A Svájci Ház élete most vált a legmozgalmasabbá. A karácsony a németek
kedvéért volt fényes, ó-év estéje az angolokért. Az indiai kormányzóné
jelmezestét indítványozott, már pedig ő adta mindenben a hangot. A
háziasszonnyal megtartott tanakodás adatait Aimée, mint szélvész a pihés
virágmagvat, hihetetlen gyorsasággal hordta, hintette szét a verandákon.
Napokon át semmi más nem folyt, mint a jelmezek tervezése és a
titkolózók, meglepetést tervezők terveinek lehető leleplezése. Aimée itt
valóságos művész volt. Képtelen utakon derítette ki, hogy egy
nyugalmazott konzul mindkét leánya valódi kinai toalettben fog
megjelenni, hogy egy nagyon kövér cseh leány pillangó lesz (talán
termeszhangya? – kérdezte Ziegler) és hogy Lieslnek a szerb hadnagy
gyorspostával szerb cigányleányruhát hozatott.
Ginevrának öröme telt a jelmeztervezésben. Ha volt valami földi hibája,
éppen az volt, hogy szeretett nagy gonddal, körültekintéssel öltözni.
Most nehány napon át együtt tervezgetett Liesllel, de Aimée náluk hiába
szimatolt: Liesl nem akart Ginevra jelmezéről beszélni, Ginevra pedig
sohasem beszélt önmagáról, a maga dolgairól.
Ez a munka, meg Liesl társasága kissé elfoglalta Ginevrát, úgy, hogy
könnyebben hordta bánatát. Mert bánata volt…
Nem tudott ugyan nevet adni annak, nem is akart… Meg nem születve, néven
nem nevezve hordta azt, itatta vele szíve vérét. Érezte, hogy a nyár és
a mostan között mélységes szakadék nyilt meg, hogy a boldogság, a
nyugalom ott maradt, túl a szakadékon. Hugh különös volt, kerülte őt és
csak néha vetett rá nyílként fúródó, fájdalmas, szinte szemrehányó
tekintetet. Haragszik rá? Átvizsgálta minden tettét, sőt minden
gondolatát, de nem talált egyet sem, amellyel Hught bántotta volna.
Néha fölbukkant benne mindaz, amit Hugh és Madame Mercati barátságára
nézve célzásként, tréfaként elejtve hallott. Kimondhatatlanul fájt neki,
hogy töprengeni tud ezeken. Hát nem mondta Hugh, hogy minden látszat,
hogy csak egy igaz?… Ez volt minden töprengésének a végső cselekménye,
és ezen aztán elpihent. De nem sokáig…
Ó-év napján a verandák üresen álltak. Pedig csodálatos idő volt: a
napverés valósággal szemvakító; a levegő átlangyosult a sugárözöntől és
a nemrégen leszakadt új hóréteg mindent vadonatfehérbe vont.
Hiába: aki tehette, megszökött a természet pompája elől. Zerna báróné
azért vonult el, hogy este pihent arcszíne legyen. Madame Mercati
lázasan varrt, ezért zárkózott szobájába. Aimée szobáról-szobára járt,
mint mondta: segíteni; de mihelyt alaposan körültekintett, azzal állt
odább, hogy várják másutt.
Délelőtt lunch volt, az ebéd pedig elmaradt, hogy a pazar esti étlap
kellő méltánylást leljen.
Vacsoraidőre a társasági termeket, folyosókat, hallokat fagyönggyel
díszítették. Ezt az angol ünnepi szobadíszt a karácsonyest német jellege
miatt mostanra halasztották. Az apró fehérhólyagos, bujazöld galyakat
piros szalagcsokrokkal kötözték föl mindenfelé: üde, élénk, szinte
rikító díszt adva vele a környezetnek.
Megszólalt a gong.
