Pihés barkaágak ezüstlöttek az ebédlőasztalok vázáiban: télasszony
fölszedegette már pompás szőnyegeit, foltonkint ütött át rajtuk a tavasz
hóvirágos smaragdruhája. De itt a tavasz nem volt népszerű: a télszőnyeg
hangos, hancurozó vendégei mint a menekülő vándormadarak kezdtek
fölkerekedni.
Doktor Koeniger most sorra alapos vizsgálatot tartott a betegei között.
Ezek nem szökhettek meg az ő útlevele nélkül. Lieslt hazaküldte, míg a
láza elmúlik. Ez azt jelentette, hogy már kevés napja van hátra. Blumert
pedig azért, mert ő valóban meggyógyult. Skramek kisasszony
felismerhetetlenül beburkolva szintén útra kelt, búcsúzáskor mindenkit
biztosítva, hogy egyebet egy nagy hűlésnél nem szerzett a svájci
kúrában.
Aimée is hazamehetett volna, de ő sokkal jobban mulatott, semhogy
sietősnek találta volna az elutazást. Ellenben Zerna báróné
kijelentette, hogy többé nem bír maradni. Ennek megvolt a maga oka: egy
idő óta Kazanov mindig többet ült a szanatóriumban, ahol Alexandrovna
Xenia üdült; az a gyönyörű orosz növendékleányka, aki az ó-év estéjén
Altwien jelmezben jött le a Svájci Házba.
Hozzá Kazanov a bárónéval egészen furcsa hangon beszélt, meghívásait
lerázta, ígéreteit elfelejtette beváltani. A báróné akkor jelenetet
csapott, de csak egész rövidet, mint az áprilisi vihar, és arra Kazanov
azt mondta:
– Ugyan báróné. Amilyen szerepre magát az életben elszánta, azt a
szerepet annyi férfinál játszhatja el, ahánynál akarja. Csak nem fog
miattam kétségbeesni?
– Arról szó sincs. De ön tapintatlan. Szétmenni a szezon végével, egy
képeskártyát váltani, soha egymásról többé hírt nem venni, ez a
stílszerű vég. De kitenni engem az elhagyott nő pellengérjére! Ah, ez
ízléstelenség!
– Sajnálom. Érzelmeimet nem halaszthatom szezonvégre.
– Nevetséges. Igazi muszka goromba – pardon, ostobaság.
És Zerna elfintorította arcocskáját, hátat fordított Kazanovnak, bement
Edith szobájába, s ott megállapította, hogy Freyné egészségtelen szobát
adott a kicsikének, hogy Edith egészen belesápadt ebbe a telelésbe, és
hogy holnap haza indulnak.
Nem akarta megérni, hogy Kazanov jegyet váltson. Majd így a dolog úgy
fog festeni, mintha ő hagyta volna itt imádóját, és az most bosszúból,
elkeseredésből jegyez el mást.
Madame Mercati nagyon kérte Zernát, maradjon itt még, álljon mellette a
szomorú napokban.
– Oh, fiam, mi hasznod belőlem? Edd meg, ahogy főzted. Én elég önzetlen
voltam hozzád. Mister Foorte nekem nagyon kedvemre való volt, – szó
sincs róla, az egyetlen zsákmány itt, akiért érdemes mézes vesszőt
kitenni. De én őt neked csaltam a vesszőre, mert semmi reményem sem
volt, hogy a te külsőddel… akarom mondani vérmérsékleteddel mást, mint
ezt a szentséges együgyűséget meg tudnál kaparintani. Gondoltam: én elég
izgató jelenség vagyok, hogy akár egy nyáj férfit meghódítsak. És
ugyancsak azért nem sajnáltam azt az ír leányt se. Hisz azzal a
szépséggel, ha egy kicsi esze van, a férfiak fetrengtek volna körüle.
Fogalmam se volt róla, hogy olyan balga, meg hogy olyan beteg. Így már
igazán sajnálom… Valóban, Frozina, te egy kicsit, sőt nagyon szívtelen
vagy. Utóvégre nekünk, akiknek gyermekünk van, nem kell elirígyelnünk
egy halálán lévő leánynak az örömét. Látod, én itthagyom Kazanovot,
hazamegyek. Elsősorban Edith egészsége miatt, de főleg, mert az a szép
Xenia bolondul érte… Ha itt vagyok, akkor Kazanov csak rajtam csügg,
mert hát mindig az asszony az erősebb, de a leány joga szentebb…
Madame Mercati elámult barátnője nagylelkűségén.
