek tartjuk a következőkben megadni
kérdéseikre a feleletet:
A kérdések, melyekkel hozzánk fordultak, ezek:
1. Lehet-e golyót röpíteni a holdba?
2. Pontos számítással minő távolságra van a hold a földtől?
3. Körülbelül mennyi idő kellene ahhoz, hogy elegendő kezdő-sebességgel
meginduló golyó ezt az utat megtegye? ebből kifolyólag mikor kell
kilőni, hogy egy bizonyos időben a holdhoz érkezzék?
4. Mikor fog a hold a legkedvezőbb helyzetben lenni arra nézve, hogy a
golyó megtalálja?
5. Az égnek mely pontjára kell czélozni, hogy a löveg a kellő helyre
jusson?
6. Az égnek mely pontján fog a hold állani, mikor a löveg találja?
Az _első_ kérdésre így szól a felelet:
A holdra löveget röpíteni lehet, ha sikerül annak másodperczenkint 12000
yardnyi kezdő-sebességet kölcsönözni. Pontos számítás szerint elegendő
ez a sebesség. Minél távolabb jutunk a földtől, annak vonzó-ereje a
távolság négyzetével fordított arányban csökken; így például háromszoros
távolságnál kilenczszerte csekélyebb mozgó-erő elégséges. Vagyis a löveg
súlya rohamosan csökkenni fog, s végül abban a pillanatban teljesen
megsemmisül, midőn a földnek vonzó-erejét a hold vonzó-ereje
kiegyenlíti, mégpedig a távolságnak 47/52 részénél. Ebben a pillanatban
nem lesz a lövegnek súlya, s mihelyt tovább folytatja útját már a
holdnak vonzó-ereje lészen reá hatással, miért is reá esik a holdra.
Elméletileg e szerint megvan a lehetőség arra nézve, hogy a kisérlet
sikerülhet; hogy valóban sikerül-e, az alkalmazandó gép erejétől függ.
[Illustration: A CAMBRIDGEI CSILLAGVIZSGÁLÓ.]
A _második kérdésre_ ezt feleljük:
A hold nem kör, hanem ellipsis alakjában forog a föld körül, melynek
földünk egyik tűz-pontját képezi; e szerint a hold hol közelebb, hol
távolabb vagyon a földtől, vagyis mint a csillagvizsgálók mondják, majd
a földközel-ben, majd a földtávol-ban. Legkisebb és legnagyobb távolsága
között a különbözet jelentékeny, úgy, hogy azt figyelembe kell venni.
Legnagyobb távolsága 247552 mérföld, legkisebb távolsága csak 218657
mérföld a különbözet tehát 28895 mérföld, több mint kerületének
kilenczed része. Számításaink alapjául a földközelt kell vennünk.
A _harmadik kérdésre:_
Ha a löveg másodperczenkint 12000 yardnyi kezdősebességét változatlanul
megtartja, úgy körülbelül 9 óra alatt rendeltetési helyére jut; minthogy
azonban ez a sebesség fokozatosan csökken, minden számítás szerint
300000 másodpercz vagyis 83 órára és 20 perczre van szükség, hogy arra a
pontra jusson, a hol a föld és hold vonzási ereje egymást kiegyenlítik,
innen aztán 50000 másodpercz vagyis 13 óra és 53 másodpercz alatt esik a
holdra. Ezek szerint 97 órával és 13 perczczel és 20 másodperczczel
előbb kell elröpíteni, mielőtt a hold abba a helyzetbe kerül, hova a
löveget irányítják.
A _negyedik kérdésre:_
Azok szerint, a miket előre bocsátottunk, a holdnak földközeli idejét
kell választani s egyszersmind azt a pillanatot, mikor a hold a
zenithen[1] van, minek folytán a löveg által megteendő út a föld
sugarának hosszával rövidebb lesz, a mi 3919 mérföldnek felel meg; a
megteendő út végleges megállapodás szerint 214976 mérföld. Ámde ha a
hold minden hónapban egyszer a földközelbe jut is, de nem áll minden ily
pillanatban a zenithen: ez a találkozása földközelnek és zenithnek nagy
időközökben szokott csak előfordulni. Meg kell tehát ezt az időpontot
várni. Szerencsére a jövő év deczemberében a hold e kettős
találkozásának néz elébe. Éjfélkor a földközelbe jut, vagyis a földtől a
legcsekélyebb távolba s ugyanekkor a zenithen is.