De a vendégek csak lassan, megkésve szállingóztak a fehér fényben úszó
étterembe. Hiába, a jelmez mindenki erejét megpróbálta…
Ziegler mint ördög lármázott befelé, piros-fekete testhezálló ruhában,
vele két apacs, akiknek egyike Blumer, másika a szerb hadnagy volt.
A konzul leányai csakugyan remek kinai selyemruhát hordtak, valamint
lovagjuk, egy fiatal angol orvos is, ellenben a kövér cseh leánynak
eszébe se jutott pillének öltözni: díszes óhollandi ruhában volt, de
mert ezúttal is, mint mindig, fázott: jelmezére kabátot vett és így
egyre mulattak rajta. De ő ezzel nem törődött. Sőt odament a
háziasszonyhoz és követelte, hogy a szellőztetőket csukják be, mert
huzat van.
– De kedves Skramek kisasszony, egy kis levegőre csak szükség van, ahol
ennyi ember zsúfolódott össze. Nemde, Ziegler úr?
– Hogyne, föltétlenül, kedves Freyné – felelt az arralebzselő Ziegler.
– Na, ugyebár?
– Természetesen. Önnek teljesen igaza van. Ha nem gondoskodnék róla,
hogy időnkint meghüljünk, esetleg meg találnánk gyógyulni és akkor
becsukhatná a szállóját!
És ezzel Ziegler gyorsan odább állott, hogy Aiméet – kijelölt
asztaltársát – helyére vezesse. Aimée mint csinos pásztornő, kezében
fölrózsázott pásztorbottal boszantotta az embereket, folyton – bár
akaratlanul – ingerelve, kivált egy nagyon korrekt viseletű angol
suffragettet, aki valamilyen amerikai ápolónői rend szürke egyenruháját
hordta. Azután az angol papnét szemelte ki ingerkedései célpontjául, ezt
már szándékosan, folyton a jelmezéhez gratulálva, merthogy az asszonyka
hirtelen összetákolt Pierrette-ruhájában valóságos madárijesztőként
hatott.
Már csaknem mindenki helyén ült, akkor jöttek be Madame Mercatiék. Elől
a báróné: mint karcsú, átlátszó szitakötő; halaványzöld és rózsaszín
csillogó fátylakból állt a ruhája. Elragadóan festett, de nem lehetett
összemérni Madame Mercatival.
Ő páva volt.
Rikító, kék-zöldet játszó, mélyen kivágott testhezálló selyemruha volt
rajta, uszályát aranybarna fátyolon ezernyi gyönggyel kivarrott, fényes
pávaszemtenger alkotta. Magasra fésült haján, épp a fejtetőn ragyogó kis
koronát viselt és a kezében, mint a hiuság jelképét, parányi tükröt
tartott… Hozzá az egész teste olyan volt, mint valami forróvérű, puha
madáré…
Mindenki elragadtatva nézett az asszonyra. Az pedig lassan seperte
legyezőszerűen szétbomló uszályával a padlót…
A Fáráónak öltözött Hugh némán ment utána.
Kazanov, mint kozák, egy hölgyvendégét kalauzolta. Fiatal, nagyon szép
orosz leány volt az, egyik szanatóriumból jött le a ma esti mulatságra.
Csipkével bevont rózsaszínű krinolint hordott, egész sötétszőke feje
kígyós fürtökbe volt göndörítve és a fürteit apró rózsákból álló koszorú
ékítette. Édes, szépséges »Altwien« figura volt…
Ők öten egy csoportban ültek le és sorra kritika alá vették a
jelmezeket.
Már az első fogást hordozták, – magyar halpaprikást, – mikor Ginevra
belépett. Éppen mikor a terembe akart lépni – úgy egy negyedórával
ezelőtt – a szobaleány visszahivta, hogy ajánlott csomagja érkezett.
Ezért késett.
Minden kíséret nélkül, magánosan jött, a tarka forgatagba mint egy darab
sötétség. De káprázatokkal telien volt sötét… Az egyedüli, aki Madame
Mercatival a versenyt fölvehette.