Végül Zerna báróné még e kudarcában is diadalra jutott: valamilyen ügyes
pletykahadjárat eredményekép, kivált Aiméenek belevonásával az egész
Svájci Ház Kazanovot tartotta a felsült félnek. Mindenki elhitte, hogy a
báróné azért távozik, mert a barbár orosz, követelően, túl akart lépni
az eszményi barátság határain.
És Kazanov, mert mégis csak gentleman volt, nem is cáfolgatta a
pletykákat; a bárónét nem kompromittálhatta. Mindezen az igazi élnitudó
emberek gondtalanságával túltette magát; csak Mister Foortenek – úgy
érezte – tartozik némi fölvilágosítással, egykori leckéjéhez mérten
teljesen következetlen eljárásáért…
Valamivel később, hogy Hugh Madame Mercatitól elfordult, Kazanov egy
délután mellészegődött az erdő felé csatangoló fiúnak, bár – mint mondta
– nem igen tudta méltányolni az ilyen didergő szórakozást.
– Mister Foorte, tudja, mi a legújabb újdonság?
Hughnak egyetlen érzése volt az, hogy mit érdeklik őt Kazanovnak, vagy
bárkinek újdonságai! De szokva volt legziláltabb lélekkel is udvariasan
figyelni másra.
– Vőlegény vagyok, comme il faut, s bár ezt nem így szokás elújságolni,
önnek mégis így mondom meg, hogy szemembe csodálkozzék, és ne a hátam
megett. – Talán emlékszik még… mit tartottam én egykor… nemrégen a
szerelmi élet észszerű berendezésének? Nos… azóta rájöttem, hogy nem
okos dolog kétfelé szeretni. Az eszményéhez meg a szeretőjéhez az ember
csak igazságtalan lehet! Mindkét kapcsolat szükséges ugyan, de nem
külön-külön keresve… Az ember vagy önmagát utálja meg, vagy a világot.
Egyesíteni kell a kettőt… Ön azt hiszi, ez képtelenség? Mint ahogy a
márványban akárhány szobor szendereg, úgy alszik minden nőben egy
szerető meg egy eszmény. Miért formáljuk hát őket hol egyiknek, hol
másiknak képére? Miért ne költsük fel mind a kettőt, egyben, a
szerelmesünkben… mondjuk: feleségünkben, bár ez utóbbi szó nagyon
polgáriasan hangzik ma; sem az eszmény, sem a szerető nem cseng benne…
Ahhoz aztán nem lehetünk igaztalanok, mert mindent nála keresünk.
– És miért… mondja ezeket nekem? – kérdezte Hugh fáradtan, mintha valaki
távoli világokról beszélne, amikhez neki semmi köze, érdeke.
– Tanácsként… Higyje el, a boldogságnak egyetlen igaz formája mégis csak
az: magunkhoz ölelni azt, akit szeretünk, és soha többé senki, semmilyen
alakban…
Hugh, mintha ez már nagyon fájna, közbeszólt:
– Késő…
– De miért? Elvégre, ha olyat, mint Miss Hardings sohse is talál többet…
nemcsak a tökéletes lények tudnak boldogítani…
– Talán olyanok is vannak, akiket csak egyetlen ember boldogíthatna a
földön… de még akkor is, ha én őt… bírhattam volna… nekem mégis későn…
mindig későn mondta volna ezt. Én…
Hugh ajka elrándult, de nem mondta tovább, ami hirtelen mint iszonyú
égrekiáltás akart fölszakadni benne:
– Én eleve elítéltettem; valami gonosz előre játszott a kártyáimmal és
elrontotta a szerencsémet. Hát te nem tudod azt, hogy én halálos beteg
vagyok, hogy én azt, akit szerettem, soha magamhoz nem vehettem volna,
hogy az én életem csak kapkodás, tántorgás, ópiumkeresés lehet? Én csak
össze-vissza szaladhatok, mert a célba belefutnom nem szabad. Mint a
jóllakott az éhezőt, a gazdag a nyomorultat, a látó a világtalant: úgy
nem értheted meg soha az én sorsomat. Ha egy sántának azt mondanád:
perdülj táncra, az kisebb kegyetlenség volna, mint a tanácsaid. Szánj
meg engem és ne adj tanácsot annak, akinek a tanácshoz lehetőségeket
semmi irgalom nem adhat; szánj meg engem, aki a legégetőbb gyötrelemnek
bélyegét hordom: hogy ismerve, áhítva a legfőbb törvényt, a neki való
engedelmesség kegyelméből ki vagyok lökve mindörökre!
