A legfurcsábban Ziegler viselkedett. Türelmetlenül járkált, rángatta
kabátját, fintorgatta arcát, aztán megállott, mintha várna valamire…
végül elrohant.
– Meg van bolondulva? – kérdezte valaki az asztalnál.
– Dehogy… Ő régen bolond… mindig bolond volt – fecsegett Aimée, anélkül
hogy odagondolna, mit mond.
Vannak nehéz testi betegségek, amik rettentő lelki betegségek után
jótétemény gyanánt szakadnak az emberre. Ginevra mintegy megváltva
feküdt az őt hűvösen befogó pehelypárnák között, szívén a szünetlen
megújított jegesruhával.
Olyan gyenge volt, hogy nem tudott töprengeni többé… A testvér csak mind
arra kérte, hogy ne moccanjon, húnyja be a szemét, ne gondoljon semmire.
És ő nem moccant és a szemét behúnyta. Mint idegen történet, mint régi,
dőre álom kerengett fölötte mindaz, amin hetek óta átment:
Hugh utolsó csókja a Szilveszter éjjelen, mikor az ő haja elborította
őket; az a rémület, mikor nyomban reá Ziegler nyitott be…
Ziegler akkor egészen sápadt volt és egészen nyersen kérdezte:
– Remélem, kidobta Mister Foorteot?
És ő, a pamlagra dűlve, nem tudott felelni.
– Tehát nem. Igérje meg, hogy elűzi magától!…
– Ziegler úr, miért erőszakoskodik velem?
– Kötelességem. Egy védtelen leányt egy olyantól megóvni, ez nem is
érdem.
– Kiről beszél ön?
– Mister Foorte-ról. Fáj ez önnek? Ah, hogyne fájna. Hiszen önnek igaza
van: úgy illenek ketten egymáshoz, – ma este is láttam – mint királyi
nemzetség két elátkozott sarja. Szentigaz. Mintha nem volnának közülünk
valók… Én nem vagyok irígy, én ezt belátom, megadom. Az isten nem
követhetett el nagyobb… izé… majdnem mondtam egyet! – mint hogy magukat
beteggé tette. Maguknak össze kellett volna kerülniök – egészségesen,
romlatlanul, ujjongani tudó idegekkel. Ah… milyen nász lett volna az! Az
istenek megirígyelték volna! Hanem az élet, a buta élet, az
keresztültipor a leggyönyörűbb lehetőségeken…
Ziegler megtörülte fényes homlokát.
– Miss Hardings, én néha látom önt, épségben, virulón, ünnepelve, mint
egy királyasszonyt: a fején koronával, egy félisten karjáról ragyogva be
a világot… Félisten!… haha!…
Ginevra égő szemmel, egész testében remegve bámult a zűrzavarosan
kábító, mézédes és méregkeserű igéket hadaró fiúra. Zieglernek közben
átszellemült fényes arca az utolsó szavaknál torz grimaszokba húzódott.
Ginevra maga elé emelte a kezét:
– Ah, hallgasson… kíméljen… menjen!
– Nem megyek… hiszen nem ezért jöttem, hogy az isten tévedéseire
mutogassak rá és korrigáljam, amit ő végkép elrontott. Csak mert nem
tűrhetem, hogy önt, aki előtt a világnak le kellene borulnia… ennek a
ronda, piszkos világnak… hogy önt… ez a világ… szánja… lemosolyogja…
Mert a lelke, az csak önnek királyi. Mister Foorte… gazember!
Ginevra imént védekező szárnyakként maga elé tárt kezének ujjai ekkor
hirtelen kicsit összehajlottak, mintha ökölbe akarnának szorulni.
Haragja arcára íródott, de a fiú nem érezte magát megsebezve. Hanem a
leányra bámult, egész mereven, mintha gyönyörködne benne:
– Egy angyal szánalma, bocsánata ugyan megment egy bűnöst a pokoltól,
azt mondják, de csak a túlsó életben… Ha önnek fáj, hogy Mister Foorte
gazember, akkor annál inkább szólnom kell. Kérem… hogy is fejezzem ki
magam…? Tapintatosan… izé… Mister Foorte… mást szeret.
Ginevra fölegyenesedett, mintha cáfolni akarna. Aztán csak azt mondta:
– Ön nem érdemli meg, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam.
– Ah, ön hisz neki. Eddig csak azt tudtam, hogy szereti őt, de sőt
hiszi, hogy viszontszeretik. Igy tud ő hazudni… Hát nem látja ön a
valót? Nem látja, milyen gyalázatos szerepre szánta önt Mister Foorte?
Ginevra értetlenül bámult a dühöngő fiúra. Legélesebb fájdalmai mögött
valami tompa iszonyat lepte meg: az a sejtelem, hogy ez a fiú
meggyőződésből beszél, ha badarságot is.
– Várjon, világos leszek, a jelképeket úgyse érti. Mister Foorte a
Madame Mercati szeretője… Ért engem? És ön… önnel takarózik az
emberekkel szemben. Kitünteti önt – mások előtt.
Rettentő, hasogató szégyen, fájdalom szakadt a leányra… de csak egy
pillanatra… Mások előtt? Akkor miért rogyott térdre előtte?… Miért
csókolta… Hisz azt senki se látta…
Fölállt egészen, és jéghideg, lenyilazó hangon utasított vissza minden
további harcot:
– Ziegler úr. Ön rágalmaz. Rágalmazza Mister Foorte-ot. Ezt értem… De ön
véle együtt egy asszonyt is bemocskol. Menjen!
És az ajtóra mutatott.
Ziegler akkor úgy nézett reá, mint egy háborodott, de aki őt tartja
háborodottnak. Valami fájdalomféle vibrált vöröskarikás, zavaros
szemében.
– Jól van… majd másként…
Ezt mondta és minden további magyarázat nélkül, hányivetin, amint
szokott, kiment.
A Szilveszter-éj után bánatos, szürke napok jöttek. Hugh mindig csak
ebédnél mutatkozott, akkor is szórakozottnak látszott. Ginevrára szinte
soha egy pillantást se vetett, talán egyszer, kétszer csak, és úgy, mint
az örökre búcsút vett tekint vissza még a fordulónál. Délután is alig
egy órát volt a verandán, már négy óra felé összeszedte könyveit és
Madame Mercatiékkal ment…
Ezek csöndes, reménytelen napok voltak, mikor a leány reggeltől estig
remegve várt: talán most jön, talán e percben éppen hozzáindul, talán
este kilopózik hozzá, talán a szalonban megszólítja… Mindig a következő
óráktól várt Ginevra valamit és azért mégse hitt semmiben… Se jóban, se
rosszban. Mintha a napjai elfakultak volna.
De volt két esemény, ami mégis jelentett valamit.
Egyszer – késő este volt – Ginevra kint feküdt a verandán. Már mindenki
szobájába széledt, vagy a nappaliban szórakozott. Hideg, hózimankós idő
járt, egy keveset fújt a szél és majdnem arcáig szórta a pihéket. Lassan
temette takaróját, hózsákját fehérbe, és ő várt…