Valamiről megbizonyosodott most, amit hinni sem mert azelőtt. Szíve
megállott…
Az asszony nyöszörgő sírására a diakonissza ismét fölébredt és odament,
csillapítani őt:
– Kérem, ne tessék fölizgatni magát, hiszen egy anyának mégis csak
legfőbb a gyermeke java, miatta kell tűrnie…
Madame Mercati hirtelen fölemelte párnába fúrt arcát és fölpillantott.
– Ah igen… a gyermekem… igaz, ma elment…
És homlokát végigsimította, mintha mindezt eszébe kellene hoznia; és a
mennyezetre szegezte kisírt szemét.
Hugh e pillanatban kifordult az ajtón.
A fiú álomtalan gondban vergődött ágyán. Most már nem volt kétsége:
Madame Mercati szerette őt. Mióta? Talán régen, talán egy pár napja
csak… Alaktalan sötét felhőként gomolygott fel benne ez a gondolat,
ráfeküdt lelkére és minden egyéb gondolatra mély árnyékot vetett.
Mi lesz ebből? Mit kellene tenni?
A régi barátsággal közeledni az asszonyhoz, mintha semmi sem történt
volna? Vagy elidegenedni tőle? Mi lesz akkor Mercatinak tett ígéretével,
hogy az asszony mellett áll?…
Férfilogikával úgy hitte eddig, hogy a két érzés: Ginevra iránti
szerelme és Madame Mercatihoz való barátsága két nagyon is megférő, még
csak nem is érintkező érzelem. Nem gondolt rá, hogy két nő olyan szépen
elférhet egy szívben egymás mellett, de olyan nehezen a valóságban…
Egyet tisztán tudott: hogy csak Ginevrát szereti. Talán ha ezt Madame
Mercati megtudja, kijózanul… Idáig titkolta előle, mint az egész
világtól, mi mélyen szereti a leányt. Most meg fogja mondani neki. Ez
volt a végső, megnyugtató gondolat, amire jutott. Ez olyan világos volt,
hogy elaludt rá.
Zűrzavaros álmai voltak. Amilyen nyugodtan aludt el, álmában olyan erős
érzése volt, hogy itt minden elveszett, hogy olyan hínárban gázol,
amiből nem fog kiigazodni. Fölriadt, megnyugtatta magát, hogy őszintén
elmond mindent és hogy akkor minden jó lesz… Elaludt és újra érezte,
hogy itt nincs megoldás…
Másnap délelőtt a báróné óriás verbénacsokorral libegett be Madame
Mercati szobájába. Barátnőjét fáradtnak, sőt szinte fonnyadtnak találta.
– Nos, Frozi, hogy sikerült a tegnapi este? Nálad volt, ugye? Dehát mit
csináltál, az Úrra? Úgy festesz, mintha egész éjjel nem aludtál volna!
– Alig is aludtam.
– Valami történt köztetek.
Madame Mercati sötét arccal felelt:
– Megalázott.
Zerna mosolygott.
– Bohó. Most vallani fogsz. Először is: melyik hálóruha volt rajtad?
– Az ott a szék karján.
– Pfuj! Siffon és hímzés rajta! Meg se látják. Selyem kell nekik és
csipke, főleg csipke! A csipke olyan nekik, mint az örvény. Húzza őket.
Beleszédülnek… És persze, sírtál. Kisírtad a szemed. Fogadom, a
részvétére apelláltál! Nem tudod, hogy a férfi csak akkor szán egy nőt,
ha szereti, sőt rendesen akkor se… A szerelem az első, sőt egyetlen,
amit el kell érni náluk!
– Épp ez az… Én csak szánalomraméltó vagyok… Ginevra pedig szeretetre…
– De te szerelemrevalóbb vagy és ez a fő.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy őt szeretni kell, téged szeretni lehet. És a kell mindig
rövidet húz a lehet-tel szemben.