Ezt érezte Hugh, de honnan vette volna a szavakat hozzája? Szíve
hallgatagon született és némává szenvedett. S ha szavai még lettek volna
is: szemérmén soha ilyen följajdulás át nem törhetett. Könnyei befelé
folytak, vére befelé csorgott; és most, mert Kazanov szavai nyomán
nagyon megsebezte egy emlék: mikor hajdan Zerna elibe hajtva csak egyre
vágyott: Ginevrát a szívére véve, belehömpölyögni az élet felséges
oceánjába, – azért hirtelen minden további társalgást elvágott:
– Szerencsét kívánok önnek, Kazanov.
Úgy adott az orosznak kezet, hogy az a kézszorítást egyben búcsúzásnak
vegye. Aztán csuklyáját fejébe húzva, gyorsan vágott neki a tavaszian
hűvös, nyersillatú rengetegnek.
Doktor Koeniger Madame Mercatinak a mielőbbi hazamenetelt ajánlotta. Az
asszony kezdte elveszíteni azt, amit a majd hároméves kúrában
megszerzett. Az őszön a legreményteljesebb betege volt dr. Koenigernek:
a betegség minden tünete kimaradt, csak éppen a mélyvidéki egészségtelen
télbe nem akarta az orvos hazaküldeni. És most, egy idő óta észrevette,
hogy az asszony idegei föl vannak korbácsolva, hogy fogy, álmatlankodik,
a kúrát elhanyagolja. Nem, doktor Koeniger nem akarta Madame Mercatit
teljesen leromolva küldeni haza. Írt az asszony férjének, és arra Madame
Mercati olyan szerelmes levelet kapott az urától, mint menyasszony
korában. És mellette parányi rózsaszínű levélke volt: »Drága anyácskám,
jöjj már vissza hozzánk. Nagyon messzi vagy ott tőlünk, szinte az égben,
és mi várunk rád itt a földön.«
Ez a levél szörnyű kijózanodás volt. Hogyan, tehát még Szaloniki is van
a világon, ott egy négyszobás lakás az izzó, porfelhős út mellett, egy
kövéres, mosolygós ember, aki az ő ura és egy gyermek, aki előtt neki
szeplőtlen eszmény gyanánt kell világolnia?… Oh, hol van ő mindettől!
Az a klima neki halál, az a ház forró tömlöc, annak az embernek szerelme
iszonyat és az előtt a gyermek előtt nem tudna megállani… Azt a
gyermeket ő eljátszotta.
Hazamenni? Hát nem úgy szeretett ő, hogy az élete rámenjen? Nem őrölték
halálra a csókok? Még van benne kiégetlen erő, életrevalóság? Hiszen ő
elégni, szétporlani akart a szerelem forró, sebes malmában. És aztán? Ha
hazament? Hazudni azért, hogy a férjét ne ejtse kétségbe? A férjét… ha
legalább azt mondhatná róla, amit Zerna mondott az övéről, mikor egyszer
faggatta:
– Nincs mit egymás szemére vetnünk!
De Mercati, ő más volt. Hogyan hazudjon neki, hogy hallgasson előtte? És
főleg: miért? Mivégre?
Ő Hugh-n kívül, Hugh után más embert érinteni sem tudna… és ami a
legnagyobb igazság: ő nem is tudna hazudni. Nem. Hazudni csak egynek,
csak egyért tudna, azért, akit szeret. Hogy azt megtarthassa,
megnyerhesse, azért talán hazudna, de egyébért: világi helyzetéért,
hírnevéért… nem.
