Ebéd után az ajtó föltárult: a küszöbön ott állott Liesl. Bármily kedves
meglepődés volt, Ginevrában mégis kilobbant akkor valami.
Liesl szökve jött: csak ebédhez volt szabad még lejárnia, de már reggel
kifőzték Aiméevel, hogy meg fogja látogatni Ginevrát. Liesl csaknem
letérdelt Ginevra ágya elé, a kezét cirógatta, egészen átszellemült…
– Miss Hardings, gyógyuljon meg már, legyünk együtt az ebédlőben, meg a
szalónban; hisz ez borzasztó kegyetlenség a sorstól, hogy ön éppen akkor
lesz beteg, mikor én fönt lehetek.
Aztán megcsókolta Ginevra kezét és visszalopózott a verandájára. Úgy
sietett, meg sem említette, hogy ő küldte a gardéniákat.
Ginevra Hughra várt.
Eleinte nem gondolt semmi bánatosra és mindennap ki tudott találni
valamit Hugh elmaradásának mentségére. Ő sohse fogadott férfivendéget,
talán ez tartja távol a fiút. Vagy tán beteg… Talán megint egészen
lefoglalta Madame Mercati?… De a lelke mélyén mégis csak súgta valami
ösztön a leánynak: hogy nincsen a világnak az az elfoglaltsága,
lekötöttsége, amelyből ki ne röppenhetne a szeretetnek, az emlékezésnek
valamelyes jele feléje…
De nem jött semmi jel. Ginevra néha lopva nézett a fehér
gardéniacsokorra. A fodros, fényes fehér virággömbök lassan hervadtak,
maguk alá szőnyeget pergetve foszló szirmaikból. Néha, estefelé a
leánynak az a különös érzése volt, hogy ő már Hugh-t nem látja viszont
soha többé. Aztán fölült, megsímogatta kezével saját fejét, saját forró
haját és hogy szóljon valaki hozzá, magamagának mondta:
– Ő szeret, és ha meggyógyulsz, látni fogod…
Aztán visszahanyatlott párnáiba, szemét behúnyta és lassan, szemérmesen
lelkét az elmúlt szép napokra fordította: fölidézte a Hughval lejátszott
jeleneteket. Még most is összereszketett, ha csak a hangjára gondolt, a
keze érintésére. A csókjára gondolni se mert. Mint elásott kincset,
hordta azt lelkében, rányitni nem akart, nem tudott soha.
Igy hervadtak napjai a semmibe, egyhangún, átálmodottan, eseménytelen.
Ugyancsak ezekben a ködös napokban történt, hogy Zerna báróné egy reggel
elfogta doktor Koenigert a folyosón.
– Doktor úr kérem, nagyon fontos kérdezni valóm van.
– Tessék, báróné. Különben csak jót mondhatok önnek. Virul ön is, a
kisleány is kezd…
– Oh, doktor úr, nekem rettentő aggályaim vannak. Mióta ön Madame
Mercati kisleányát hazaküldte, nem tudok soha aludni az aggodalomtól.
Féltem Edithet…
– Pardon, báróné, Madame Mercati kimondottan beteg, önnek a
törékenységén kívül semmi baja… És ami fő: ön olyan helyzetben van, hogy
a gyermek mellett személyzetet tarthat.
– Oh, ez mind igen szép, de az anyaszívet meg nem nyugtatja. Az a
gondolat, hogy Edith veszélynek van kitéve, nem hagy soha nyugton. Ez az
örökös aggodalom az én kúrámnak is megárthat!
– De kérem, semmi ok az aggodalomra!
– Szóval… Edith nem mehet haza… – Zerna báróné ezt nem annyira az
orvosnak, mint önmagának mondta. – Mégis, nem kellene Edithnek külön
hálószoba?
– Szükségtelen… de különben egészen mindegy, és ha méltóságodnak úgy
kényelmesebb…
Doktor Koeniger sietve nyitott be egyik fekvő betegéhez.
Zerna duzzogó grimaszt vágott utána. Azonnal Freynéhez ment, az irodába.
– Drága Freyné, kérek a kicsikém számára külön hálószobát! A szívem
szakad meg, hogy beteg létemre magammal hálattam idáig is azt a
gyermeket! Oh igazán, ha valami érné, csak magamat okolnám érte! Úgy-e,
van még, drága asszonyom, üres szobája?
– Napos, verandás bizony nincsen. Méltóztatnék talán azt a folyosó végén
levő kis szögletszobácskát? Igaz, hogy kicsike és északnak fekszik…
– Doktor Koeniger így óhajtja. Menjünk, nézzük meg a szobát. Még ma át
kell költöztetnem az angyalt.
Elmult tizenkét nap is, míg Ginevra fölkelhetett. Gyöngyházszínű arca a
szobában még áttetszőbbre vált, de a viszontlátás reménye a homlokára
valami derengő sugárzást font.
Egy reggel kelt föl először.
Hugh, Madame Mercati meg Zerna Kazanovval egy asztalnál reggeliztek.
Hugh éppen Edith baronesszel évelődött, mikor a nyílt tornácfelőli
üvegajtón át Ginevra fehérköpenyes, sugár alakja föltünt, amint az ismét
megtért napsugárban úszva, a kristályhegyek csipkésormú tájképébe
rajzolódott bele.
Ahogy benyitott, Liesl boldogan kiáltotta el magát és elibement. Hugh
fölpillantott. A szíve megszünt verni… A leány glóriás szépsége, a
homlokáról sugárzó boldog tisztasága egyszerre térítették magához. Ezt
tagadta ő meg! Erről tudott ő megfeledkezni! Hol van a világnak az a vad
újjongása, amit összemérhetne a leány mosolyából kiáradó üdvösséggel…
Ebben a pillanatban minden hamuvá égett benne és Ginevra, mint hófehér
főnixmadár kelt ki a lángokból. Még a saját bűnösségét is elfelejtette.
Úgy képzelte, csak meg kell érintenie a leány liliomfehér kezét és
minden gonosz dolog, mint az álom fog elfoszlani…
Nem tudta, hogy mit akar, mi lesz, csak egyetlen óhaja volt: beszélni
vele, fölinni a hangját, az édes, mély, harangként zengő hangját…
Mikor Ginevra az ő asztaluk felé nézett: Madame Mercati alig titkolt
diadallal, de Hugh kimondhatlan alázattal hajtott neki fejet.
És délután, mikor a teázásnak vége volt, Hugh Zerna bárónéval együtt
elhagyta Madame Mercati szobáját. Az asszony halálsápadt lett, mikor a
fiút távozni látta.
Hugh egyenesen a nagy verandára ment. De mert onnan mindenki sétálni
széledt, a leány ajtajának tartott.
Ginevra a pamlagon aludt: kékkel hímzett könnyű háziruhában. A térdén
könyvet tartott és a hajában két ezüstfehér gardénialevél csillogott…
Hughra hirtelen mondhatlan fájdalom szakadt.
Nem mert közelebb menni, hanem csak a küszöbön állt meg, és a szemébe a
fájdalmas meghatottságtól könnyek szöktek.
– Szentem, te… édes szentem – suttogta.