Ezen az estén, Madame Mercatitól jöttében történt először, hogy Hugh,
mikor szobájába akart nyitni, azt képzelte, hogy a folyosó feketezöld
babérfái mögött, szemben az ő ajtajával, egy árnyékot lát visszahúzódni.
Sőt két sárgánégő szemvillanást is látott, de azt gondolta, hogy a
folyosó túlsó végéből verődő, az ablak üvegberakásán megderengő
lámpafény kápráztatta csupán; nem is töprengett rajta.
Csak sokkal később, amikor ez a káprázat ismét megkezdődött, sőt
szünetlenül kísértette őt: csak akkor borzadt meg először és csak akkor
riadt fel benne a szorongó gyanu, hogy az árnyék nem volt káprázat, nem
is kísértet, hanem… Valahogyan kezdett ez összefüggést nyerni Ziegler
megfoghatatlan magaviseletével.
Mióta Ginevra eltűnt életükből, Ziegler valóságos gyűlölettel nézte
Hught, de csodálatosképen nem úgy, mintha szemére vetne valamit, hanem
mintha félne tőle. Hugh eleinte azt hitte, hogy csak képzeli ezt. Néha,
mikor Zieglerre nézett, az elkapta tőle a tekintetét. Vagy ha az utakon
szembe közeledtek, Ziegler idejében visszafordult, vagy felfutott a
meredek oldalakra, a fák közé.
Máskor pedig, ha az ebédlő üvegfalán át Hugh a hegyekre bámult, egy
forró, alattomból jövő tekintetet érzett magán gyötrően végigbizseregni,
mint körmös macskák karcolását. Ha akkor összerezzent és a tekintetet
kereste, szeme mindig a Zieglerével találkozott.
Hughval csak némán és – Hughnak néha úgy jött – talán csak az ő
képzeletében vívott Ziegler marakodó, viaskodó csatát; a többi vendéggel
kihívón, szinte hallatlanul bánt. Úgy az asztalnál valahogy csak
elviselhető vagy kimagyarázható volt Ziegler magaviselete. Aiméeből
valósággal csúfot űzött ugyan: kritizálta, elhallgattatta, gúnyolta; de
a rossz modor a fiú veleszületett tulajdonságának tetszett. A gyérülő
vendégek valamennyiének volt már vele kellemetlensége. De mert idegbeteg
hírében állott, napirendre tértek fölötte. Hanem sokan említették, hogy
ha magányosan, a hegyekbe induló sétautakon találkoztak vele, akkor
elfutott, vagy rájuk támadt, hogy miért ijesztik, miért zavarják, van
elég hely másfelé a sétára; és közben hadonászott, szinte fenyegetőzött.
Azt senki sem tudhatta, hogy a fiú lelkében ilyenkor, ha egyedül,
hajadonfőn kószált, megindult az önvád őrjítő taposómalma, körben
forogva, mindig egyet őrölve, mindig ugyanazon borzalmat őrölve ki: hogy
ha ő Ginevrát akkor oda nem csalja az ablak alá, akkor a leány most is
ott ülne kinn a verandán, karcsún és halaványan, mint valami különös
virág és ő hozzámehetne; és mindegy, tiporjon rá, vádolja meg őt, csak
ne lenne olyan irtóztatóan messzi: túl a tengeren, túl az életen…
Ziegler irtóztató, állandó rettegésben élt, hogy Hugh is rá fog jönni
erre… vagy talán már rá is jött. Azért hát futott előle, messzibb,
kijebb tolva a szörnyű percet, amikor leterítő dorongként fog agyára
szakadni Hugh vádló szemrehányása.
– Nem én… hanem te vagy!
Úgy érezte, hogy ez az óra ütni fog és reszketett tőle, hallani a vádat
szóba testesülve, hangokra váltva, életrekeltve, amit ő alaktalanul,
feltöretlenül, lefojtva hordott lelke fenekén, ami elől struccmódra
porba ásta lelki szemét.
