Azon este, mikor Ginevra első nap feküdt olyan nehéz betegen, Hugh
későn, mosolytalanul jött át Madame Mercatihoz.
Nem szólt egy szót se, hanem a pamlagra ült, fejét a kezébe hajtotta. Az
asszony se mert szólni, csak néha nézett lopva, aggódva a fiúra.
Ösztönszerűen érezte meg e percben azt a titkos pillanatot, amikor egy
ragyogó álom káprázatos színeibe az első szürke lehelet hamvad bele, egy
tűzben lihegő nyárba az első őszi sejtelem. Az átmenet megfoghatatlan,
ésszel föl nem érhető rejtélyét érezte meg; a pontot, mikor az eddig
szünetlen fölfelé lendülő szerelmi szárnyalásuk meginogva lefelé ível…
Ebben a pillanatban mintegy csodálatos megvilágításban villámlott föl
benne az elmult hetek pompája. Mint az oxigénben százszorozott
életgyönyörrel halálba ujjongók, úgy járt ő tébolyító élettáncot a mámor
először ízlelt atmoszférájában; hosszú, átsenyvedt ifjuságuknak, egész
még eljövendő életnapjaiknak is minden kiégetlen, örömre való erejét e
rövid napokba zsufolva össze, csókorgiát ülve, elfúlva, beletemetkezve a
kettejükre szakadó rózsazuhatagba… Igen. Madame Mercati e napokat soha
másként, mint reájukszakadó, szitáló rózsatengert, nem tudta
áthömpölygetni a lelkén.
Nem volt az puszta érzéki játék, hanem két nagy szomjúságnak nagyszerű
találkozása és olyan enyhülése, hogy Madame Mercati, az eleddig fáradt,
bizonytalan, a csüggedőn tanácstalan, e hetekben mintha kivirult, maga
fölibe nőtt volna: énjének summáját lelte meg. Az élet kiválasztott
kegyeltjeinek glorioláját érezte derengeni saját feje fölött. A
legnagyobb asszonyi életbüszkeség dagasztotta: hogy biztosan, ösztönből
lelte meg az utat Hugh legtitkosabb, fiús szemérmében bevallatlan
sóvárgásaihoz. Oh, most már mosolyogni tudott hajdanti magán, hogy volt
idő, mikor nem a mámort akarta… Most úgy érezte, hogy a szerelem minden
más ténye csak szomjú körültáncolása a mámor üdvkútjának; hogy a
szerelem minden más játéka csak híg rózsavíz, hogy a mámor az egyetlen
cseppben sűrített egész élet, melyben a mámortivó millió óra üdvét
hajtja ki egy kortyban… Azért üdvözít és sorvaszt. S ő üdvözülve
elsorvadni akart.
Egy ragyogó este után a pamlagon végigterülve mozdulatlanul maradt. Hugh
csókjait mint rózsákat hordva magán: a nyaka köré fonódva, homlokára
hintve, karjában szorítva, ölén ringatva a rózsaárt… s mintha félne,
hogy ha fölkel, az elpereg róla…
Zerna bámulva, szinte riadtan nézte a küszöbről:
– Frozina…
De Madame Mercati nem hallotta őt, hanem tovább mosolygott, a boldogság
drága, súlyos aranyköntösében elterülve…
Zerna akkor közelebb ment hozzá és megérintette a vállát.
Madame Mercati ránézett és szeméből a szerelem extázisából mindenkinél
többet tudók gőgje villant, mintha tudása mindenki fölibe, senkinek el
nem érhető régióba emelte volna.
Zerna akkor megdöbbent és azt mondta:
– Frozi… te nem jó úton vagy…
Madame Mercati tovább mosolygott, mintha szánta volna Zernát, akitől
hajdan tanácsot koldult.
Ez tegnap volt, vagy tegnapelőtt. Most pedig, amint Hughra nézett,
egyszerre szörnyű félelem, bizonytalanság lepte meg. Úgy érezte, hogy
valami rettentő átok miatt kiapadt az ő varázslatának élő vize…
Pillanatig dermedten állt. A szörnyű sejtelem, hogy túl a mámoron Hugh
lényének olyan sóvárgásai, szükségei vannak, amiket ő ki nem olthat és
hogy az élet olyan vesszői suhognak rája élesen, amik alá nem tarthatja
Hugh helyett is a maga nyakát… ez fogta el most, de behúnyta előle
lelkét.
Fölkelt és a pamlag előtt álló asztalra könyökölve, fölemelte a fiú
arcát:
– Hugh?…
Két rémülettel teli szem pillantott fel reá.
– Hagyj… – mondta a fiú szelíden és hátradűlt a pamlagra.
Madame Mercati fölállott, a karját összefonta.
– Az fáj neked, hogy ez a sors vár reánk is?… Hugh. Azt mondják, egy
ilyen eset az egész házat, mindenkit rémületbe hoz. – Engem nem.
