November végére járt, szürkefehér felhő gomolygott egy hétig a világ
felett. Minden ködbe fult: a hegyek, a házak, a mezők; alig pár lépést
lehetett tova látni. De a hangok szabadon repültek át a ködfalon:
harangzúgás, játékos örömrivalgás szűrődött a város felől a Svájci
Házba.
Ezekben a napokban történt, hogy Ginevra valahogy kikapcsolódott a ház
életéből. Láza nem szűnt, az ágyat nem hagyhatta el és csak Aimée útján
volt a világgal némi összeköttetése. A leányka ugyan többnyire ostoba
pletykákkal akarta mulattatni, de mert az elzászi fruska Lieslről is
pontos híreket hozott, Ginevra néha örült jöttének.
Liesl kicsit jobban volt, már kint ült a magánverandáján.
Kétszer történt, hogy Ginevra szívét valami gyorsabb dobogásba hozta:
egyszer névtelenül gyönyörű fehér gardéniacsokrot kapott és egyszer
Aimée nagy titokzatosan állított be hozzá:
– Miss Hardings, legyen szép ma, mert délután vendéget hozok.