Mikor Hugh megtudta, hogy a papirlap Madame Mercati utolsó üzenete volt,
valami rettentő ámulat lepte meg. Hát az asszony is elment előle? Hát
azt is karjára vette a nagy elringató, csak éppen őt felejtette itt, két
halott nő élő sírköve gyanánt?
És akkor kínzó, sötét gyanu lépett a szívébe. Honnan tudta Madame
Mercati, hogy elmegy? Miért lopta oda a cédulát neki? Eszébe csendült az
asszony hajdani fogadkozása:
– Nekem nem kell innen út nélküled!…
Hány súlyos, szerelmetes szót mondott ő az asszonynak, amik elhervadtak,
mint a mámoros pillanatok gyökértelen csodavirágai. De az asszony nem
mondott soha később elfakuló igéket. Hughban borzalmas sejtelem
derengett… és nem merte megkérdeni az orvost.
Most már nem volt min töprengenie, csak azon, hogy mi legyen ővele. A
szívét két halál nyomta és soha az életben el nem hitte volna, hogy két
ilyen halált el lehet hordozni, könny nélkül, panasz nélkül… Hát miből
van ő, hogy jön, megy, hogy lélegzik, sőt néha gondolkozni is tud… Mert
tünődni, töprengeni tudott saját sorsán és mindazokén, akikkel egybe
volt forrva.
Eleinte magából kifelé tapogatózott, magán kívül keresve a rugót, mely
mélységbe szédítette életüket. És ekkor, első vak töprengésében egy
gondolat kelt föl benne, keserű és alattomos; egy gondolat gyötörte
napokon-heteken át: Ziegler szerepe az ő tragédiájukban. Ziegler gyanuja
oltotta lelkébe egyszer a mérget, hogy Madame Mercatinak többje is
lehetne, mint barátja; és aztán átkozta, fenyegette őt – végül
leleplezte a leánynak… irgalom Istene – ez a fiú volt az ő sorsának
ördöge…
Csak később, csak lassanként kezdett Hugh kínja befelé fordulni, vád
helyett önváddá élesülni.
Még volt egy érzése: menekülni vágyott innen. Borzadt a ház zugaitól, az
emberektől… Csak ne látni többé a furcsa nevű hegykúpokat, ne hallani a
vendégek névsorát, ne olvasni a szokott étlapokat az asztalon… Nem
vágyott haza. De kész volt akár hazamenni, csak itt ne kelljen maradnia.
Talpa alatt égett a föld, mintha valami végzettől kellene futnia innen.
Az emberek is izgatták, kettő különösen. Ziegler és Aimée.
Aimée a fejébe vette, hogy Hugh-t megfogja vigasztalni Madame Mercati
hirtelen elmultáért. Szünetlen a fiú körül volt és bár az semmi
figyelemre se méltatta, mégis kénytelen volt így néha pár szót váltani
vele. Hugh-t ez halálosan fárasztotta.
De még elviselhetetlenebbé vált Hughra nézve Ziegler.
Most már nyiltan, önuralom nélkül vicsorgatta Hughra sárgafényű, zavaros
szemét és egyszer kegyetlenül rá is ripakodott.
Pár napra rá, hogy Madame Mercatit az idegenek temetőjében elhantolták,
Hugh egy délután kiment az ő kísértetmalmához. Már a fák déli oldaláról
lesorvadt a hó, de a malom körüli kis katlan még fehér volt. A
langyosuló levegő azonban a kristálybavont malomvázat is kikezdte: a
jégoszlopok mintha szúvasodnának; meglikacsosodtak és néha csilingelve
szédültek alá az olvadó jégcifrázatok.
Hugh alvadt gyötrelemben üldögélt, szokott kőzsámolyán, fejét tenyerébe
hajtva. Lelke előtt az az emlékkép lebegett föl: mikor idejött, Ginevra
szépségétől először ébredő lelkével… Aztán minden föltámadt benne, ami
volt és eltántorgott emlékezetének vérző szeme előtt.