Nekünk fizetni kell a boldogságunkért. Minden csókunk egy arany, amit az
egészségünkből lefizetünk. Sajnálod? Nem éri meg?
A fiú nem felelt.
– Én örülök rajta. Hová menjek én vissza? Nekem nincs utam már ki a
világba, nem is kell semmiféle út nélküled. Ez nem áldozat, Hugh.
Mindennek ára van a földön, a boldogságnak a legnagyobb.
A fiú megrázta a fejét, alig is figyelt.
– Oh, én egészen másra gondolok – mondta.
És a mennyezetre nézett, hogy eltüntesse könnyeit.
– Hugh… ne sírj… Önzőnek kell lennünk. Be kell húnyni a szemünket, ha
más szenved. Mi rászolgálunk erre, hogy önzők lehessünk. Nem vagyunk-e
szerencsétlenek?… Kicsi Hugh-m, én tudom, hogy te egyszer szeretted őt…
– Ne, Madame Mercati, ne említse őt! Ami közte s köztem volt, az tabu
önnek!… Én arról nem akarok… önnel… soha…
Madame Mercati a földre nézett. Ez olyan pont volt, aminél a fiú mindig,
szinte kíméletlenül hallgattatta el. Nem volt szabad Ginevrát említenie.
– Hát azt tette, amit szabad. Odament és karját Hughra fonta.
Ne gyötörj… ne gyötrődjünk. Örökké kell szeretnünk egymást és a mi
örökkévalóságunk olyan rövid…
A fiú gyengéden elhárította az asszonyt. Tudta ő jól, hogy foglya az
asszonynak; de ma sajgott a fogság, az aranykalit…
Korán elbúcsúzott. A folyosón azonban megállott és egyik ablak tarka
üvegfestményén át kibámult a holdcsöndes éjtszakába, míg arcán egy-két
fáradt, céltalan könny tévelygett alá.
Valaki melléje állott. Hugh összerázkódott, azt hitte, csak Ziegler
lehet. De nem Ziegler volt, hanem Kazanov.
– Mister Foorte, – kérdezte az orosz suttogva – ön sem alszik?
Hugh nem felelt, hanem a könnyeit igyekezett eltüntetni.
– Jöjjön, menjünk a hallba, nekem sincs ma jó éjszakám.
A két fiatalember az esti tíz óra utánra előírt nesztelenséggel lopózott
végig a folyosó ijesztő árnyakként meghúzódó babérbokrai között. A csak
alig világított hallban is némaság volt, az angol kandallóban éppen
elhamvadtak a megroskadt hasábok.
Egy szögletbe húzódtak és akkor ismét Kazanov kezdte a szót:
– Mister Foorte… ma önnek is keserű az édes?
Hugh ránézett az oroszra és látta, hogy az előtt hiába rejtegetné magát.
Kazanov pedig tünődött, mintha formát keresne annak, amit mondani akar.
Aztán elibekönyökölt és szembenézett Hughnak.
– Mit gondol, nagy gazember ön? – kérdezte hirtelen.
Hugh megértette és eltakarta arcát.
Kazanov idegesen, röviden nevetett, látszott, hogy ő sem egészen nyugodt
belül.
– Nem, nem vagyunk gazemberek. Csak férfiak.
Hugh csak későre kérdezte:
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy sok… a legtöbb férfi életében van egy korszak, mikor egyfelé
térdelni jár és másfelé ölelni… Eh… egyik fél se rövidül meg vele…
Egyiknek éppen imádat kell, a másiknak egyéb. Én is máshoz szegődtem
Miss Hardingstól, de azért ő nekem mégis csak olyan, mint a Szűzanya a
szentek és a hold a csillagok között: egyetlen…
Kazanov cigarettára gyújtott, aztán lassan, mintegy magának beszélt a
félhomályos csarnok holt csöndjébe.
– Csak az a fő, hogy egyik se tudjon a másikról… különben az egyik, a
szent boldogtalan lesz, a másik kiállhatatlan. Mert a nők egészen
különös teremtések e részben. Hogy is mondjam: őket nem húzza a testük
meg a lelkük kétfelé… Ők mindkettővel egyet szeretnek, ha szeretnek… És
aztán ezért nem akarják érteni ezt a mi… sokoldalúságunkat, mert ők
komplikálatlanok, hogy úgy mondjam: monisták a szerelemben.
Kazanov halkan, örömtelenül nevetett, Hugh szomorúan világló pillantást
vetett rá.
– Ők… a boldogok.
– Egyoldalúak, együgyűek… és így irígylésreméltók. Nincs bennük
diszharmónia! Az együgyűség nemcsak szent, hanem boldogító is…
Hugh hirtelen megérintette az orosz gondosan ápolt kezét, mintha az
talányt, gyötrelmes talányt feszített volna föl előtte.
