Az ajtaja fölnyilt küszöbén Hugh jelent meg.
Ginevra tiltón lépett elibe, de mikor a fiú ismét a haja alá csúsztatta
karját és mintha térdelni akarna, kicsit megrogyva előtte, csókolni
kezdte, nem tudta mindjárt eltaszítani. A haja előrefoszlott és mint
sátor borult kettejükre.
– Az istenre… Hugh… menjen…! – könyörgött aztán, bár olyan édes volt
neki mindez, mint csak a legédesebb álmodások.
– Ne küldj el… – rimánkodott a fiú. – Tarts magadnál… mondd, hogy ne
menjek… Nem tudod, hogy csak nálad jó nekem… csak nálad tudok jó lenni a
világon…
De Ginevra, át a rászállott aranypárán érezte, hogy odakünn egy világ
leskel…
– Menj, menj…