Kimondhatatlan fájdalom szakadt rá, – mint mindig, ha nyomorulttá
eljátszott sorsából visszapillantott arra a tiszta álomidőre, mikor a
lelke mint töretlen tó az elérhetetlen napot, hordozta a leány folttalan
fényes mivoltát…
Aztán új emlékek jöttek. Mintha forró országút porában feküdne, és az
emlékek irgalmatlan, vasszögezett talpú szörnyetegek gyanánt rohannának
át rajta… Az asszony első csókja borzadt át a lelkén, mikor az vérét
itta föl a Ginevráért fölsebzett ajakának… Oh, nemcsak az ajka: lelkének
minden sóvárgása Ginevráért volt fölsebhedve akkor; és Ginevráért
fölforranó vérét Madame Mercati szomjúsága nyelte be. Ginevra tündér
volt, varázsvesszővel vonta tavaszba az ő kopárló életét, forrást
serkesztett az ő sziklává sorvadt szívéből… Madame Mercati eljött és
aratott, ajkát a csorgó kútfej alá tapasztotta. S a tündér, akié minden
pompa volt: szárnyat bontott a semmibe…
A lopott, idegen kincsben duskálók szégyenletes fájdalma szakadt ma
Hughra. Mintha egy drága, szívből jött ajándékot, egy rábízott
gyémántkövet bűnben dorbézolt volna el. Tébolyító szívenütésként
nyilallott belé, hogy Ginevra még csak meg sem sirathatta saját
kifosztatását… hiszen egy pillanatra sem volt azután többé egyedül.
Őrizték és ráparancsoltak, hogy csöndes legyen. És ő csöndes volt… Hugh
ez egy szó felett őrjöngeni tudott volna.
Fölcikázó fájdalmának villámánál ma meglátta saját bűnének
mérhetetlenségét. Nem nyöszörgött többé gyáván, felelőtlenül:
– Én nem tehetek… nem én tehetek róla!
Hanem meglátta azt, amit nagyon kevesen ezen a világon: a sajátmaga
végtelen szennyét, nyomorát; és megirtózott az örvénytől, aminek mélyére
zuhant s ahova sohse zuhant volna, ha meg nem tántorítja az örvény
csábító vonzereje. Oh, lökdöshették volna, ha átöleli kietlen
sziklafokát; de ő kitárt karral, mint szárnyakkal szédült alá…
Most már tisztán érezte, hogy bűnének bilincseit rá nem kovácsolhatja
nemhogy emberre, de még a körülményekre se. Fölsejtekezett benne, hogy
az élet irgalmatlan próbáiban nincsenek enyhítő körülmények; aki bukik,
az a maga szégyenére bukik. Hogy az örök ítélő minden élő és élettelen
kísértőben egy próbakövet állít az ember útjába, de nem a próbakövet,
hanem a benne elbotlót vonja felelősségre. Nem, Hugh lelkében ki sem
csirázott soha a vád és az iszonyú szót, amitől Ziegler rettegett, csak
a maga lelke alá tartotta pirosló, perzselő lángul. Senkit se vádolt
többé, csak magát, mindenkinek megbocsátott, csak önmagának nem.
Oh, nem azért, mintha minden bűnt magára vett volna. Nem. Annál jobban
érezte, mily kegyetlen, megérdemeletlen ostorral verte őt az élet;
milyen kitaszított volt, milyen megkegyelmezetlen.
De éppen meglátott valami szörnyű érthetetlenséget.
Meglátta, hogy a bűn irtóztató lavina; kavicsként indul és pusztulássá
fuvalkodik, s hogy nincs benne megállás; pusztításában nincs könyörület
sem szenthez, sem szennyezetthez, amíg minden útjába esőt elseperve,
halott mélységben meg nem fenekszik.