– Ők a harmónia – suttogta. – Ők jók vagy rosszak, angyalok vagy
ördögök, mindenükkel egyet… mindent egynek adnának… oh, ez nem probléma.
De egyet szeretni a lelkünk minden rezzenésével és kívánni egy mást a
testünk összes ízeivel… ez az őrület, ez a mi problémánk…
Egészen sötét volt és Hughnak úgy tetszett, csak magának beszél. Azért
hasadt meg a lelke egy keskeny résben, azért vetődött ki belőle vallomás
egy pillanatra.
De hirtelen valami a szemébe villant: Kazanov felgyűrűzött kezének
tenyere felől egy jéghideg fényű gyémántszemcse. Hugh megismerte, hogy a
gyűrű a Zerna bárónéé és látta, hogy Kazanov kővel befelé viseli, hogy
ne lássák árulóan villámló tekintetét viszonyuk zálogának.
Egyszerre megirtózott ettől a rejtekező gyűrűfejtől, mintha az a vétkes
szerelem jelképe lenne, amit kifelé hazug színben kell föltüntetni, amit
szégyenletes bilincs gyanánt, dugdosva kell viselni és hordására mégis
valami perverz öröm sarkal.
Kazanov nem vette észre Hugh elnémult visszahúzódását és mintegy
önmegnyugtatva, önigazolva szólt:
– Ez az. Hogy mi nem tudjuk beérni a csak lelki szerelemmel… ha nem
kapjuk meg hozzá a többit is…
Kazanov pillanatra elborult, aztán mintha lerázná kellemetlen
gondolatait, mintegy magába szuggerált könnyelműséggel folytatta:
– Dehát tehetünk róla, ha zilált, kétlaki lények vagyunk, kedves Mister
Foorte! Ha a császárnak és Istennek egyként meg kell adnunk az övét… a
testünknek meg a lelkünknek egyaránt?!
Hugh nem tudta eldönteni, Kazanov meggyőződésből beszél-e, vagy egy épp
most támadó jobb meggyőződése ellen akar-e érvelni, saját
lelkiismeretével kelve birokra.
– De hát ki lehet-e ezzel békülni, mondja Kazanov, hogy mi mindent
elvegyünk valakitől és mi többfelé osztogassuk magunkat?
– Hát… édes Istenem, nézze… Hiába, most látom, hogy ön ennyire a
lelkiismeret lovagja. Fogadja elismerésemet és egyben részvétemet. A
lelkiismeret ugyanis a legkellemetlenebb életútitárs… Egyáltalán, az
élet csak kétfélekép oldható meg szerencsésen: vagy folttalanok
maradunk, – vagy napirendre térünk a foltjaink felett… És ha
szeplőtlenek nem lehetünk, akkor tudjunk vidáman megalkudni. Az élet
úgyis örök megalkuvás! És ott, ahol nincs, alig van megoldás… ott igenis
jogosult a megalkuvás.
Hugh pillanatnyi elszántságban szemét a Kazanov tekintetébe fúrta:
– És ha mindez jogosult… ha mindez nem gyalázat… miért viseli ön azt a
gyűrűt… befelé fordítva? Lehet-e valami csak akkor szégyen, ha kiderül
és ha nem derül ki, jogos?
Kazanov önkénytelen csukta össze szétnyílt tenyerét, arcán mintha a
megszégyenülés hulláma hömpölygött volna át.
– A harmadik felségnek, a látszatnak is meg kell adni a magáét; aztán
egyébbel nincs mit gyötrődni.
– Nincs… De az ember _mégis_… gyötrődik…
Ezt Hugh mondta, szegény fejét a kezébe ejtve.
Mert bár vétkezett, az igazi vétkezők, a gyökerükben elveszettek
próbapecsétjét: a dacot sohase hordta lelkébe sütve, vétkéből nem
kovácsolt jogot; gyenge volt és hajlott: de bent sírva, önmaga felett
néma ítéletet tartva.
Az első fájdalom Madame Mercati szerelmét valami végtelen, forró
gyengédséggel itatta át. Mióta sejdítette, hogy a fiú csak múló hetekre,
sőt addig sem volt teljesen az övé – mióta, ha még oly közel
kulcsolhatta is magához őt, hogy szívét érezte verdesni magán, tudnia
kellett, hogy abban a szívben egy ott kísértő árnyat szorít magához;
mióta tudta, hogy a fiú minden örömmel elhalmozottsága közepette is egy
vádat, gyötrelmet visel; mióta belelátott a mosolyában is megderengő
keserűségébe, – azóta még jobban, sokkal jobban szerette Hught. Szerette
a szánalom gyengédségével, az elvesztéstől való félelem rettegő
őrületével, a minden csókot utolsónak sejtő mohóságával… Érezte, hogy
Hugh kettős életet él, hogy kétfelé tépi magát naponta.