Ott, abban a másik világban nincs semmi már, amiért össze tudná magát
szedni… És mégis, van: a gyermeke. Annak a nyugalmát, szeplőtlen
környezetét megmenteni, úgy, hogy Hughé maradhasson…
Madame Mercati lerogyott a földre és kezét összekulcsolva esdekelt egy
mentő útért…
Eleinte nem tudott a lehetőség talaján maradni. Képtelen, fantasztikus
tervek, megoldások kergették egymást gyötrődő lelkében – és egy, mint
hirtelen feltündöklő aranymeteor hasított át rajta: aranyporban úszó
alkonyi tájat látott, a tájon átvágó, messzevivő országutat s rajta
három embert, amint együtt, együvé menekülnek: Hught látta, sugáran,
sötéten, mint az út ciprusait; a haja lebegett, arcéle a napban vert
aranynak tetszett. Hught látta: karján Lolottal, kezén ővele… futni, a
ragyogó alkonyi napba futni látta önmagukat a rabolt üdvösség
gyűrűjében, és még a rablott üdvösségnek is mindenek felett álló
jogosságában egybekovácsolva; ujjongó összetartozásban futni, futni
látta saját hármukat…
Hirtelen, amint jött, kialudt benne ez a látomás. És akkor feketén,
irgalmatlan irgalmassággal jelent meg előtte egy másik út… rettentő
volt, de egyetlen igaz…
Alkonyat volt, mikor térdre rogyott és vak este, mikorig térdelt. Nehéz
tusát vívott, de a fonalat el nem veszítette többé. A fonalat, amely a
kaoszból tisztult, megoldott helyzetbe vezet.
Azt mondta egyszer: mindent elkövethet az, aki kész az elkövetettek árát
megfizetni. De ki fizet, ha ő most hazamegy, egy neki szentül megőrzött
otthon védelmébe, és oda, mint rohadó pestises tetemet, a bűnét viszi…?
Azt a bűnt, amit fájlalni, megbánni egy pillanatig sem tud, amit még
csak nem is érez bűnnek. Hisz csaknem minden bűn után jöhet élet, de
ennek az új életnek a megbánásból kell fakadnia. Csakhogy ő nem ismeri
az olyan apró kitérőket az életben, ahonnan egy megbánással vissza lehet
fordulni. Ahova ő letért, onnan nincs visszatérés, sőt nincs tovább se
út. Csak egy: amelyik az életből kivezet – ha pedig a szerelem nem fogta
kézen, hogy kivigye az életből, akkor ő maga fog utat keresni…
És ekkortól kezdve Madame Mercati ezt a gondolatot viselte. Az pedig
nőtt, dagadt és lassanként egészen beárnyalta lelkét. El kell mennie
hát… el kell mennie úgy, hogy semmi nyoma ne maradjon, miért kellett, mi
módon kellett elmennie. Az ura elsiratja majd; mocsoktalan, gyógyuló
bánata leszen, és ázután… azután majd megfogja egyszer a Katina kezét…
és akkor mindenkinek jó lesz. Neki is, Katinának is, az urának is, a
gyermeknek is.
Ezekben a napokban, mikor Madame Mercati lelke halálra ért, Hugh
rettenetesen viselkedett. Minden éjjel visszatérni látta Ginevrát és
aztán elúszni, kezében a megmentett két rózsaszállal. És nem múlt nap,
hogy ne gyötörte volna meg a rózsákért az asszonyt.
Nappal a verandán órákig maga elé meredt, majd hirtelen az asszonyhoz
fordult és suttogva kérlelte:
– Madame Mercati, legyen már irgalmas.
Máskor bejött a szobájába, haragosan követelődzött, azután kutatni
kezdett…
És az asszony mindezt nyugodtan eltűrte. Legalább vele volt Hugh,
legalább bejött, legalább szólt hozzája… bár jó szót soha…
Doktor Koeniger Hught is megvizsgálta és megrémült. A fiú rohamosan
viselődött el… sokkal rohamosabban, mint Madame Mercati. Az orvos
figyelmeztette Hught, hogy tartsa be a kúrát, de Hugh alig törődött
ezzel.
Egyszer, mikor megint Ginevráról álmodott, úgy ugrott föl ágyából, mint
az őrült.
– Megfojtom… ha a rózsákat vissza nem adja.
