Hirtelen úgy tetszett, hogy valaki nevén szólította. Felült. Senkit se
látott, pedig újra hallotta a nevét; a széltől hordva, foszlánnyá tépve.
– Gi… nevra…
Mintha súgná, mintha tördelné valaki.
Arra nézett, az omló fehér árba és fekete árnyat pillantott meg a
hózuhatagban.
– Hugh… Hugh!…
A fiú nem moccant. Fekete köpenyét magára csavarta, hogy a szél el ne
kapja, a fejébe mélyen húzta be csuklyáját.
– Ginevra… – mondta mégegyszer.
A leány szemébe forró, boldog könny szökött.
– Hugh…
És karját meglibbentette, mintha elibetárná.
A fiú még most is úgy állott. Aztán hosszú, dermedt szünet után csak azt
mondta:
– Jó éjszakát.
És elment.
Ginevra visszadűlt párnáira.
A szeméből a könnyet kifujta a szél és ő száraz, rémült pillával meredt
a veranda deszkamennyezetére… El volt hagyva.
»Minden csak látszat. Csak egy igaz. Hogy szeretlek és a tied vagyok.«
Ez harangozott fülében, de csak úgy, mint hitvallás, amihez görcsösen
ragaszkodunk, bár szinte képtelenség hinni benne…
És másnap Hugh még csak föl sem kereste a tekintetével.