Este a fiú az asszonynál volt és Madame Mercati majd fölperzselte; oh,
de mind többe került, lángot szítani belőle, – mert a fiú nappalai
üresek voltak és irtóztatók, mint nagy égés után az üszökké feketedett
falak.
Nappal Hugh hallgatózva leste, mit mondanak Ginevráról és minden
elejtett szót fölszedett, mint éhező madarak a gyér morzsákat…
Milyen különös érzés fogta el, mikor Lieslt egyszer bemenni látta a
verandáról Ginevra szobájába. – Tehát szabad már látogatót fogadnia. –
És hogyan leste, mikor jön ki a sápadt kis leány és mikor kijött, hogyan
figyelte – oh, milyen szívdobbanás nélkül, – mit fog szólani…
Liesl elmélázva, mindenkin túlnézve jött végig a verandán.
– Most már földöntúli szép – mondta Blumernek. – Neki nem szabad
beszélni, de azért beszélgettünk; én meséltem neki és ő, ha valamit
mondani akart – oh istenem, de olyan keveset akart mondani! – leírta…
Nézze!
És Liesl egy hártyavékony papirszeletre pillantott, olyan boldog
áhitattal, mintha szentképecskét nézne; megcsókolta azt és a blúza alá,
a szívéhez rejtette.
– Mit szólna hozzá a szerb hadnagy? – incselgett Blumer. Mert tudta,
hogy sápadt kis honfitársnője szünetlen kapja a leveleket Szerbiából.
Liesl gyengén elpirult.
– Oh… az egészen más. Eszménye egy lánynak csak nő lehet. A férfiakat
legföllebb csak kedvelhetni, mint a rossz gyermekeket.
– A rossz, de drága gyermekeket, így érti tán?
– Igen, mondjuk… – Liesl bájos zavarban tért ki az incselgés elől,
érezve, hogy elvágta a fát maga alatt.
– Bár Miss Hardings is így gondolkozott volna – tünődött Ziegler egész
hangosan. – Hm. Én azt hiszem, akkor most nem feküdne… Kiábrándulni az
eszményünkből… néha rosszabb, mint a halál… Mit gondol, kedves Mister
Foorte?
Hugh Zieglerre meredt. Egy borzasztó gyanu, sejtelem fellegzett föl
benne…
Mióta Ginevra állapota oly súlyosra fordult, Ziegler szünet nélkül
röpítette feléje a fulánkokat. És Hugh valami különös félelemben, nem
merte kérdőre vonni; sőt a Szilveszter-éj óta bujdosott Ziegler elől.
Ginevra lassan éledni kezdett és a mégegyszer föllobbanó élettel együtt
visszatért ereje a szenvedésre. Mint egy a keblén térdeplő szörny,
kezdte fojtogatni a rémes talány: miért becézte, csókolta őt Hugh, miért
hullt térdre előtte, miért igérkezett el neki…
Ah, hiába tünődött rajta: a kezét véresre verhette a titok bezárt
ajtaján, a megfejtés kulcsát meg nem lelhette soha. Mert honnan venné
egy tiszta leány szíve azt a rémes bölcseséget: megérteni, elfogadható
életformának venni azt, hogy az, aki ma térden veszi át az ő glóriás
szerelmét, fölkel a glóriával és elmegy alacsony örömben ölelni mást…
Honnan a megértést a paradox őrülethez, hogy az, aki tőle még a
gondolatát is elkívánja, az gondtalanul szórja másnak szerelmének azt a
teljét, amire ő szűz szívvel gondolni se mer…
Nem, Ginevra egy percre se hitte azt, amit Ziegler mondott, hogy Hugh
lepel gyanánt akarta őt. Visszaemlékezett a fiú arcán átsuhanó arany
mosolygásra, ha az fölibe hajolt; a szakramentumotnyerő áhitatára, ha
csókolni akarta… Az nem lehetett áltatás.
Hogy aztán mégis másra fecsérelte szerelmének legizzóbb pompáját, ez
olyan titok előtte, mint a vak előtt a szín, siketnek a hang…
És amíg ilyeneket gondolt, nyugodtan, mozdulatlanul kellett feküdnie.
Oh, pedig néha fölkelni vágyott és menni, menni; valahova messze, ahol
nem ilyen az élet, ahol leszakadna róla ez a kín, ahol fejét lehajtaná
egy szívre, amely őrajta kívül nem ismer gondolatot, vágyat,
szenvedélyt, szükséget… ahogy ő maga nem ismer Hughn kívül törvényt…
Mert túl a fájdalmán, szerelmének szégyennel vert voltán: Ginevra tudta,
hogy ő most is a Hughé; a lelke most is ölelőn tárult Hugh felé és a fiú
minden vétkén át hozzáférni, beléjeolvadni, őt szerelmével mintegy
minden ízéig áthatva megtisztítani, megszentelni vágyott. Néha…
Aztán ismét úgy hitte, hogy a közibük fölágaskodott óriás, fekete falat:
Hugh eltévelyedését semmi sem törheti már át; két külön világba vannak
hasítva azzal… Úgy érezte, hogy vannak bűnök, amiket meg lehet
bocsátani, el lehet felejteni; csak a régi élet nem jöhet el többé
utánuk. Úgy érezte, hogy még Hughé is tudna lenni, még minden gyötrelmet
is vállalna érte, véle; csak a kiábrándulás egy néma, leküzdhetetlen
béna húrját nem szakíthatja ki immár soha életéből; és e béna húr a
boldogság minden dallamából kilopna, kiszegényítene, fakítana valamit.
