Hugh hirtelen reánézett. Nagy, rejtekező szemének fénye a leány arcába
úgy esett, mint egy csók. Azután lesiklott róla, a hóra, mintha
tekintete letérdelne a leány előtt.
De ez csak egy pillanat volt. Aztán a térdeplő tekintet hirtelen
átrebbent Madame Mercatira, fénye megtört és a fiú közelebb húzódott az
asszonyhoz.
Ginevra akkor észrevétlenül keveredett el a partonállók közé és
megindult hazafelé. Lassan, mintha cél nélkül menne, imbolygott alá a
szállóhoz vivő úton. A szíve sajgott, egy-két könnye letörületlenül
szivárgott alá arcán…
Nem volt az sem harag, sem féltékenység, ami fölkelt a leányban. Még vád
se; csak halk szemrehányás; nem azért, hogy most más jő az ő helyébe,
hogy a boldogság, amiért ő eseng, másüvé fordul. Csak az fájt
Ginevrának, hogy Hugh nem hagyta meg őt tartalmatlan letargiájában, hogy
fölkeltette lelkét és kibontotta vágyait. Hogy ígért, hogy a boldogság
perspektivájába betekinteni hívta és most, amikor a szíve nyugtalan
sóvárgóvá fakadt, akkor meddőn sóvárogni hagyja őt.
Néha eszébe jutott az a nap, mikor a báróné érkezett és ő magában feküdt
a hóviharban. Akkor először fájt az egyedüllét neki és mikor aztán Hugh
kilopózott hozzá, akkor először volt könnyben őelőtte. Hogy borult be
akkor a fiú arca! Hát most nem fáj már Hughnak az, ha ő egyedül van,
kietlen, szomjú árvaságban sínylődve? Akkor egy percnyi szomorúságáért
majd kétségbeesett… Nem jut eszébe, hogy ő most mindig szomorú?
– Vagy így van ez, hogy csak addig tipornák le egy könnyünkért a
világot, míg az a könny nekik is fájdalmat okoz, azután pedig tovamennek
és akkor a lelkünk könnybefúlhat értük?
Ilyenkor Ginevra majd elalélt a fájdalomtól és mert nem volt senkije,
néha kezét a homlokára, hajára fektette, mintha őrangyala volna saját
magának és halkan, reszketve súgta:
– Ne sírj…
És nem is sírt, szinte soha. Fájdalma nesztelen volt és olyan mély,
olyan rejtező, hogy még az ő lelke előtt se nyert éles formát soha. Hugh
viselkedésének nevet nem adott: sem hűtlennek, sem hitszegőnek, sem
állhatatlannak nevezni nem bírta, oh, ezek olyan hétköznapi, rikító
szavak voltak ahhoz képest, amit a fiú elmaradása az ő lelkében keltett.
Nem volt az felelőtlenség, lelkiismeretlenség sem, mindből valami:
egészében öntudatnélküli kegyetlenség, amivel a férfi szándékosság
nélkül, gondolattalanul, vakon és irtóztató magátólértetődéssel tipor
reá a nőre, akin túlhalad.
És aztán voltak ismét órák, oh, gyakorta voltak, mikor Ginevra minden
égbekiáltó ellenmondással szemben védelmezte Hught. Mikor minden tettét
ki tudta magyarázni; mikor fájt neki, hogy talán igaztalan gondolatokkal
van őiránta. És néha, kivált éjjel, ha nem látta Hught Madame Mercatival
együtt, akkor szemét ráfüggesztette a hegyek gerincén könyöklő, hozzá
betekintő csillagokra; még édesebb hullámokba takarózott lelke:
rászakadtak az együttlét kimondhatlan drága emlékei. A gyengédségére
gondolt, az áhitatára, amivel a fiú megközelítette…
És ilyenkor gazdagnak, boldognak, erősnek érezte magát. De az ilyen
enyhülő pillanatokat gyorsan fölkapta, semmibe libbentette egy-egy
újabb, alig érzékelhető, csak a szív mélységes sejtelmével fölfogható
valami. Egy-egy nem reátévedő tekintet, egy nem neki fölviruló mosoly,
az elpártolásnak azok a másnak megfejthetlen, a szerelemben vérezőnek
oly gyorsan megnyilatkozó, magaeláruló hieroglifái.
Néha az az érzése támadt, hogy nem kellene mozdulatlanul fekve bámulnia
arra a gyötrelmes játékra: hogyan rablódik el az ő boldogsága. Talán föl
kellene egyszer kelnie, kiáltania, karját kitárnia érte és átkulcsolva
Hught, visszamenteni őt a szívére… De ez csak álomszerű fantáziálás
volt, hogy ezt valóban meg lehetne tenni, arra Ginevra nem gondolt soha.
