– Értem… Mister Foorte.
Sokáig maga elé nézett, aztán hirtelen élesen, határozottan mondta:
– Menjen a maga útján…
Hugh kihúzódott a szobából és lassan megindult a koncertterem felé.
Szíve fel volt zaklatva; úgy érezte, hogy a lehető legügyetlenebbül járt
el…
A folyosó üvegajtajánál megállt és a csipkefüggönyön át végignézett a
társaságon. Zerna báróné lila selyemruhában pompázott és folyton
csevegett Kazanovval. Ginevra a pálma alatt ült, ugyanott, ahol egyszer
Ziegler szerenádját kapta… Nagyon szép volt és nagyon sápadt. Bő,
csontszín ruhája halványfényű redőkben folyta körül alakját és csak
gyengédvonalú keble alatt volt egy kékzománcos csattal összefogva.
Ziegler és Blumer ültek mellette, de Ginevra egyikkel se szólt.
Hugh szívét kimondhatatlan vágy szorította össze. Napok óta nem látta a
leányt és mintha az fölkelt, fölemelkedett volna előle… Nem is gondolta,
hogy Ginevra látja őt. Pedig a leány remegve várta, hogy Hugh benyit… És
Hugh nem moccant.
Egyszerre nehéz fájdalom szakadt a leányra. És mélyen, tudata alatt mint
sötét hullám futott át valami szörnyű, lehetetlen gyanu, sajdult meg
fulánkként Ziegler tegnapi nevetése…
Nem tudta Ginevra, hogyan bámult rá Hugh, mintha szemével akarná
fölinni, ahogyan ajkával nem tehette… A leány megható alakja, amely
édes, fájdalmas és szánva imádó érzéseket ébresztett; az elmosódva
kiszüremlő zene, a vakító tisztasággal ragyogó, de ma mégsem nyugalmas
alpesi éj különös vágyat hoztak reá, valami szomjú gyötrelmet: mintha
üvegfalon át az életet látná elvonulni, virág és gyümölcsfüzéresen,
táncolva és kacagva; virágot és gyümölcsöt szórva mindenkire, csak reá
nem…
Számba vette, amit Ginevrától kapott: az a két csók mint két gyémánt
sugárzott a lelkében és mégis, most kevésnek, semminek érezte… Nem
egyre, kettőre, hanem csókok záporára szomjazott; nem türelmes
odaadásra, hanem türelmetlen viszonzásra…
A hangversenynek vége volt, az ebédlőben a zenekar szedelőzködött, a
nappaliban csoportba verődve állt még pár ember… Most meg kell találnia
Ginevrát a verandán. De nem akart átmenni a nappalin, mert a báróné
útját állaná. Hanem kiment az útra, hogy kívülről kerüljön a verandához.
Mikor az útra ért, egy a hó alatt rogyadozó fenyőnél megállott.
A verandán látni lehetett, amint a vesztibül ajtaján Ginevra jő, vele
Blumer és Ziegler. Most a leány kezet nyújtott kísérőinek és fehér
köpenyében, mint palástban, szobájába lebbent. Hughban sajátos érzés
kelt, mintha Ginevra őelőtte tette volna be ajtaját. És ő kint maradt az
éjszakában, egyedül, olthatatlan sóvárgással szívében. Ha nem kerül ki
az útra, ha a nappaliba nyit, utólérte volna a leányt és most a karjában
tartaná… de ő félt, óvatos, szinte gyáva volt… Miért? Miért nem tud az
útjából mindent félrelökni, ami kettejük közé fekszik? Ha Ginevra az ő
legfőbb törvénye, miért retteg más törvényeket?… És az az ajtó bezárult
előtte.
Annak az ajtónak meg kell nyílni… Nem, ő csóktalanul ma nem fog
lepihenni. Egy izzó, visszaadott csók nélkül…
Hugh hirtelen lesietett a veranda bejárójáig, de az ajtó zárva volt.
