A fiú benyitott. Először majdnem semmit se látott. Madame Mercati
lámpájára virágos, sötétlila alapú selyemernyő volt ráhúzva. A szoba
elmosódó színfoltokban úszott; maga az asszony mint színes márványszobor
feküdt hanyatt a sápadt párnák között.
A fiú jöttére kicsit fölemelkedett.
– Ön az? – kérdezte alig hallhatóan. – Zerna említette, hogy jönni fog…
Kezét kiemelte csipkés ruháiból és édes, forró kis madárként surrantotta
azt a fiú kezébe. Az a tudat, hogy most elragadóan fest, biztosságot,
nyugalmat adott neki.
– Milyen kedves, hogy lemond a koncertről miattam!
Fejét a fiúhoz fordította és mosolyogni próbált.
Hugh mélyet sóhajtott és egyszerre megtelt a szoba nehéz, parfőmből és
asszonyi fehérnemük illatából álló párás levegőjével.
– Madame Mercati, – mondta szinte dadogva – szívesen teszem,
barátságból…
Az asszony erősen a fiú szemébe nézett. Kiérezte, hogy a _barátság_ szón
több a hangsúly, mint szükséges.
– Igen, Madame Mercati… éppen azért jöttem. Biztosítani akartam önt,
hogy mi azért jó barátságban maradunk.
Az asszony kissé fölemelkedett.
– Miért… _azért?_
Hugh lesütötte a szemét. Belefogott a dologba, de bele is gabalyodott.
Nem jutott eszébe semmi kivezető, megértő és mégis nem sértő kifejezés.
Olyan pontig ért, ahol az asszony nevetségessé teheti mentegetőző
célzásait…