Az _ötödik kérdésre:_
Az előre bocsátott megjegyzéseket alapul véve, a golyót a zenithre kell
irányozni, a szem határára éppen függőlegesen, mert így a föld
vonzó-erejétől a leghamarabb megszabadul. Arra nézve azonban, hogy a
hold valamely helynek éppen a zenithjére juthasson, nem szabad ennek a
helynek nagyobb szélességi fokon feküdnie, mint a mennyire e csillagzat
az egyenlítőtől elhajlik, más szóval 0° és 28° északi vagy déli
szélességben kell lennie. Minden egyéb helyen a lövés ferde irányban
történnék, a mi a kisérlet sikerét megakadályozná.
A _hatodik kérdésre:_
Abban a pillanatban, mikor a löveget elröpítik, a holdnak, mely a saját
pályáján naponta 13° 10′ 35″ utat tesz meg, négyszer ennyi távolságra
kell a zenithtől lennie, vagyis 52° 42′ 20″, mert ekkora útat kell még
megtennie. Minthogy azonban azt az eltérést is figyelembe kell venni,
melyet a földnek saját tengelye körül való forgása a lövegnél előidéz,
és minthogy az a föld 16 fél átmérőjének felel meg, mig a holdba ér a
löveg, a mi a hold kerületéhez mérve 11°-ot tesz, azt is az előbbihez
kell adni, tehát kerekszámban 64° távolságra kell állnia a holdnak a
zenithtől. Ebből következik, hogy a lövés pillanatában a holdra
irányzott szem-vonalnak a helynek vizszintjével 64°-ot kell képeznie.
Ime ezeket a feleleteket adta a cambridgei csillagvizsgáló azokra a
kérdésekre, melyeket a Gun-club tagjai intéztek hozzá.
Összegezzük a végeredményt:
1. Az ágyút olyan helyen kell fölállítani, mely 0° és 28° északi vagy
déli szélesség között fekszik.
2. A zenithre kell czélozni.
3. A lövegnek másodperczenkint 12000 yardnyi kezdő-sebességet kell adni.
4. A löveget jövő év deczember 1-jén 11 óra előtt 13 perczczel és 20
másodperczczel kell kilőni.
5. A kilövés után negyednapra éppen éjfélkor, deczember 4-dikén, abban a
pillanatban, mikor a hold a zenithhez ér, a golyó is czéljához érkezik.
A Gun-club tagjainak tehát haladéktalanul hozzá kell kezdeniök a
munkálatokhoz, melyek egy ilyen vállalathoz szükségesek, hogy a
meghatározott időben működésbe hozzák az ágyút, mert ha ezt a deczember
4-dikét elszalasztják, akkor csak 18 év és 11 nap mulva kerül ismét a
hold a földközelbe s a zenith pontjára egyszerre.
A cambridgei csillagvizsgáló a csillagászat elméleti kérdéseiben
felajánlja szolgálatát a Gun-clubnak és csatlakozik egész Amerika
szerencsekivánataihoz.
A választmány nevében
Belfast J. M. a Cambridge observatorium igazgatója.
ÖTÖDIK FEJEZET. A hold története.
Ha abban az időben, mikor még a világegyetem chaos vala, egy végtelen
átható tekintetű szemlélő belenézett volna az ismeretlen centrumba,
millió meg millió parányt láthatott volna, a melyek a tért betöltik.
Ámde mig századok eltelének, lassankint változás állott be, a mozgó
parányokra a vonzás törvénye gyakorolta hatását. A parányok rokonságaik
szerint vegyi összeköttetésekbe léptek, elemekké váltak és alkották
azokat a köd-tömegeket, melyek az ég-ür mélységeit töltik be.
Ezek a tömegek nyomban középpontjuk körül mozgásba jöttek. Egy-egy ilyen
közzéppont, melyet ismeretlen elemek alkotának, lassankint tömörült s
maga körül való forgását kezdé meg s később, a mint a tömöttség
növekedtével a terjedtség kisebbedett, az erőműtan örök törvényei
szerint körforgása sebesebb lett, s a mint ez a két működés
folytatódott, támadott egy elsőrendű csillag, mely a ködtömegnek
középpontjává lőn.