Ruhája sötétkék, bársonyosan tompafényű selyemre felhőszerűen omló
fekete fátyolból állott, a fátyolruha apróbb-nagyobb ezüstcsillaggal
telehintve. Vállára, hátára, egész a térdén alulig kék-fekete palást
borult: a kibontott haja. Fején, kicsit félredűlve, gyémántként tüzelő
kövekből kirakva a sarlókeskeny félholdat viselte.
– Az alpesi éjszaka!… – ámult rá Ziegler.
És elfordult Aiméetől és többé rá sem nézett a kis pásztornőre, az egész
hosszú vacsora alatt.
A hangulat ma még valamivel könnyedebb volt, mint karácsonykor. Ezt a
jelmez hozta magával. A vacsora nem volt éppoly pazar, de több pezsgő
fogyott és a zenekar már az asztal közben szólt.
Csak Hugh nem volt vidám. Apró, merev fonatokból álló, válligérő
parókájára hiába lopott fel Zerna báróné egy fehér papirsapkát, pár
pillanat mulva, mintha az lecsúszna, lerázta a fejéről… Pedig, ha a
fiúban csak valami lett volna a hiúságból, ma diadalt ülhetett volna.
Nemcsak hogy az ő két asszonya volt a legpazarabbul öltözve, hanem ő
maga is egészen különös hatást tett. Bronzszínű, keskeny arcához remekül
állott a merev paróka, a bordósárgán csíkozott, rövid lepelruhája nagyon
is sugár alakját még szökkenőbbé tette; a szeme kicsit élettelenül,
hidegen tüzelt; mint nem emberből, hanem valami égő tárgyból kivakító
tűzkéve. Amint ült, szinte senki sem ismert reá és Aimée nyafogva
kérdezte róla Zieglert:
– Ki az, aki Aidának öltözött?
Hugh valahogy megsejtette, hogy ma az ő szívének két asszonya birokra
kelt. Nem, őrület volt egy percig is hinnie, hogy két istennő elfér egy
trónuson: az ő szívén… Hol egyiket, hol másikat nézte és nem tudta,
melyiket fogja ma a trónról lebukni látni… Mint nehéz, sorsdöntő perc
előtt, a torka elszorult, a lelke megrettent…
– Miss Hardings sokkal finomabb jelenség, de Madame Mercati
tündökletesebb – hallotta túlnan, az asztal másik oldalán beszélni.
Az asztaltól fölállottak, kezdődött a tánc.
Madame Mercatiék társasága egy szögletbe vonult. A szép orosz leány már
akadt tisztelőre, egy Peacock nevű amerikai úr személyében, bár ő
fesztelenül mindenkivel mulatott. Így hatan települtek egy asztalkához
és csak néha keltek föl onnan egy fordulóra.
Aimée és Ziegler ismét összevesztek. Ziegler ugyanis Angliába képzelte
magát és Aiméet egy lecsüggő fagyöngy alatt megcsókolta. Aimée sikított.
– Tolakodó! Ma nincs karácsonyeste!
– Akkor nem bánta volna?
És ezzel Ziegler az ügyet a maga részéről elintézte.
Ginevra tündéri sápadtan ült Blumerrel egy pálma alatt. Éppen átellenben
a Hughék társaságával. Az idős hollandi úr odajött hozzá és gratulált
jelmezéhez…
Éjfélre járt már. Az olasz zenekarból alacsony, vak emberke lépett elő
és mélyet hajolva énekelni kezdte a »La paloma«-t. Mintha hófehér
galambsereg rebbent volna torkából a társaság feje fölé…
Ginevra hallgatásba merült. Az ének régi emlékeket sodort feléje, mikor
még ő is énekelt és éppen a galambdalt, annyiszor… És akkor az
öregkisasszony nénje mellé állt és azt mondta:
– Olyan a hangod, mint a mély harangoké…