Csak egy pillanatig tétovázott. Eszébe jutott, hogy Ziegler a tóra néző
oldal felől, a repkény létráján szokott felkúszni és beveti magát a
verandára. Odakerült, de a veranda lécezetéig érő hágcsó most hóba fúlt
és út se volt a létráig… Mégis belegázolt a hóba és kezével a hágcsót
kereste… csaknem megdermedt már az ujja, mikor eszébe jutott, hogy a
korláton úgysem tudná bevetni magát.
Egy tekintetet vetett a leány üvegajtajára: a függönyre árnyék
rajzolódott.
– Még fönn van és talán imádkozik – gondolta és visszafordult az úton,
hogy a nappalin át kerüljön a verandára. Ha nem mehet be Ginevrához,
csak annyit fog kérni, nyújtsa ki a kezét az ajtón, hadd vegye zálogul,
vértül a szívére…
Ginevra nem imádkozott. Ágyán térdelt ugyan, a kezét összefogta és
szemét a csillaghímes égre emelte, de nem imádkozott. Csak bocsánatért
esdekelt. Nem az Úrhoz… hanem a szerelméhez. Szégyelte magát, hogy egy
pillanatra megrendülhetett benne a hit, szégyelte magát az esti
bánatáért…
– Hugh, – suttogta hangtalanul – bocsáss meg, bocsáss meg nekem!
A pillája megnedvesedett.
Úgy képzelte, hogy az ezüstfényű csillagok szemén át Hugh a szemébe néz
és megbocsát neki. És akkor Ginevra mosolyogni kezdett, enyhén,
békülten.
De azért nem feküdt le. Térdelve maradt ágyában és összekulcsolt kézzel,
a kegyelmet nyert bűnbánat extázisában bámult tovább, a Hugh szemével
rátekintő mennyboltozatra.
Hugh csaknem futott. A ropogó hóról a folyosó linoleumára lépett, a
friss éjszakából a narancsfák illatától fűszerezett langyos
szobalevegőbe…
Nesztelen ment át a folyosón és a nappaliba nyitott. Már majdnem
átsietett a csak félig világított termen. De mikor kezét a nyilt
tornácra vezető ajtó kilincsére tette, a nappali egyik zugából elfojtott
hívást hallott.
– Ah, Mister Foorte…
Hugh szeretett volna meg nem állani. Csodálkozott a bárónén, hogy ilyen
órán, mikor már mindenki szobájába széledt és a társasági termek üresek
voltak, itt enyeleg Kazanovval és nem is akar belőle titkot csinálni.
– Ne siessen sehova, Mister Foorte, önnel fényes tervünk van még ma.
– Milyen tervük? – kérdezte Hugh kellemetlenül lepődve meg.
– Jöjjön ide, majd megtudja.
Hugh néhány határozatlan lépést tett a bárónéék felé.
– Például egyik az, hogy ezt a képet akarom megmutatni önnek.
Zerna báróné valami albumban lapozott, az olvasóteremből hozhatta s
felejthette ott valaki. Hugh azt hitte, az asszony gúnyolódik vele,
amiért kellemetlen arcot csinált. Mikor a bárónéhoz lépett, az Tizian
»Földi és égi szerelmé«-nek egy nagyon szép másolatára mutatott.
– Már régen vágytam megkérdezni önöktől, melyiket tartják a két
szerelem… azaz nőalak közül szebbnek.
Kazanov nevetett.
– Én mindkettőt nagyon szépnek találom.
– Ó, milyen fifikus Páris lenne ön. De halljuk Mister Foorteot.
Hugh a képre bámult. A földi szerelem meztelen alakja különösen meglepte
kicsit aranybajátszó testszínével. Hirtelen elkapta róla a tekintetét és
szinte haragosan nézett a bárónéra.
– Nemde, a földi százszorta szebb?
És az asszony közelebb lépett Hughhoz.
– A képen vagy valójában? – kérdezte Kazanov incselkedve.
