Egyszerre kimondhatlan fájt neki, hogy sohasem énekelhet. Mi volna most
a dal, amikor nemcsak értené, hanem át is érezné, amit énekel… Szárny
lenne bénuló, ajak lenne lassan elnémuló szívének.
Míg a dal szállt, Zerna báróné szétbontotta az orosz leányka remek,
tölcséres piros rózsákból álló csokrát és a virágokat a karcsú pezsgős
poharakba állította. Kazanov azokba töltötte a pezsgőt, hogy onnan igyák
az átillatosult nektárt.
– Nemde, apart gondolat és hozzá szimbólikus… – csacsogta Zerna.
– Igen, a férfiélet szimbóluma – mosolygott az orosz, aki ma fölötte
villanyozott volt.
– Rózsákból… minden rózsából mámort szürcsölni… ez az élet ama titka,
amit a bölcsek sohse sütöttek ki, sokezerévi fejtörés után se. Persze,
vének voltak és magukbavonultak… Nekem elég önre néznem, hogy a
titkok-titkát megfejtve lássam.
Zerna halkan nevetett, mindig mulattatta az orosz életfilozófiája.
Azonban Alexandrovna Xenia, a kis orosz vendégleány kicsit sajnálkozva
nézte rózsáinak mámorkehellyé avattatását.
– Haragszik… a rózsákért? – kérdezte Kazanov, a leányka vadrózsaszínű
arcára boruló árnyat megsejtve.
– Nem… Csak sajnálom őket, hogy tönkremennek… de nem öntől… önöktől
sajnálom… – Egészen zavarba jött és egészen piros lett, mint egy
pünkösdi rózsa.
Kazanov egy kicsit rábámult. Egész eddigi életét az el nem piruló nők
kormányozták.
– Minden rózsából mámort inni… – mondta később maga elé, mint a nagyon
felhangolt emberek szoktak. – Közben azért lehet sajnálni a rózsát és
nem is kell eldobni, hanem a szívünkre is tűzhetjük…?
– Vagy lepréseljük s az emlékkönyvünkbe ragasztjuk sok más hervadt
emlék… rózsa közé – szólt közbe Zerna.
– Ah, báróné, – fordult vissza hozzá Kazanov – ez újdonság nekem. Önnek
van emlékkönyve az elhervadt, kiürített rózsái számára? Azt hittem, ön
ennél nagyobb stílű életművész. Az emlékezés az örök bánat… nem?
És Kazanov nevetett.
– De sohse lapozok az emlékkönyvemben, s ez egyre megy…
Xenia mindezt szószerint vette és mégis, mintha érezné, hogy a csevegés
nem egészen fehér: nagy, komoly tekintetet vetett ártatlansetét szeméből
Kazanovra. Később aztán, mikor a mulatság végére járt és Zerna öléből
hagyta földre gurulni a kiélvezett rózsakelyhét, Xenia hirtelen a magáét
vagy a Kazanovét…? belecsúsztatta kis selyemtáskájába. Nem lepréselni,
hanem vízbeállítva föléleszteni akarta azt, majd a szobájában. A földre
nagy, sötét vércseppként hullott másik rózsát akaratlanul gyengén
megtaposta.
Ginevra fájdalmas dermedésben nézte Kazanovék dőzsölését. Hát ez Hugh,
aki virágból issza más nőkkel a pezsgőt és hozzá egy szava sincs?
Hirtelen a fiút fölkelni látta. Hugh feléje tartott.
– Nem akar velem táncolni? – kérdezte halkan.
– Nekem nem szabad.
– Csak egy pillanatot… – könyörgött Hugh szokatlan akarattal,
szokatlanul ragyogó szemmel.
Ginevra megszédült… A fiú lassan csúsztatta karját a leány pompázatos
hajpalástja alá és meglendültek…
Különös gyönyör ragadta őket… hirtelen azonban valaki megfogta a
karjukat. Doktor Koeniger volt.
– Mister Foorte, ön tönkreteszi az én legengedelmesebb betegemet!
Hugh megállott, Ginevra szinte átlátszóra sápadt. A szíve fájt… oh, úgy
szégyelte, hogy elragadtatta magát…
Pár perc mulva fölkelt és látatlanul kiment.