Jaj annak, akit elragad, aki ronccsá zúzódik benne; de annak mégis a
legjajabb, aki a kavicsot elgurítja. De hát ki volt a kődobó… Erre nem
volt felelet, csak derengő sejtelme egyetlen körülménynek: hogy a gurító
talán nem is akarta, talán nem is tudott róla: vakon, szándéktalan
értelmetlenséggel indult el az első vétek, hogy mindnyájukat kárhozatba
sodorja.
Azért nem mondta Hugh senkire:
– Te vagy!
És mert nem tudta, melyikük volt az átkozott, akitől a romlás kelt, nem
tudta, vajjon nem éppen ő… vagy talán egyikük se, talán egy fejükre
szakadt ismeretlen átok… hát csak magára vetett.
Ujjaiba ágyazta arcát; keblében, torkában ismeretlen forrás bugyogva,
küzködve fakadozott: nehéz bűnbánata ma először tört utat magának,
először oldódott forrón szivárgó könnyekké.
Az út a malomnál éppen fordult, és Ziegler váratlanul találta magát a
sziklazsámolyon árnyék gyanánt meghúzódó Hughval szemben. Égő, nyilalló
pillantást szúrt a fiúba, és megtorpant, mintha ismét menekülni akarna.
De aztán mintegy hirtelen elszántságban közelebb lépett Hughhoz és
rárivallt:
– Mit akarsz… tőlem?
Hugh ráemelte a szemét: tekintete messziről jött, és bámuló volt, ajka
talán nem is mozdult; de Ziegler, mintha bele akarná fojtani a szót, úgy
hadarta:
– Hallgass… tudom már, csak arra vársz, hogy azt a fejemhez vágd. Azt
gondolod, hogy olyan ostoba… vagy éppen őrült vagyok, hogy nem tudom
kiolvasni a mások gondolatait? Ah, jól tudom, mit főzöl magadban, és
most már azt is, miért késel vele, miért tartogatod! Gyönyörködsz a
gyötrelmemben, hogy félek tőled, hogy elkerüllek! Hát itt vagyok, sujts
le reám, nem vagyok már gyáva, állom!
Ziegler kihúzta magát, szeme kidülledt, ajka szögletébe fehér hab
gyülemlett, szava hörgő foszlányban szakadozott elő:
– … oh, ez hazugság, rettentő hazugság, én nem vagyok az oka, én jót
akartam; én nem tehetek róla, ha ő akkor… oh, hogy vergődött az
ajtajáig… az a kín…
Ziegler csak magával beszélt már, suttogva, viaskodva:
– És mégse én… mégse én…
Hirtelen letérdelt, s a nedves, süppedékes fűcsomókon Hugh elébe
csúszott, és arcát kezébe tapasztva, könnyeit ujjai közt folyatva alá,
nyöszörögve rimánkodni kezdett:
– Úgy-e nem… úgy-e nem én voltam? Úgy-e nem én, úgy-e te kell hogy
elviseld ezt a gyötrelmet? Hiszen te könnyen hordhatod… te nem
szeretted… te akkor is, azután is, mikor ő szegény már… te azután is a
másikhoz… a babérfák mögül láttam…
Hugh behúnyt szemmel, mozdulatlanul ült, mint aki tompa megadással
várja, hogy a tekergőző vihar elordítson, tovaparipázzon felette.
Szívébe imént tette lábát a teljes alázat első lépése, s mint ahogy
drága, szenvedésekben megszentelt életű vendég jöttekor minden
hétköznapi lármát, tülekedést, vesződést elfojtunk a házban: úgy
hallgattatta el Hugh minden más gondolatát, minden indulatát.
Hihetetlen: de talán nem is figyelt Zieglerre.
És Ziegler, amint Hugh némaságára reáeszmélt, mintha szégyen marna bele,
hogy könyörgésig alázkodott, fölugrott:
– Hallgatsz? Tudom, mit gondolsz! Hogy mégis csak én… Hogy mégis nekem
kell hordanom…
Hugh kérdezni akart valamit, ajka megmozdult. Ziegler reánézett a
leboruló estében alig kivehető, halaványvonalú arcra, szeme megakadt a
fiú ajkán, mintha olvasna róla:
– Nem fogod, nem fogod rám rakni ezt! – hebegte, és ujját fölemelte,
mintha fenyegetne.