Oh jól tudta azt is, hogy ez nem egészen alázatos, szentséges érzület:
de nem bírt ellenében. Az előkelően szeplőtelen lelkek ama sajátos
fensége volt övé, amely oly világlón hordja magába róva a legmagasabb
törvényeket, oly kényszerítő parancsként: hogy az e törvények alól
kibukóra nem tud többé fájdalmas, akaratlan idegenség nélkül tekinteni.
Ebből viharzott föl lelkének legvonaglóbb tusája, ebből a szörnyű
kettősségből: szerette Hught és mélységesen idegennek érezte magához…
Olyan összhangtalanság volt ez, amely ízekre hasogatta lelkét: a
kiábrándult és mégis égő szerelem… Néha megvetette önmagát, hogy
bűneiben is szeretni tudja Hught; máskor vezekelt, amért nem tudja oly
nemesen szeretni, hogy a fiú lényének minden foltja semmivé zsugorodjék
szerelmének napözönében…
Oh, csak egyetlen út tetszett ki innen, egyetlen megoldás: megbocsátani
Hughnak, de csak úgy, hogy a bocsánatát mintegy emlékként nála hagyva:
harag, bosszú nélkül, vádtalanul bár, de egyben örökre búcsúzzék tőle.
És ha a nyugalom e révébe kivetődve hirtelen ráeszmélt, hogy hiszen
mindez káprázat: Hugh nem fog jönni, Hugh mást ölel… hogy az ő bocsánata
már nem üdvözítené Hught, mert az naponta mással üdvözül a szerelem
olyan teljességében, amihez képest az ő bocsánata nevetséges, nem kívánt
morzsa a gazdagon lakottnak… akkor Ginevra megvonaglott és szinte
fölnyöszörgött a saját szegénysége fölött, hogy neki nincs mit adnia!
Aztán a testvér örök egyforma »nyugalom!« intése ismét bilincsbe verte
zokogó vonaglásért esdő tagjait, megfékezte könnyre sóvár szemét. Neki
nem volt szabad sírnia, vonaglania, égrekiáltania…
És azért csak mozdulatlanul, behúnyt szemmel szőtte tovább gyötrelmeit,
és ha azt hitte: most nem bírja már, most föl fog jajdulni… akkor ismét
úgy tett, hogy sorvadó két kezével végigsimított saját gyöngyházszínű
homlokán, zilált, forró haján, vagy a szívetáján és magának mondta:
– Ne sírj… te szegény…
A testvér akkor megcsóválta a fejét, hogy láza van és látomása tán.
Később, hetek mulva, elcsendesedett. Hervasztó, naptüzes gondok
vándorútja után árnyék intett lelke felé: hogy nemcsak élet van a
világon. Hanem annak nagy, titokzatos, örök ellenlábasa is…
Neki úgy sincs helye ezen a világon. Nem akar ő semmit, semmin se
változtatni itt; de önmagán se tud és ő ezt a világot elfogadni így nem
bírja. Ő nem innen, nem idevaló, valami más világnak törvényeit hordja
keblébe írva, ez az itteni pedig olyan idegen hozzá, mint valami gonosz,
rejtelmesen értelmetlen talány, amilyet szörnyetegek adnak föl régi
mesékben, összemorzsolva, vérétvéve annak, aki meg nem fejti…
A talányt nem fogja soha érteni: de ha a vére kell… Oh, ő nem tehet
semmit, ő csak elmehet innen.
Elmegy olyan szegényen, ahogyan jött: nem viszi a hitnek, reménynek
egyetlen sugarát; nem visz egy emléket, amin, mint puha párnán,
elnyughatna; nem viszi az elválásnak édes keserűségét, hanem mint
kietlen, oázisokat délibábozó sivatag után, bele fog húnyni a ráboruló
hűvös éjszakába.
Március eleje volt: Ginevra egy hónapja feküdt és láza nem szünt. Az
orvos említette neki, hogy apja a napokban meg fogja látogatni. És ő
megsejtette, bár át nem gondolta, mit jelent ez.
Künn, az ő négy deszkafalán túl pedig a világ ünnepre készült.