Figyelmes vizsgálódással azt is észrevehette volna a szemlélő, hogy a
többi elemi részecskék éppen viselkedtek, mint a középponti csillagtest,
körforgás által sajátságos módon tömörültek, gyorsaságuk fokozódott és
megszámlálhatatlan csillag alakjában körötte, mint súlypontjuk körül
forogtak. Igy támadott egy ködfolt, minőt a csillagászat ma körülbelül
5000-et ismer.
Ez ötezer ködfolt között van az úgynevezett tej-út, mely 18 millió
csillagból áll, melyek közül mindenik egy naprendszer középpontjává
lett.
Ha akkor a szemlélő a tizennyolcz millió csillag közül különösen az
egyikre, mely a legszerényebb és legkevésbbé ragyogók közé tartozik,[2]
fordította volna figyelmét, egy negyedrangú csillagra, a melyet büszkén
napnak neveznek: akkor a világrendszer alakulásának minden jelenségét
nyomról-nyomra kisérhette volna.
A napot meg tényleg úgy látta volna, mint gázat, mely mozgó
részecskékből áll, és megfigyelhette volna; miképen forog saját tengelye
körül, hogy a centralizálás munkáját végezze. Megfigyelhette volna, hogy
az erőműtan törvényei szerint a terjedtség csökkentével gyorsaságban
gyarapodott és elérkezett az idő, mikor a középponttól futó erő a
középpontba vonzó erőt, mely a részecskéket a középpont felé hajtá,
legyőzte.
Akkor újabb jelenség kötötte volna le a szemlélő figyelmét. Észrevette
volna, hogy a részecskék az egyenlitő tájékán, miként az elszakadt
parittyából a kő elröpül, elválnak s a naptest körül több középponti
gyürüt alkotnak, mint a minő Saturnus; s a mint tovább ezek az
ős-anyagból való gyürük, melyek magok körül is forognak, a középponti
tömeg körül való forgásban eltördelőzve, alsóbb rendű ködcsillagokká:
bolygókká oszlanak fel.
Ha aztán a szemlélő minden figyelmét ezekre a bolygókra fordítja vala,
észreveszi, hogy ezek is olyanok, mint a nap, s egy vagy több kozmikus
gyürünek adnak életet, melyekből az alsóbb rendű csillagok származtak;
ezeket nevezik holdaknak.
Igy jut az ember annak az ismeretére, hogy paránytól részecskékre,
részecskéktől ködfoltokra, továbbá középponti csillagra, középponti
csillagtól a napra, naptól a bolygókra és ezek holdjaira vezet a
világegyetem fokozatos alakulása.
A nap, úgy látszik, elvész a csillag-világ végtelen birodalmában, s
mindazonáltal a jelenleg uralkodó tudományos elmélet szerint a tejútnak
ködfoltjai közé tartozik. Az aetheri ürben oly kicsiny s mégis egy világ
középpontja és magában véve rendkivül nagy, mert 400 ezerszer akkora,
mint a föld. Nyolcz bolygó kering körülötte. Ezek a legközelebb esőktől
a legtávolabb esőkig sorrendben: Merkur, Venus, a Föld, Mars, Jupiter,
Saturnus, Uranus, és Neptunus. Ezeken kivül a Mars és Jupiter között
más, kevésbbé fontos égitestek is keringenek rendszeresen, a melyek
talán több ezer darabra szakadt részecskéi egy nagyobb bolygónak. A
teleszkop e fajta csillagot a mai napig kilenczvenhetet fedezett föl.[3]
E függő-viszonyban levő égitestek közül, melyek fölött a nehézkedés nagy
törvénye értelmében a nap elliptikus pályáján uralkodik, némelyiknek
megvan a maga holdja. Uranusnak és Saturnusnak van nyolcz holdja,
Jupiternek négy, Neptunusnak talán három, a Földnek egy. Ezt az egyet, a
mely a naprendszer legjelentéktelenebbjei közé tartozik: a mi _holdunk;_
az a hold, melyet az amerikaiak vakmerő elméje meg akart hódítani.