Visszalépett, és beleveszett a sötétszürke estbe.
Hugh pedig, a némalelkű, némaajkú szegény gyermekek értetlen ámulatával
meredt utána egy pillanatra. Aztán ismét beburkolta lelkét a bűnbánat
csöndes, fekete, vezeklő köntösébe.
Ziegler útja nem hazavitt, hanem egyikére ama sétáinak, amelyek közben
agyon tudta volna verni azokat, akik ilyenkor, mikor ő befelé néző,
kegyetlenül fürkésző, önhasgató tekintettel a saját rémítő sorsát
turkálta, idegenül, bámészan jöttek szembe, és úgy néztek reá, mintha ő…
De miért? Amiért kalap nélkül kószál? De ha a feje fő, irtóztatón! És
nem azért van-e ő itten, hogy kedvére kipihentesse az életben
megőrlődött, agyonzaklatott idegeit? Akkor mit bámulnak rá, ha kigombolt
köpennyel jár, ha mindenféle zabolázástól, formaságtól irtózón senkinek
se tér ki?
Ma nem zavarhatta senki. Már este volt, az ég alábocsátotta szürke
felhőtömbjeit, a ködgomolyok a fák hónaljaiban lógtak: kábító
gyantaillatot olvasztva ki onnan, és azzal nyirkosítva a nehéz tavaszi
levegőt.
Az aláfüggő, nyomasztó felhők alatt loholó Zieglerre még nagyobb,
nehezebb sötétülés szakadt. Előregörbedve, nyakát mintegy irdatlan
kolonc alatt megtörve, hangos lélegzetben bódorgott tova az út kásává
puhult hófoltjain, a zizzenő, újból kiütközött avaron.
A rengő kő, ami alatt hetek óta halálfélelemben állt, ma alágördült reá.
De hát igaz-e? Igaz? Nem lehetne ebből próbát tenni? Ki kellene állania
az emberek elé és kikiáltania:
– Megöltem, öljetek meg érte!
Hát hinné valaki? Hát nem szembenevetnék? Hát nem azt mondanák, nem
mondanák, suttognák még inkább, hogy ő… őrült? De hát lehet-e ő akkor
gyilkos, ha az egész világ fölmentené? Hát lehet valaki úgy is gyilkos,
hogy más föl ne fogja, hogy arra földi mértékkel büntetés ne legyen?
Akkor ő még sem gyilkolt… e világ szerint nem… ki az, aki mégis vádolja,
űzi, vesszőzi, mardossa, égeti? Kicsoda az ő irgalmatlan bírája? Hugh…?
Hugh-n kívül… a saját lelke is. De a saját lelkét, azt tán el tudja
hallgattatni, ha akarja, de Hught… hát Hught?…
Itt Ziegler megállott gondolatsorában, és mint szédítő szakadék mellől,
visszatorpant.
– Az nem lehet, hogy a világ legcsodálatosabb teremtése, a betelt
csodavirág, a kék rózsa csak úgy lehervadjon a földről. Valaminek
történni kell Ginevra miatt…
Megint annál a gondolatörvénynél volt, de most nem torpant vissza.