Tavaszodott: a méteres hóban mély, olvadt gödrök kezdtek tátongani. S
Hughnak eszébe jutott, hogy az olyan gödrök alján már lehet egy-egy
virágot lelni. Virágot a hókutak fenekén! Mikor Hugh erre gondolt, lelke
felé suhant Ginevra sóhaja az első hó után:
– A szép virágos mezőket nem látom soha többé…
Kiment a ház feletti napos lankára és megkutatta a hógödrök alját.
Halkan, megváltásszerűen egy vágy bomlott ki benne, olyan gyönge és
didergő, mint az alpesi tavasz első virágai: elmenni hozzá, virágot
vinni neki…
Mióta ó-év estéjén Zieglert pirosfekete ördög képében bemenni látta
Ginevrához, azóta nem mert nyiltan rátekinteni; bujdosott, meghúzódott
előle, mint naptól az árnyék. Oh, _most_ se tudta elszánni magát:
hozzásurranni, bár egy térdelésre. Sokkal mélyebben, igazabban érezte
bűnét, semhogy kicsiny hittel is hinni tudta volna, hogy méltó a
bocsánatra; és sokkal bizonytalanabb, félénkebb volt a szíve, semhogy
megérezte volna, hogy a bocsánat drága kenete a legnagyobb bűnre is
rácsoroghat. Hosszú ifjúságán át elnyomorodott, elnémult szíve nem volt
immár képes virágait pompázatosabbá hajtani; hite remegve és
gyámoltalanul, bujkálva sarjadzott ki benne; mindent túlnövő, beterítő
terebéllyé sohse izmosodhatott. Egész lelki világa hajlékony volt,
áttetsző és zsenge; beteg üvegházi flórája az életből örökre
kirekesztettnek.
Hugh nem hitt oly erősen, hogy a csodákban is hinni bírjon és így az
életen igaz diadalt nem vehetett.
A koratavaszi, búcsúzó napverésben állva, néma tanácstalanságban bámult
Ginevra sápadtan ideragyogó ablakára. A kezében melengő néhány aranyzöld
virágcsillag hiába tekintett rá, nem tudott Hugh mennybevívő csillagává
lenni.
Hugh megindult, megkeresni Lieslt.
A téli mulatságok már végére jártak. A ródliút fölpuhult, a koncerteket
már únták, az olasz muzsikusok mókáin senkise nevetett már. Ekkor
találta ki az indiai kormányzóné, hogy játékversenyt – gymkhanát –
rendezzenek. Ez lett a ház legmulatságosabb ünnepe.
Először is a földre sorban fektetett burgonyákat kellett kanállal
fölkapni. Ennél a játéknál Aimée annyira rohant, idegeskedett és
kapkodott, hogy a parketten elvágódott. A győztes Ziegler lett és mikor
Aimée gratulált neki, a fiú visszakívánta a szerencsét.
Azután mindenféle más bolondság jött még: a férfiaknak tíz perc alatt
föl kellett egy-egy női kalapot díszítniök; és persze a hölgyek halálra
nevették magukat a tűvel ügyetlenkedő férfiak, – de még inkább
torzdivatalkotásaik láttára. És hozzá minden versenyzőnek fejében a
kalappal kellett a bírálók előtt megjelennie.
A flaskóversenynél egy lefektetett pezsgős üvegen keresztberakott lábbal
ülve, a jobbkézbe adott égő gyertyával kellett a balkézben tartott nem
égőt meggyújtani. A férfiak sorban dűltek el a padlón; a hölgyek
szerényebbje nem is merte magát a kómikus pózba helyezni.
De Aimée nem félt.
Mint kis, kövérke macska kuporgott rá a pezsgős üvegre. Olyan gömbölyűre
hízott már az alpesi kúrán, hogy a legnagyobb könnyűséggel bírt a
lehetetlen helyzetben maradni; és így ő lett a verseny győztese: csak
úgy gyújtogatta egymás után a gyertyákat. Mindenki megtapsolta és ő
diadalmasan pillantott a kis angol orvosra, aki biztosra vette a
győzelmet a maga számára, de aki nem számolt Aimée terjedelmével.
Aztán a hajtóverseny jött. Az ebédlőben egymástól némi távolságra
székeket állítottak; a férfiak szemét pedig bekötözték. Minden hölgy
kapott egy ilyen vak áldozatot, arra hámot tett és most már úgy kellett
a székek között áthajtania, hogy az bele ne botoljék egy székbe se; és
mégis gyorsan vágtassanak.
Elsőnek Zerna báróné és Kazanov mentek, de Zerna cseppet se tudott
kormányozni, Kazanov lába egy székbe akadt és a szék nagyot dörrenve
vágódott el.
– Báróné, ön csak megnyergeli a férfiakat, de kormányozni nem tudja őket
– kotyogott Ziegler és Kazanov, lekapva a szemkendőjét, azt mondta:
– Hm. Rossz jel.
