A tea fölmelengette künn elgémberedett testét, ereiben a vér tűzcsíkokká
vált és lángfolyócskákban bujkált benne. Elfagyott ajka metszően
sajgott, mintha körmös hangyák másznák, de csak bent, bent, messzi a
lelke mélyén vágyott egy hűs, eperízű ajak érintése után.
A lelke felszínén más vágyak kezdtek bizonytalanul, mint félénk
szörnyetegek fölbukni… Zerna báróné friss macskaszáját nézte, Madame
Mercati összeszorított piros kígyóajkait… És a két asszony között egy
harmadikat is látott lebegni: a Földi Szerelem síma, aranytagú
oltárképét…
Szinte félálomszerű mámor szállta meg, az erős teától, az erős
parfőmöktől, a mindezen átlehelő gyenge pézsmaillattól… A feje nehéz
volt, a gondolatai tántorogtak… Úgy tetszett, hogy künn, a távoli
hegedűsírásra emlékeztető szélvihar valami álnok, hamis, kerítő éneket
sípol… Azt hitte, álmodja, hogy a báróné fölkel, elbúcsúzik Madame
Mercatitól és Kazanovval és vele a folyosóra lép… A folyosó végén
visszaküldi őt…
– Mister Foorte, menjen, adja be Madame Mercatinak az orvosságát,
egészen elfelejtettük.
Visszamegy, nem is gondolva rá, hogy hiszen Madame Mercati az orvosságot
nélkülük is beveheti. Az ajtóban megáll: Madame Mercati még mindig a
hintaszéken ring, kezével az orvosság felé int, Hugh kézbeveszi, egy kis
kanálba tölti – nyúlós, halványzöld szirup – és ajkáig viszi az
asszonynak; a térde reszket, a keze reszket, a kanalat elejti, az ajkuk
összehajol. Madame Mercatié félig nyitva, mintha sóvárogna valamit,
Hughé sajog, mintha láng sütné… Egyszerre aztán kialszik a sajgás,
valami édesen forró hullám fedi be a kínt. Ah, milyen jó ajkát
beleágyazni e puha hullámsírba, mily édes beletemetni izzó, vonagló,
fagymarta sebét.
Ez csak egy pillanat. Rettentő csattanást hall, kint valamit porrá
vágott a viharzó szélvész. És hirtelen jeges ár fut át a testén:
észébresztő, kijózanító, gyötrelmesen megszégyenítő.
Hugh fölegyenesedik, a fejét átfogó két tűzliliomkar leesik és eltakar
két fényes, mérges fekete bogyóra emlékeztető szemet előle.
Hugh kitámolyog a folyosóra, az ajka irtóztatóan fáj, mintha parázs
esett volna rája; összeszorítja, mintha parazsat szorítna közéje.
De nem az ajka fáj legjobban. A szégyen szurdaló darázsfészke zsibongva
bolydul meg benne, a szobájába vonszolja magát és görcsösen sírni kezd.
És amíg ő zokog, Madame Mercati mint elalélt sárga virág hever az ágyon.
Vére forró árban hajtja szívét, a sebes, kattogó malmot… A malom
üdvösséget őröl… Megcsókolta Hught… Megcsókolta, bár úgy hitte: a fiú el
fogja taszítani őt. De még azon az áron is: az ajkát akarta egyszer. És
Hugh nem volt rideg, nem tiltakozott, nem: éppen odaejtette ajkát az
övére.
Ilyen izzónak sose hitte azt az ajkot; mintha égő parázsszem, mintha
eleven hús lenne; mintha izzó vércseppeket csókolt volna le róla.
Milyen édes volt utána a fiú, hogy úgy elszégyenlette magát, hogy míg ő
eltakarta arcát, kiszédült a szobából…