– Ki ölte meg? Hugh. És ha nem Hugh, ha ő?… De ezt csak Hugh mondta,
csak Hugh hiszi, tudja… Tudja? Hát igaz? De csak addig igaz, amíg valaki
tudja. Amíg valaki állítani meri… Amíg Hugh… él… Ha nem, akkor már nincs
mitől félni, akkor neki nem kell többé lehajtott fejjel, sunyin járnia,
akkor már csak a lelkiismeretét kell összetipornia és többé nem vádolja
senki… Akkor nem fogja esténkint, ágyánál a Hugh suttogó hangját
hallani:
– Tudja, ki ölte meg miss Hardingst?… én tudom…
A legkülönösebb pedig az volt, hogy bár Hugh akkor, a malomnál szót se
ejtett, Ziegler utolsó gondolatáig metszőn, tisztán emlékezett rá, hogy
az sokkal rettentőbb szót sziszegett feléje annál, amitől ő mint halálos
csapástól reszketett. Észsorvasztóbb, igazabb, szégyenletesebb szóval
sujtott le rá, nem azzal: gyilkos, hanem: hóhér…
Pár napig Hughban az a borzalom kelt föl, hogy valaki szünetlen a
nyomában jár. Néha este, szobája előtt ólálkodó leskődést sejtett;
máskor, kivált ha messzebbre barangolt, útja mentén, a fenyvek alatt
mintha sustorgott volna az áfonyás avar, és mintha lehullott gallyak
reccsennének. Csodálatosképen ilyenkor nem mert sem a folyosójára
kinyitni, sem útjáról a fenyvek alá törtetni, legalább is bekiáltani a
zörrenő sűrűbe. Félt valamitől, talán attól, hogy csakugyan követi
valaki, vagy tán, hogy senki sem jár utána, és meg kell győződnie, hogy
rögeszmék gyötrik, hogy már az őrület környékezi. Az élete így
elviselhetetlenné vált, és nem tudott meghalni, sem irgalom által, mint
Ginevra; és sokkal gyengébb, akaratlanabb volt már, semhogy
irgalmatlanul tudott volna a semmibe menni, mint Madame Mercati… Érezte,
hogy nincs semmi keresnivalója a világon, és tudta, hogy mindazután,
amit átélt, gyógyulást nem remélhet. S ha mégis élt, az talán csak azért
volt, hogy ideje adódjék – megsiratni önmagát.
És mert elkészült innen – haza, vagy ki tudja hová – két csokrot kötött.
Az egyiket az idegenek temetőjébe szánta, – mert Madame Mercatiért is
vezekelt – a másikat az alágördült sziklaoltárra.
Most mászta ki először az oldalt, ahol hajdan Ginevrával mintegy
paradicsomban vándorolt. Erre még hó volt, és a sziklán úgy terült, mint
foszladozó fehér bársonykendő. Odatette a zsenge tavaszvirágokat, ahol a
leány ült akkor, és ő elibük térdelt, ugyanoda, ahova hajdanán.
Szívében, mint elhagyott templomban hajdanti ünnepek hervadt
tömjénillata, fölgomolygott akkor tett esküjök, amit ő azon este
esküvővé álmodott át.
Oh, az esküvőt azóta mindketten megülték: Hugh szűztelen,
lélekhamvasztó, méreggé keseredett mámorban: egy hervadó asszonyon ülve
diadalt… Ginevra fátyolba ágyalt testét, narancsvirágos homlokát a Halál
örökkön csóktalan vánkosára hajtva.
Ő elégett, és Ginevra megfagyott.
Hugh nem figyelt a borókacsalitban zörgő léptekre. Hirtelen ismét eszébe
jutott:
– Ha most a szikla egyet lépne útjában…
Ezt gondolta, és azt, hogy most már nincs senki a földön, aki szeretné
őt. Oh, mennyi szeretet övezte, mennyi kincse volt; miért hogy az élet
azt nem rendre, hanem egyszerre rázta elibe, és neki egyikért a másikat
kellett letipornia. Most mindene halott… csak egy darab sötétség a
lelke… olyan sötét, hogy még a beleszorult rettentő rémeket se látja
már, csak nyüzsögni érzi őket, egymásba fonódva, veszve, mint undorító
féreggomolyagot.
A borókacsalit egyre zörgött, mindig közelebb.
Hirtelen Hugh leesett; végigvágódva; forró vérével sötét bíborrózsákat
csorgatva a sziklaoltár elé, a hó kékezüst szőnyegére.
Ziegler a szikla tetején állott. Szembenézett a fiúval, mikor a fegyvert
rászögezte, de Hugh nem látta őt. És akkor a sziklatetőn álló rém
odaugrott a némán vergődő fiúhoz, fölibe hajolt, hogy meghalni lássa; és
Hugh a lelke utolsó fölcikázásával megismerte, honnan jön rá a
megváltás.