Azt hitte, hogy amelyik percben felbukkan Hughban e gondolat, rohanni
fog hozzá, hogy rágördítse az összeroppantó terhet. Azért éjjelente nem
aludt: az ajtaját leste; s ha nappal Hught feléje jönni, ajkát nyílni
látta, néha rá tudott volna rohanni és markával szorítani vissza beléje
a szót.
Szünetlen a kápolna előtti viaskodásukra gondolt: akkor Hugh nem
tiltakozott a vád ellen. Nem tiltakozott, mert elütő áradatként lepte
meg mindaz, amiről eddig mit se tudott: hogy a leányt _az_ a tudat
sodorta oly gyors pusztulásba, – de az lehetetlen, hogy rá ne jönne
arra, amit ő, Ziegler, mint eleven szenet hord a fején: hogy az a leány
minden gonoszság, bűn felett mocsoktalan lábbal suhanhatott volna el,
hogy lelke megbomolatlanul rebbenhetett volna az örökkévalóságba, ha ő
nem vonszolja az igazság szemetébe.
… És amikor e gondolatok fölfejlettek lelkében, Ziegler, mintha elevenen
boncolnák és mind kényesebb, meggyötörhetőbb ízeit hasogatnák föl:
nyöszörgött, összerángott és néha, rútul és irdatlan fájdalomban, mint
valami megkínzott állat, gyötrött gyermek, zokogott. S a könnyeit
letörületlenül hagyta végigcseregni vörös, szélhasgatta arcán.
Ziegler furcsa magaviselete heteken át állandó beszédtárgy volt a Svájci
Házban, s talán már az orvosnak is fülébe szivárgott volna. Ámbárhogy
Freyné nem igen árulkodott Koenigernek a vendégeiről, még akkor sem, ha
azok orvosi felügyelet alatt voltak és a kúrát elhanyagolták. Az olyan
engedetlen betegeknek, mint Aimée vagy Hugh valamely kimondott
gyógyintézetből régen távozni kellett volna, de Freyné a fényes
ellátáson kívül éppen a betegek nagy szabadságával virágoztatta fel
üzletét. Különben pedig Ziegler állandóan fokozódó hóbortjaitól új
izgalom terelte el a figyelmet, oly izgalom, ami állandó feszültségben
tudta tartani napokig, sőt továbbra úgy az orvos, mint Freyné és az
Aimée útján mindenről, bár bizarrul, ferdítetten, de mégis értesülő
üdülők kedélyét.
Egy este ugyanis doktor Koeniger különös postát kapott. Közönséges kék
borítékból egy négyszögbe kivágott papirlap esett ki és azon csak ennyi
állott:
»Ha közelebbről egy halotthoz hívják, legyen irgalmas hozzá és övéihez.
Mondja, hogy halálának oka régi, gyógyíthatlan betegsége.«
Száz és száz beteg vonult el az orvos szeme előtt. Annyi volt köztük a
reménytelen, nem volt semmi hihetetlen benne, hogy valamelyikük
siettetni fogja a kegyetlenül lassú Halált. Valamit tennie kellett; de
mit lehetett itt tenni? Elővette az írást és órákig tanulmányozta. Elég
biztos, de cseppet sem jellegzetes volt az; aki írta, szándékosan
utánozta az iskolai mintaírást. Nem is irott, hanem kirajzolt betűi
voltak, amilyenek akárkitől eredhetnek. Nőtől is, férfitől is. Itt nem
volt világosság.
Doktor Koeniger átnézte a betegeiről vezetett könyveit, számbavette a
gyógyíthatatlanok számát. Ezeket kiírta, szállók szerint és intézkedett,
hogy a halál eljegyzettei felügyelet alatt legyenek. Ő maga e napokban
minden súlyosabb betegével hosszasan elbeszélgetett, és elhullatta
beszédjében számukra a reménység egy-egy mannaszemét.