Nem, ő nem az volt, aki kinyújtsa a kezét; ő sem koldulni, sem viaskodni
nem tudott; az életnek ajándék gyanánt, kéretlen áldozatképen kellett
volna lábához tevődnie és akkor kegyesen és gyengéden tudta volna azt
magához ölelni; – de ha az ajándékért vergődni, könyörögni kellett,
tülekedni, vetélkedni tán… Oh, ő nem értette azt; a lába megrogyna, a
szíve szégyenben hamvadna el…
Ahelyett, hogy küzködne, másfelé fordította szívének erejét. A multba
tért szünetlen… Elővette elfeledett emlékeit: abból az időből, mikor még
nem szerette Hught. Mintha virágért menne olyan mezőre, melynek pompáját
hajdan leszakítni elmulasztotta és most a hervadt avarban egy-egy ép
szirom után keres…
Visszaálmodta a jeleneteket, mikor a fiú körülötte imbolygott félénken,
beszédes némán… Hogy nem törődött ő mindazzal és most mint elfelejtett
sírból a holtakat, idézte vissza az órát, mikor ő betegen feküdt és Hugh
beköszönt hozzá a verandáról, a nevét ejtve ki köszöntés gyanánt…
És egyszer, – ah, mily vak volt ő akkor s mily tisztán látja most, hogy
Hugh akkor az övé volt – egyszer, még annál is régebb, hogy Hugh
beköszönt hozzá: kinn állottak a szálló bejáratánál, Freyné óhajára,
hogy egy érkező turistacsoportot üdvözöljenek; és ő félreült egy padra
és egy nagy, kicsit esővert fehér-rózsaszín lóherevirágot szakítva,
azzal foglalkozott. Akkor Hugh mindenkit otthagyva hozzájött. Most is
emlékezett, hogy az ég acélszürkére volt elborulva és hogy akkor tűnt
föl neki először a fiú hajának csodálatos színe: sötét volt, de nem
egész fekete, hanem olyan kékbe, barnába játszó, mint valami színváltó,
tompafényű selyem… Azért látta ezt, mert Hugh hozzáhajolt. És ez oly
zavarba ejtette, hogy azt mondta:
– Úgye-e, milyen illatos virág?
És arcába tartotta Hughnak a lóherbóbitát.
Hány ilyen apró emléke volt még róla, amiket most elővett s amikbe
beletakargatta didergő lelkét. A multba járt morzsáért, enyhületért: a
jelen mindig fukarabb mostohája lett…
Sokáig ment ez így.
A napok üresen folytak, legföllebb Zieglertől kapott Ginevra egy-egy
részvétteljes pillantást.
Egyszer – január végére járt – Liesl meghívta teaestére. A szerb hadnagy
hazakészült, attól fognak búcsút venni.
A teaest egészen kedves volt.
A szerb hadnagy minden hölgynek virágot hozatott. Egy derűs epizód is
történt. Mikor a meghivottak már mind együtt voltak, a fázós cseh hölgy
irdatlan ruhagöngyölegben jelent meg. A feje se látszott ki a sok
takaróból, annyira félt a meghűléstől.
A fiúk nevettek.
Azután leültek teázni, de Ziegler, alig egyet kortyintva, kirohant.
– Talán a hegedűjét hozza? – kérdezte Liesl.
– Oh, dehogy, az itt van – jegyezte meg Aimée.
Mikor jó sokára megtért, ismét alig akart helyben ülni. De a hölgyek
megostromolták, hogy hegedüljön. A fiú fölállott, egy kicsit
gondolkozott, aztán azt kezdte játszani:
»Du bist die Ruh…«
Ginevra összerezzent. Végtelen fájdalom lepte meg. Eszébe jutott az az
idő, mikor először hegedülte ezt neki Ziegler, mikor még igaz volt a
dal… Hova lett azóta az ő nyugalma?
Azonban a dal egy hirtelen gikszerrel megszakadt és Ziegler a hegedűt
lecsapva, ismét eltűnt, mintha valamire lesne künnt; mintha valamit
előkészítene.
– Ah, ez a Ziegler; goromba, kíméletlen, folyton nyitja az ajtót és én
meghülök, hiszen egészen ki vagyok hevülve – panaszkodott Skramek
kisasszony és aszpirint nyelt le gyorsan egy korty teával.
– De hiszen attól még jobban kihevül – szólt Aimée.
– Na, éppen azért. Hogy ellensúlyozzam a hülést – magyarázta Skramek
kisasszony.
Ziegler visszajött. Arcán megelégedett kifejezés ült, maradni azonban
most sem akart.
– Már eleget teáztunk, én álmos vagyok és zavarjuk a szomszédokat.
Menjünk. Miss Hardings, ön a tulsó szárny végén lakván, az egész házat
fölveri, ha az épületet végigkilincseli. Majd lekísérem a tó melletti
útra, a veranda külső bejáratán át bejuthat ajtajáig… Nézze, különben
is, milyen remek este van!