Azután a konzul leányai hajtottak, nagyon ügyesen, gyorsan. De senki
úgy, mint Madame Mercati Hughval. Az asszony marokrafogta a játékgyeplőt
és mintha összetanultak volna, úgy kanyarogtak át a székek között.
– Bravó, Mister Foorte! Ön, illetőleg Madame Mercati a győztes!
– Hja, a gyakorlat! – jegyezte meg Ziegler egész hangosan.
– Persze, asszony, hozzászokott kormányozni – szólt Blumer, ki az egyik
versenybíró volt.
– Hogyne! Még pedig éppen Mister Foortet – folytatta Ziegler és
szembenevette Hught, de úgy, mint az ördög.
A játékverseny zűrzavarát Liesl arra használta föl, hogy lesurrant
Ginevrához. Valamit hozott neki, selyempapirba félve göngyölgetve:
néhány szál zöldsárga, gyenge kis virágocskát.
– Miss Hardings: a tavasz első virága.
– Hóvirág?… – és Ginevra kinyujtotta értük erőtlen kezét.
– Nem. Itt ez hozza a tavaszt. Himmelschlüssel.
– Igy hívják?
– Igen…
És Liesl kicsit megdöbbent.
– Honnan szedte, Liesl?…
– Ah… megmondjam? Mister Foorte kaparta ki ma délután a hó alól. Azt
mondta: ön imádja a virágokat, hozzam be önnek.
– Köszönöm, Liesl. Tehát a mennyország kulcsa. És Mister Foorte küldi…
Ginevra szemébe lassan két gyémántcsepp szivárgott föl.
Később, mikor magára maradt, Ginevra mozdulatlan csöndben feküdt. Alig
zavarta a társasági termek arraszűrődő, vidor zsivaja, a pilláját csak
néha emelte föl. Behúnyt szeme előtt víziók repdestek, de ő elhessegette
őket. Arra kérte a testvért, bontsa ki a haját és fésülje, hogy a hűvös
levegő járja át; akkor nem volt olyan forró a feje és a forróság úgy
gyötörte.
Aztán ismét behúnyta a szemét; s mert az ablak nyitva volt, összehúzta
keblén a haját, mint köpenyt és kezét ráfektette: mintha két ezüst
liliomágat fektetne kebelére.
A diakonissza sokáig nézett rá: azt hitte, alszik. Az örök
szenvedéslátásban elkérgesült szívét szánalom szorongatta, sajnálta a
leány fiatal életét.
Nem gondolt rá, hogy az is az örök irgalomnak egy formája és aki azt
elnyeri, az sem marad kegyelem nélkül: aki, mikor már nincs szüksége rá
az életnek, sem neki az életre, amely kegyetlenül érthetlen talánnyá
vált előtte, – akkor szelíd kézen fogva kivitetődik belőle nesztelenül,
mint teremből, ahol számára minden fáklya kialudt.
Künn leborult az alpesi éjszaka: sötétkék gyászban, csillagokkal kivert
baldachin gyanánt.
Hugh később – sohasem tudta megfejteni, hogyan volt az, hogy ezen az
éjszakán, a későre nyúlt játékverseny végeztével nem a Madame Mercati
ambrapárás alkóvjába, hanem a jéghideg, ezüstté dermedt éjszakába
vonódva, mint hajdanta, kóborolni vágyott. A leroskadt havon ismét
messzebbre lehetett merészkedni és így került el a malomig. Alig ismert
rá. A nappali olvadás tündérivé varázsolta azt: ezernyi ezer ezüstszínű
jégcsap peremezett minden gerendát, minden ereszt, – néhol a jégcsapok
oszlopokká vastagodtak, a tetőtől a földig értek; másutt
csipkezuhatagban omlottak alá, a földön visszatüremkedve, mint
túlpazaran földetsöprő fátyolleplek, ismét másutt girlándosan,
virágszövedék gyanánt, halavány koszorúkban kúsztak el.
A későn feljövő, fogyó hold fényében szinte úgy hatott ez Hughra, mintha
teljesült volna hajdanti álma: a malomból kristálypalota vált, Ginevra
nászszobája készen állott, vagy tán óriási, pompállóan ezüst ravatala.
Hugh lelkén hűvös borzalom suhant át és mégsem tudott visszafordulni…
Már csaknem szürkült: a csillagok sápadozni, a nyugati ormok enyhén
világosodni kezdtek. Hugh a ravatalra bámult – most inkább
alabástromkriptának látta – és valami ellenállhatatlan sóvárgás kezdte
húzni őt, befelé az elátkozott malomba, hogy a lelkében remegő borzalmát
még szítsa. Az erdőnek forduló bejárat előtt kicsit lehajtotta a fejét,
hogy a csüggő jégcsipkézet alatt beléphessen. Mikor a szemét fölemelte…
Az észkos malomház belül a zuzmara hófehérjébe volt mohulva, a középen,
földbevert fenyőtörzseken nyugovó emelvényen két fekete rúd meredt: a
rudakon nehéz, rojtos fekete terítő alatt, keskeny koporsó körvonalai
rajzolódtak a tökéletes fehér, zuzdrapériás háttérbe. A mennyezetről
aláomló jégkristálycsillár szinte megvilágította, a jégcsapok az
ablakrésen beeső holdfényben lefelé forduló lángocskákként égtek.