– Mindenütt…
Hught émelyítette ez a társalgás.
– Mit parancsol még tőlem, báróné? – kérdezte hűvösen, de a hangját
valami belülről jövő remegés nem hagyta szabadon zengeni.
– Velünk fog teázni, jöjjön.
És karját a fiúéba öltötte, intve Kazanovnak, hogy kövesse őket.
– Pardon báróné, egy percnyi dolgom van…
– Hol?
– A verandámon.
– Azonnal jöjjön vissza. A koncert óta várunk itt magára.
Hugh sietve vonta ki karját az asszonyéból, átment a nappalin, ki a
nyilt tornácra, onnan a verandára…
A leány ajtajáig ért.
Az üvegajtón már nem szüremlett ki fény. A kialudt ablakszem, mint egy
holt reménység sötétlett a fiúra. Tüzet hozott és vaksötét fogadta… Csak
álomnak, káprázatnak tetszett, hogy a vaksötét szobában, az ágy fölött
holdszín fehérségben egy térdeplő alakot lát…
Hugh lehullott a kilincsre és izzó ajkát a leány kezenyomára
illesztette, mohón, átadón, mintha nem holt tárgyat csókolna. Rettentő
fájdalmat érzett: az átfagyott kilincs összeégette ajakát…
Fölállott, mintha megbüntették vagy elkergették volna és lassan
megindult visszafelé.
A báróné és Kazanov a nyilt tornácon várták, bár ez elég könnyelműség
volt, mert a felhőtlen éjben halk, sivító hasgatás kezdődött. Víjjogó
szárnyain az alpesi vihar kerekedett: a főhn.
– Siessen – didergett a báróné és szinte vonszolta Hught át a termeken,
hallon és folyosókon, amik Madame Mercati szobájáig vezettek.
A szobában most is az a groteszk megvilágítás pompállott, de más rend
volt. Az asztal az ablaktól középre húzva, rajta tea forrt, körül
virágos porcellán teríték.
Ezt a báróné rendezte így, mert mindjárt koncert után ott járt és csak
aztán tért vissza a nappaliba, hogy elfoghassa Hught.
Madame Mercati fölkelt az ágyból s nagyvirágos, sárga pongyolában a
hintaszéken hevert. Nagyon sápadt volt, de a haja most nem volt
kibontva, hanem kissé rendetlenül föltűzve és aranyszövésű hálóba
szorítva.
Nem nézett Hughra, mintha a fiú nem is lenne ott; különben pedig egészen
nyugodtan, szinte elszántan váltott néha szót a többiekkel. Hugh
csodálkozott, hogy az asszony föl mert kelni. De nem kérdett semmit.
Egészen föl volt zaklatva, korbácsolva; a lelke fájt, elperzselt ajka
sajgott, a szíve csaknem elhamvadt a láztól.
A különös megvilágítás, Madame Mercati sápadt kreolarca aranyhálós
hajfodrai alatt, Zerna báróné macskaszerű, puha mozdulatai, Kazanovot
körülduruzsoló csacsogása valahogy szembeágaskodtak szentelt
szenvedéssel teli lelkével; úgy tetszett néha, hogy gyűlöli Zernát, vagy
tán irígyli Kazanovot… mindenkit, aki súlytalan lélekkel jött e világra.
Valami megvetésféle kelt föl benne a báróné iránt és fülében tavalyi
pletykák csendültek, hogy a báróné táncosnő volt és a férje a deszkákról
vette el, és hogy azért tud olyan könnyen élni… Ah, és Hugh nem tudta
lerázni, mint eddig, hogy ezek ostoba, irígy szállóbeli pletykák…
– Könnyű, neki könnyű és annak, aki vele kerül össze.
Meztelenül kelt fel benne a gondolat, amire soha eddig nem gondolt
leplezetlen: hogy ez a két ember a tűz körül táncol és bele fog ugrani a
tűzbe.