Éjjel volt, tizenkettőre járt már.
Hught ez nem zavarta. Madame Mercatiban nem látott már egyebet, mint
bűntársat, akihez akármikor mehet, hogy bűnükkel egymást meggyötörjék.
Az asszonyt az asztalba bekönyökölve, álomtalan gondban találta.
Különös, bár nem igen vette mostanság szemügyre, ma feltűnt neki Madame
Mercati holtsápadtsága. Valami idegen, ismeretlen gond rótta, kemény
vonás véste körül ajkait, a szeme mintha nagyon messze nézne, túlnan
mindenen, amin végigtekint.
– Nem alszom még – mondta egyszerűen, talán azért, hogy bátorítsa a
fiút.
– Miért nem alszik? Ott vannak a Koeniger porai… vagy az sem segít?
Az asszony azt hitte: a fiúban részvét kezd éledni. »Csak azt szánják,
akit szeretnek«, rebbent át Zerna mondása az eszén keresztűl.
– Dehát szán-e?… – gondolta hozzá.
– Ma nem vettem be a porokat.
– Miért?
– Önre vártam. Tudtam, hogy megint bejön a rózsákért.
– Ma ide fogja őket adni, Madame Mercati?
Az asszony ismét hallgatott, mint ilyenkor rendesen. De arca most nem
volt nyugodt. Valamivel küzködött és ez visszatükröződött vonásain.
Mintha felhők és napsugarak csatáztak volna lelke égboltján és a csata
visszfénye az arcára, a szemébe is kivetődött.
– Mister Foorte, – szólt hirtelen idegenszerű reszketéssel a hangjában –
én a rózsákat visszaadom. De csak egy árért…
És az asszony arcából könyörgő vágy omlott a fiú felé és amint lassan
szinte a földre ereszkedett előtte, a szerelemnek ismét azzá a virágzó
aranyrózsabokrává izzott át…
A világ egyet fordult a fiú körül. Szédítő lángok nyaldostak feléje,
már-már elkapták, örvénybe húzták. És akkor hirtelen borzadály sikoltott
a lelkébe:
– És ez lenne az ára… Ginevra elpihentének?
Nem! Ginevra rég elnyugodott, csak ő, Hugh nem tud elnyugodni. Nem tud
elnyugodni, mert még mindig nem tépte ki gyökerestül a szívéből ezt az
asszonyt, aki itt alázkodik előtte. Még nem tiport rá, nem fujta szét a
hirét, porát is…
Jól megnézte az asszonyt, de abban nem látta meg az utolsó csókot
sóvárgó nőnek odaadó gesztusát. Csak bujának, méltóságnélkülinek látta;
most, mikor ő egy halott királynőért gyászolt…
Hátralépett az ajtóig, nehogy az asszonynak bár lehellete elérje.
– Madame Mercati, térjen magához. Hol tanulta ön azt, hogy letérdeljen
egy férfi előtt? A mi szerelmünk… az rút volt eléggé ahhoz, hogy
hallgassunk róla, hogy soha egy pillanatát vissza ne kívánjuk. És ön
újra kezdené? Hát azt hiszi, adhatunk mi még valamit egymásnak, mi
nyomorú koldusok? Csak egyetlen egy van, aki gazdag… aki adhatna nekem
valamit még… ha ő… csak álomban, káprázatban is, a bocsánat egy
tekintetét intené felém…
Hugh leejtette a fejét és pillanatig végtelen, reménytelen szomorúságban
bámult maga elé. Aztán felriadt:
– Öntől?… Tartsa meg a rózsákat, Madame Mercati! Nem kell nekem öntől
semmi, soha többé!
A kilincsre tette a kezét és kiment, mint aki csapdából, véresen tépi ki
magát.
Madame Mercati a földre esett arccal előre.
Sokat gyötörte az élet, de megbüntetve most először érezte magát.
Nehezen feltörő, keservesen keserű könnyei hulltak.
Tehát íme, ez lesz az utolsó emlék, amit Hughról elviszen.
De a szorongató keserűség lassan valami merész elszántsággá keményült
benne. Mostanig habozott: még mindig remélt egy utolsó italt az élet
kelyhéből. Most elkapták az ajka elől és megrugdalták a szomjúságáért.