Hugh a szobájában, az ottománon hevert és tünődött. A formán tünődött,
hogyan mondja meg az asszonynak, hogy nem szereti, hogy nem szeretheti,
hogy mást szeret…
Hiszen Madame Mercati kinevetheti, leintheti; akkor, miután az ő
legszentebb érzelmei el lesznek már árulva…
Mindig fölkelt, indult, aztán visszafeküdt és tovább töprengett. Megint
kételkedett benne, hogy az asszony szereti őt. Talán csak föl volt
izgatva, talán nem is volt magánál, talán csak baráti gyengédségére
számított… De aztán újra látta az asszony két sóvár szemét, érezte
tenyerén a testéből kiáradó tüzes párát…
Ha pedig Ginevrára gondolt, az az érzése volt, hogy kettejük közé
irdatlan tüskeerdő sarjadt, hogy előbb azt kell levágni, azután ismét
hozzámehet.
Így tűnt a nap.