– Tudja, mi a legújabb újdonság? – Blumer a nappaliban, az íróasztaltól
fölpillantva kérdezte ezt.
– Miss Hardings az éjjel vért hányt.
Hugh éppen a nyilt tornácról jövet, gyengén megtántorodott és kezét a
szíve tája felé emelte.
Künn fénytelen januári reggel volt; az ég acélszürke, a hegyek, a táj
minden vonalkája metszően világos, közelfekvő az átlátszó, józan
világosságban.
A nappaliban csak Blumer ült, félig megírt levele fölött, az asztalon
pihenő kezében a toll… Okos, nyugodt szemét komolyan függesztette
Hughra, de egy szót se szólt többé.
Hugh úgy nézett rá, mintha valami halálos ítéletet várna tőle:
– Miért…?
Egy székre ült és kijavította magát:
– Hogyan? Tud valamivel többet… Blumer úr?
– Az este későn hosszan csöngetett az office-ba. Az angol szobaleány
volt éppen a fennvirrasztó. Lement Miss Hardings szobájába és úgy
találta…
– Aludt… alvás közben érte?
– Nem tudom. Rose valami affélét beszélt, hogy a haja félig volt csak
lebontva és a ruhái csak itt-ott fölkapcsolva, mintha nem tudott volna
levetkőzni. Persze, ilyenkor sokat képzelnek az ilyen cselédfélék. Hja…
most látni, miben áll az a bizonyos _javulás_…
– És most? Mi van vele most?
– Ott van a diakonissza, de nem bocsát be senkit. Voltam az ajtajáig,
doktor Koeniger éppen kilépett és éppen azt kérdezte a testvértől:
hogyan viselkedik. Nagyon csendes, azt mondta a testvér. Éppen azt
gondoltam… kellene valamit tennünk, hadd lássa, hogy gondolunk rá.
Tudja, én külön nem akarok, miss Hardings nem szereti, ha kimondottan
udvarolnak neki. De úgy, közösen vehetnénk neki, például egy szép
rhododendront vagy néhány azaléát…
Hugh alig hallotta ezt. Fáradt, álmos nehézséget érzett, szerette volna
leejteni a fejét… Fölállott és lábát maga után húzva az ebédlőbe ment.
Az asztalok fölött megdöbbent csend lebegett. Halkan, izgatottan
beszélgettek, sopánkodtak, kíváncsiskodtak az emberek.
– Nem hiába ellenzi doktor Koeniger az efféle teaestét. Úgy-e, Miss
Hardingsnak se vált javára! Vagy talán annak a sápadt kis svájci
leánynak a kúrájához tartozik, hogy teaestét ad. Ördögé legyek, ha nem a
szerb hadnagyocska vette rá…
Ezt egy hervadó, öregecske kisasszony mondta, aki állandóan azzal a
panasszal járt Freyné nyakára, hogy esténkint lárma van a házban és ő
nem tud aludni:
– Ahol megkezdődik a szerelem, ott meghal a kúra, aranymondás! –
jelentette ki most újra.
– Dehogy a teázás miatt! Miss Hardings halálos beteg, én ezt rég tudom,
Mister Foorte, hiszen én mondtam önnek, nem?
Míg így fecsegett, Aimée vígan falatozta a ribizlibefőttel vastagon
bekent vajaskenyerét.