Ginevra az ablaknál állott és éppen a tájat nézte. Nyugalmas, dermedt
alpesi éjtszaka volt: a hold a hegyek fölé teregette tündérfátylait, a
mezők enyhén fénylettek, a hegyek gerincei fehéren szöktek elő,
szakadékai sötéten ásítottak… A fenyők mint fehérruhás, összebujó
emberek tömörültek a tóparton, a víz felett fehér prémszőnyeg aludt,
most ezüst fénybe hintve.
– Menjünk – mondta Ginevra hirtelen.
Valamit látni akart… A tópartról felnézve azt az alágördült
sziklaoltárt, ahol Hugh hajdan eligérkezett neki.
Skramek kisasszony visszagöngyölte magát burkaiba és borzadállyal nézett
utána a folyosó végéről a szabadba lépő Zieglernek és Ginevrának.
– Ennek rossz vége lesz – mondta.
Ziegler Ginevra előtt lépett ki az ajtón.
– Miss Hardings, engedje meg, hogy előremenjek.
És Ziegler idegesen rohanni kezdett, a hó csikorogva roppant lépte
alatt.
Ginevra lassan követte, szemét csendesen jártatva a távol hegyoldal
sziklatömbjein. Valahol elő kell bukkannia annak az egynek.
De nem látta sehol.
A hó eltemette az ő szívoltárukat.
Ginevra némán bámult arrafelé és amint lassan előrement, elérte
Zieglert. A fiú hirtelen rákiáltott:
– Miss Hardings, most forduljon meg!
A leány összereszketett és megfordult a Svájci Ház homlokzata felé.
Ziegler karonragadta.
– Nézze, nézze! Ismeri ott azt az ablakot?
És felmutatott a ház egy tejüvegablakára, ahol a kivilágított
ablakszemre két szembenálló árnyék vetődött.
Ginevra megrándult, mintha menekülni vágyna.
De Ziegler fájdalomig markolta meg a leány csuklóját és közben
rettenetes dolgokat beszélt:
– Nézze, ismeri őket? Nézze csak… hm… árnyjáték… de kérem, ön nézze,
hisz én ezt már többször láttam!
A két árny – oh, Ginevra jól ismerte őket – összehajolt, egybefolyt.
Ziegler elengedte a leányt.
– Mehetünk – mondta.
Ginevra akkor úgy érezte, mintha homlokára valami tompa, súlyos tárggyal
rettenetest ütöttek volna… Egy kezével a szívét fogta, a másikat a
homlokára kapcsolta, a lélegzete tépetten zihált, de egy szava sem jött,
hanem lassan tovavonszolta magát…
Mikor a verandára ért, Ziegler azt mondta:
– Keserű pohár, tudom… de ki kellett innia.
A leány ajka nem nyílt meg és alig hallhatóan szűrődött ki szava:
– Méreg…
– Méregpohár, de nézze, miss Hardings, néha a méreg orvosság. És minden
orvosság keserű… Legalább is… izé,… rossz ízű… Most pedig kérem, térjen
napirendre a dolog felett. Szó sincs róla, hogy azt mondjam: most már
itt vagyok én… Én soha, érti: soha semmit sem szerelemért tettem… izé…
csak szerelemből… és főleg lelkiismeretből.
Azután – Ginevra nem emlékszik már, hogyan, a szobájában volt és az a
gyötrelem gyötörte, hogy nem tud levetkőzni. A gombjait hiába kereste, a
keze ide-oda tévelygett, mint valami vihardobálta madár. A hajában a
hajtűk táncoltak, bujkáltak előle… Fel akart jajdulni, de a szava
valami, bent a keblében hörgő fuldoklásba fult…
Az ágyra terült és megnyomta a csengőt.
Mindez elmult már és Ginevra most ott feküdt a hűvös párnák között,
szívén a jegesruhával.
Már régen feküdt úgy: órák, napok multak el, egyhangúan, jeltelenül. A
diakonissza körültipegett a szobában, megújította a jegesborogatást,
hideg tejjel itatta, lázát mérte és mindig arra kérte: aludjék.
Egyszer fölnyílt az ajtó, gyönyörű rhododendronokat hoztak. A testvér a
fejét csóválta, mert az orvos százszor mondta, hogy ne engedje izgatódni
a beteget. De Ginevra nem indult föl, csak némán bólintott, mikor a
testvér megmondta, hogy az egész veranda küldi a virágokat.
Különben pedig úgy érezte, hogy a világ nincsen tovább az ő ajtajánál.
És nem volt szűk neki a négy fába burkolt fal, ameddig ellátott, sem az
ágy, amin túllépnie nem szabad. Azt képzelte, hogy ő oda van fektetve,
egy szörnyű talányon töprengeni és ő olyan gyenge, hogy már gyötrődni,
töprengeni se tud…