Kezét maga elé szegve, – és mégis, mintegy parancsoló kényszerülés alatt
közeledett Hugh a látomás felé. Dermedt ujjaival megragadta a lecsüggő
terítő szélét: alóla habos szemfedő hullámlott elő.
– Milyen szörnyű álom… – suttogta Hugh önkénytelen.
A koporsófödél az arcnál üvegből volt és a sűrű fátyol hamván át egy
finomrajzolatú, nagyon keskeny, immár megcsontosodott arcél világolt. A
bőre áttetszően kékes volt, az ajka is kéken szederjes. Egy kevés a
hajából is látszott, kék felhő gyanánt… a homlokába behajolt egy
narancsvirágbimbó.
Soha életében, sem azelőtt, sem azután Hugh föl nem jajdult, de most
kihasadt a lelkéből a jajszó.
A homlokához kapott, hogy elűzze agyáról az egész látomást, de az nem
foszlott el, hanem mind tisztábban, rémületesen valószerűnek tetszett.
Hugh hozzáhajolt a koporsóban alvóhoz, hogy egészen ráismerjen, de akkor
a havon ropogó léptek rettentették vissza.
Megfordult. Két feketébe öltözött, munkásféle ember állott a
malomajtóban és halkan tanakodott.
– Mi nem tehetünk róla – mormogta egyik, alig érthető svájci német
beszédmódban.
– Baj lesz pedig belőle, én ismerem, odavaló…
– Ilyentájt erre jólélek nem szokott járni. Ebbe a kísértetkoporsóba – a
malomra mutatott – még nappal se lépne szívesen senki.
– Kéreld meg – súgta a másik.
Aztán mindkettő belépett, de olyan lassan, mintha félnének, bár nem a
koporsótól.
– Uraság, – kezdte az egyik – ne tessék erről a dologról a Svájci Házban
szólani. Sohse hívnának többet minket halottvivőnek. Igazat szólva,
láttuk messziről az uraságot és nem akartuk, hogy találkozzék a
terhünkkel. Tetszik tudni, a mi dolgunknak titkon kell történni. Hát
behoztuk ide, míg, gondoltuk, elhalad az uraság, mink meg leültünk a
fordulóntúli padra…
Hugh mereven, szó nélkül állott, kezéből nehéz suhanással kiesett a
fekete terítő és betakarta az örökalvót. A két feketeruhás egymásra
nézett, mintha azt gondolnák, hogy ez nem jóféle ember, mert arca
kísértetien fagyottnak tetszett, szeme mindenen túlnézett.
Durva kezük megragadta a fekete Szentmihálylovát és megindultak. Fejük
beleverődött a bejárat csüggő jégfolyondárjaiba, a letöredező jégindák
ezüstkönyekként peregtek a fekete terítőre, onnan alágördültek a földre.
Hugh gépiesen hajolt le egy jégcseppért és a kezébe szorította; aztán
leült az üres talapzatra, Ginevra koporsójának nyomába és maga elé
meredt…
Mikor kilépett, a két férfi a letakart hordozóval már ott kapaszkodott a
városba vivő úton. Jó messzi már. Olyan gyorsak, olyan halkak voltak,
mint maga a halál.
És akkor hihetetlenül, groteszkül egy kép kezdett táncolni Hugh előtt:
hat fehér lovat látott, ezüsttel kivert koporsót húzva…
Ilyen gyávának Hugh még sohse érezte magát.
Hazaérve bezárkózott szobájába, azt híve, hogy odáig nem fog eljutni
Ginevra halálhíre. Bár a szemével látta, mégsem akarta hinni, hogy
Ginevra halt meg.
Istenem, hiszen ő, Hugh, olyan beteg, hogy víziója lehetett. Ezt annál
inkább hitte, mert tisztán emlékezett, hogy valami emléket emelt föl a
koporsó után s azt mostanig szorongatta, de mikor a kezét most
szétnyitotta, semmi se volt benne. Akkor hát az egész káprázat lehetett…
– Nem, nem. Ginevra nem halhatott meg…
Hirtelen ráeszmélt, hogy mindazon túl, amit Madame Mercatinak adott, van
még valamije: egy egész elföldelt, kábítószerekkel tetszhalálba
ringatott világa; tele érzékfeletti csodákkal, ami Ginevráé maradt, amit
tartogat még neki és azt Ginevrának meg kell kapnia.