Ez a gondolat mint összeomló mennyezet szakadt reá. Hogy ő a csókot
nemcsak kapta, de adta is…
– »József és Putifárné, csakhogy ön Józsefnél tüzesebb legény…«
Hugh-n mérhetetlen utálat futott át, de a legkülönösebb: valami sóvár,
lankasztó borzadály…
És közben, amint alkonyult és a nap már csak a gerinceken égett, a
völgyekbe kékséges árny terült, és ő lassan, a széllel viaskodva,
hazaballagott; valami rettentő, szégyenletes vágy fogta el küzdelmetlen,
odaadó mámor, minden kínt elfeledtető, tompító aléltság után…
Mikor szobájába ért, az az önző gondolata támadt, hogy nem fog
gondolkozni rajta: mi lesz. Kimondhatatlan fáradt volt, mintha csatát
vívott volna, verejtékes, vesztett csatát. Vagy tán a két nap óta
dühöngő, most utolsókat hördülő főhn hozta rá a lázbeteg lankadást… A
pamlagra terült.
Elaludt.
Mintha sajgó agyára ütöttek volna, mikor az ajtaján kopogtak. Nem akart
fölkelni… Édes, gyöngyöző kacagást hallott:
– Mister Foorte, meg fogom inni a teáját…
Hugh fölnyitotta a szemét: az ajtajában a báróné állott.
– Ma nem fog uzsonnálni?
Hugh elhúzta kezét a homlokán. Azt kellene mondania: nem.
De nem volt ereje hozzá, és nem is akarta magát összeszedni. Nem érzett
semmit, csak zsibbadt fásultságot.
– Mindjárt, báróné – felelte, és mikor Zerna tovasuhant Kazanovval,
felöltözött és aztán átment hozzájuk…
A szoba félhomályos volt, Hugh alig látta, hogy Madame Mercati az
ottománon hever. Mikor kezét nyujtotta feléje, nem is mert ránézni…
Zerna és Kazanov csak egymás között beszélgettek.
Hugh az ablakon bámult ki.
Az alkonyat minden pompája feslett odakünt az ormokon. Ismerte már a
tüneményt, mikor a fehér hómezőket, a halaványszürke csúcsokat a halódó
nap először narancssárgára gyújtja, aztán rózsaszínbe, bíborba
színesíti, míg azok végül violaszínbe mállva belesápadnak az éjszakába…
Most minden lángszínben állt künn: a hókúpokon izzó, sárga máglyatűz
bíborrá kezdett hevülni. Hugh csak ezt a mennyei színjátékot nézte, de
azért tudta, hogy az asszony szeme néha rajta pihen. Mint bizsergető
napsugarat érezte ezt, mint a künn ragyogó színek reflexét…
Kazanov csak véletlenül pillantott az ablakra.
– Ah, mi az? Mister Foorte… Kigyúlt a világ?… Mister Foorte!
– Ez az alpesi fény; sohse látta? – felelte Hugh, de az ablaktól vissza
se fordult.
– Csodálatos! A nap veri ezt a fényt?
– A nap… meg az esti párák… nem tudom. – Nagyon fárasztotta a fiút az
ámuló kérdezősködés. Valami kimondhatatlanul terhére volt és úgy érezte,
hogy vár valamire… ami könnyit rajta…
– Mon dieu, most mintha vér csorgott volna a világra! Soha ilyen
gyönyörű tűzijátékot! Kérem, Mister Foorte, engedjen pillanatra az
ablakhoz. Minek töpreng úgy e csudán? Hiszen ön már sokszor átélhette
ezt?
– Nem, soha…
Zerna báróné fölkacagott:
– Ugyan, Mister Foorte. Tavaly majd minden héten láttuk. Különben…
vannak annál szebb tűzijátékok is a világon… nemde, Kazanov?
– Átvitt értelemben – nevetett az orosz és visszaült a kicsit haragvó
asszonyhoz.
– Miért duzzog – súgta neki halkan.
– Ah, nem illik úgy csudálkozni valamin.
– Nálunk oroszoknál illik. És ami fő, mi aztán mindent így csodálunk… A
nőt leginkább…
Zerna megértve Kazanov pillantását, elmosolyodott. Aztán fölkelt, hogy ő
Kazanovval sétálni megy, úgyis két napja tartotta foglyul a főhn.
Hugh nem mozdult. A félhomályos, parfőmös szoba csendje, Madame Mercati
alig világló körvonalai az ottomán puhaságán, mintegy lekötözték… Torka
elszorult, az esti mámor jött reá és hirtelen tudta, mire vár: hogy
magukra maradjanak.
Mintha a talaj besüppedt volna alatta és ő lassan sülyedni kezdene, úgy
érezte, amint lassan ment a heverő asszony felé…
Az kitárta karját és ismét átkulcsolta a fiú fejét. Ajka befogta Hugh
reszkető, kisebzett ajkát, hogy abból megeredt a vér. De ez nem fájt…
mintha gyötrő, epedő vágyai csergenének el vércseppjeiben. Hugh térdre
csúszott az asszony mellé…
Mikor azután fölemelte a fejét és az asszony arcába nézett, pillanatra,
mintegy örjöngő reménységben Ginevra arcát vélte látni. De a hegyekről
beverődő haragos bíborfény nem a Ginevra szenvedő, sem a Madame Mercati
hervadó vonásait fürdette, hanem egy aranyliliomszínű, áttüzesedett
arcot, az ajak helyén két vonagló piros kígyót, a szemében két ragyogó,
fekete igazgyöngyöt… Hugh nyakszirtje megcsuklott, fáradt feje
visszaesett a két ölelőn táruló kar közé, ajka részeg örömmel feküdt a
tekergő, vérivó kígyók ölelésébe: homályos öntudatlanságban úgy tetszett
neki, hogy más világba bukik alá, hogy mindent kioltó hullámok csapnak
össze felette…