Csak mikor hazakódorgott, – mert képtelenül járatlan, kerülő utakon
ment, néha mászott a borókabokrok alatt – csak akkor, sőt akkor is csak
homályosan eszmélt rá Ziegler egy soha addig latba nem vetett
borzalomra: hogy ő most már valóban gyilkos. Eddig is az volt, de most
már a világ szerint is. Amíg csak főzte magában, hogyan fogja Hugh-t és
Hugh-val együtt az ő gyilkos voltát elpusztítani a földről, addig
pillanatra se fordult meg a fejében, hogy egyik bűnt a másikkal kiírtani
nem, csak tetézni lehet.
Hogy ezt csak most, és most is csak a legbizonytalanabbul érezte, az
éppen olyan különös volt, mint az, hogy tépetten, hajában a beleakadt
fenyőtűcskékkel az ebédlőbe vánszorgott, és ott folyton az ajtót nézte,
jön-e már Hugh vacsorálni. Ha valaki más is az ajtóra pillantott, akkor
közbevágott:
– Ne tessék rája várni… én egész, de egész biztosan tudom, hogy ma nem
jön… nem jöhet…
Eközben a háziasszony csakugyan kereste Hugh-t. Pénze jött, de nem
útiköltségül, hanem övéinek amaz óhajával, hogy csak maradjon a Svájci
Házban. Nem várták haza, mert féltek tőle. Féltek, mert tudták, hogy
nagyon, nagyon beteg. Nem kellett ő már senkinek a földön.
Ziegler a háziasszonynak esküdözni kezdett, hogy Hugh ma nem fog
előkerülni.
– Ez egész biztos. Tessék csak eltenni a pénzt meg a levelet.
Ziegler azután átöltözött, mintha zeneestély lenne, és elment a
rendőrségre, és bejelentette, hogy Hugh Foorte-ot valaki meggyilkolta,
fenn az alágördült sziklatömbnél.
Mikor azután faggatóra fogták, azt felelte:
– Én gyilkoltam. De nem Hugh Foorte-ot. Én azt gyilkoltam meg, hogy ő
azt mondta, hogy mást gyilkoltam. Pedig azt ő ölte meg, és én azért
öltem meg őt. De azt, akit ő megölt, mi ketten öltük meg. És ez sokkal
biztosabb, mint az, hogy én Hugh Foorte-ot megöltem.
Zieglert azután bezárták, de nem börtönbe, hanem egy elmegyógyintézetbe.
A Svájci Ház kellemetlen szenzációját a házban különféleképp
magyarázták. Aimée azokban a napokban rekedtre, lázasra pletykálta
magát. Verandáról verandára, emeletről emeletre rohant. Mindenütt
elmondta, hogy a szíve csaknem megszakad, ha meggondolja, hogy Hugh
utóbbi időben őt tüntette ki figyelmével, és az a boldogtalan Ziegler
talán azért fogott rája fegyvert. Ezen többen mosolyogtak.
Mások megjegyezték, hogy hiszen Ziegler sohse vágyott Madame Mercati
kegyére… meg aztán holt nőkért manapság nem szokás vért ontani. Erre már
legfölebb az olyan szegény hibbantak képesek, mint amilyen Ziegler volt.
Így múltak el a Svájci Házból, mint beteg fa lesorvadt, szétkergetett
levelei Ginevra, Madame Mercati, Ziegler és Hugh.
És az élet eme sebzett megfáradottai a nyugalomért jöttek, az életből
való kikapcsolódásért száműződtek együvé. Azonban nyugalom csak egy van:
Halálig táncolva ama sípra, amelyre, míg csak szól, mindenkinek
táncolnia kell – s ha beteg, ha fáradt, s ha béna; sántán bár,
groteszkül s bár szívfacsaró gyámoltalanságban – halálig táncolva az
élet táncát: összerogyni.