Néhány napig így izgalomban tartotta a szállók tulajdonosait. Aztán
mindenki mosolyogni kezdett rajta, hogy valaki – lévén éppen április
tája – felültette őt egy ostoba levéllel.
Attól kezdve, hogy Hugh visszautasította a rózsákat és az asszonyt, nem
álmodott többé Ginevráról. És többé Hught nem is izgatta semmi már:
fásultan lézengett a házban, a házkörüli sétautakon… ha valaki látta,
megijedt tőle; a halál mintha nem a háta mögött ólálkodna, hanem már
beleköltözött volna és a mély üregben ezüstösen izzó szeméből tekintene
ki.
De egyszer még volt egy kísértetjárás nála. Egy éjjel valaki bejött
hozzá és körüljárt a szobájában. Ez nem olyan légszerű álom-délibáb
volt, mint Ginevra visszajárása, hanem egészen élesen érzékelt valami.
Tisztán hallotta a csikorgó padlót és felpillantott. Úgy tetszett neki,
hogy Madame Mercati hajlik fölibe és azért riadtan fordult a fal felé…
Akkor pedig egy forró tűzcseppet érzett a hajába hullani, mintha könny
esne beléje.
Reggel, vagyis késő délelőtt – mert olyankor ébredt – a tükörhöz tűzve
egy papirlapot talált.
»Én a rózsákat valóban elégettem.«
Semmi egyéb nem volt a papiron, de mindent megmagyarázott. Madame
Mercati hazudott neki, hogy a rózsák megvannak, csak azért, hogy ilyen
áron még egyszer kicsikarja őt magának. Hugh undorodott… Nem tudhatta,
mibe került az asszonynak bevallani ezt, miután a fiú elutasította őt.
De Madame Mercati mindennel leszámolt, még a Hugh megvetésével is. Csak
egy hazugsággal nem akart elmenni.
Oh, nagyon jól tudta, legalább is megtanulta most, hogy a férfi, akinek
mámorkelyhül adja magát a nő, ha jő a csömör, nem magára vet, hanem
falhoz vágja a mámorpoharat és keresztülgázol irgalom nélkül törött
cserepein.
– Akivel nem örülhetnek együtt, azt szenvedni hagyják és akivel együtt
örvendenek, azt megvetik.
Ez keserü volt utolsó gondolatnak, pedig ez kongott üresülő, lassan
elgondolattalanuló agyában; sistergő, szurdaló, vadult darázs gyanánt,
míg azt is kiűzte onnan a mindent belepő tenger: a Halál.
Mikor a Koenigernek érkezett áprilisi levél már komikus sem volt,
egyszer, úgy déltájban titkosan hivatta Freyné a doktort. Madame
Mercatit halva találták szobájában. Semmi sem vallott arra, hogy ő lett
volna a különös levél írója. Neki, úgy látták, nem volt oka megfutni a
további élet elől. Altató orvosságából sem hiányzott több, mint amennyi
a naponkénti szedés által elfogyhat. Levelet se hagyott, nem is
búcsúzkodott senkitől. Még csak halvány célzást se tett soha, hogy
elkészülne az élők közül.
Doktor Koeniger magára maradt a halottal és akkor megtudta, hogy Madame
Mercati írta azt a levelet. Csak az volt talányos, honnan tett szert
annyi méregre, hogy azzal életét kiolthassa. Talán heteken át semmit sem
szedett orvosságából és úgy gyűjtötte meg magának a halált; néhány heti
álmatlanság árán az örök álmot.
Doktor Koeniger tudott hallgatni. Soha senkinek nem szólt róla, hogy az
a levél nem volt áprilisi tréfa. Hagyta, mulassanak rajta, a
rendszabályain. Azokon mulathattak is, mert hiábavalók voltak; olyan
hálók, amelyeken át Madame Mercati könnyen, zavartalanul siklott át a
másvilágra.