Mikor a vesztibülbe ért, valaki megfogta a karját. Egy rémes
Mefisztofeles meredt rá az exotikus növények zöldje alól.
– Megálljunk, gazember!
Hugh megdermedt.
– Tudom, honnan jösz… Hozzá akartál menni, de kidobott, azt látom. Várj
csak, majd még jobban ki fog dobni. Nem, most már nem hallgatok többé.
Csak azt vártam, hogy még egyszer hozzá merd tenni a lábad…
Ziegler ellökte Hught és kirohant a verandára.
Hugh, mintegy rémes álomban, ment vissza a táncterembe. Azt hitte, meg
kell őrülnie… Madame Mercati éppen ajkához emelte a rózsáját…
Mint a főbeütött, rogyott az asztalhoz. Elfelejtette, hogy Ziegler
gazembernek mondta őt. Csak az nyilallt benne, hogy most elárulja
Ginevrának… Ez olyan kín volt, amit valamibe bele kellett ölnie. Ajkához
emelte a rózsát… egyszer, kétszer… sokszor…
Zerna báróné táncolni ment és Hught is tuszkolta, hogy kérje föl Madame
Mercatit. Mintha tüzet tartana karjában a fiú, alig merte az asszonyt
táncközben érinteni, a ruháján át érezte a belőle áramló, átsütő hevet…
Mikor az este véget ért és ő ott állott Madame Mercati ajtaja előtt, az
asszony átfűlt kis kezét, mint izzó tűzfogót érezte a keze körül.
Elbúcsúzott, szobájába ment, fejét asztalára ejtette. A feje zúgott,
mint az ördög malma: Ginevra elküldte… Ginevra mindent tud már… nem
tőle, hanem mástól, másként… Ő többé Ginevrához nem mehet, Ginevra elé
nem térdepelhet soha már…
Rettentő fájdalmába hirtelen, mint vészharang a pusztulás éjjelén, vad
dobbanással harangozott bele a szíve, mint egy vesztébe nyargaló paripa
őrült, dubogó galoppja, úgy dörömbölt. Csak a fékevesztett indulat
korbácsával hajtott szíve élt: minden egyéb elernyedt, elfakult,
széttiporhatóvá zsugorodott benne.
Fölállott, hogy átmenjen.
– Úgyis… gazember vagyok – dadogta.
Madame Mercati várt reá. Zerna megsúgta neki az asztalnál, míg Hugh a
rózsakelyhet ürítette, s nem hallhatta meg, hogy várjon.