– Dehát mit akarsz te ezzel a filozofálással? Miért lehet engem inkább
szeretni?
Zerna nevetett.
– Ezerszer mondtam már. Te többet adhatsz.
– Ez nem áll. Amit Ginevra ad, azt én nem adhatom.
– Jó, de mást… Haha… Kazanov is, lám, felém fordítja már a vitorlákat.
Velünk fog uzsonnázni… De ez most mellékes… Ma tőlem fogsz kapni egy
csipkeköpenyt és a hajadat kibontod… Mit, könnyek… tüzet adj… Parfőmözd
magad, hagyd szabadon a nyakad… Ej, nem érted te ezt? Csak ne sírj neki,
az istenre kérlek, ne sírj! A férfiak irtóznak a síró asszonyoktól! Ők
lusták a részvétre és mindig örülni akarnak, te azt nem tudod? – Várj,
mindjárt felöltöztetlek…
– Jön már a testvér…
– Eh, hisz ez kivesz a formádból! Neked púder kell, hajfodorítás, költői
elrendezés…
És Zerna báróné meggyujtotta a spirituszégőt, fésüket, pomponokat
keresgélt, szobájába tűnt, halommal hozta a fodros, csipkefelhős
fehérnemüt, szalagcsokrokat, parfőmös üvegcséket.
Felöltöztette, kifésülte Madame Mercatit, párnájára bódító »ambra
antique«-ot locsolt és aztán tükröt tartott elibe, hadd lássa, hogyan
esik haja csigás göndörben szerteszét és a csipkéi közül hogyan aranylik
elő telt kis nyaka.
– Nos? Aztán most okos légy! Meg ne engedd, hogy Gertrud testvér kezet
tegyen rád! Feküdj szépen, úgy, ahogy elhelyezlek és ne mozdulj, amíg
megjön.
Aztán hátrább lépett, megnézte, jól fest-e a pihenő asszony és
megfenyegetve őt ujjával, kilebbent az ajtón.
Az órák múltak, Madame Mercati kifáradt, csaknem elájult a hosszas,
mozdulatlan várakozásban. Ha erősebb lett volna s nem oly végtelen
kimerült, talán ráeszmél, milyen furcsa, méltatlan helyzet ez:
kikészített, csábos elhelyezkedésben várni egy olyan fiatal fiút… De nem
gondolkozott, csak az bukkant föl néha homályosan öntudatának távol
horizontján, hogy nem vétkezik, mert Ginevrát többen is körülrajongják,
ez az egy pedig az ő egyetlen báránya volt… Igen, Ginevrával szemben még
voltak némi mentegetőzései, de a férjére nem is tévedt egyetlen
gondolata se. Az a másik világ, ahonnan ideszakadt, elsülyedt mögötte
Lolotica fehér zsebkendőjének, fekete hajsátrának utolsó
felélibbenésével…
És csak nem is csodálkozott, milyen könnyű az átlépés a bűntelenségből a
bűnnek küszöbére. Nem csodálkozott, mily gyorsan ért meg lelke rája, sőt
úgy tetszett, mindez régen, mindig benne élt és csak most tudott
kibontakozni kusza, gátlón elfojtó egyéb körülmények karmaiból.
Hiába várt a belső bíró nagyszerű tiltakozására. A vétek, az idáig nem
értett talány hirtelen megnyilatkozott neki és ő úgy volt vele, mint
minden megfejtett talánnyal: egyszerűnek, természetesnek, magától
értetődőnek találta azt. Nem jött vádló órája, önfegyelmező
kijózanodása, nem latolgatta gondolatainak, vágyainak szent törvényekbe
való ütközését: minden latolgatás fölösleges céltalan gondolatnak tűnt
föl, sőt el is iramlott, mint hivatlan, nem szívesen látott vendég a
lelkéből. Mikor egyetlen vágya először kezdte beárnyalni öntudatát, a
szalmaszál, amelybe még belekapaszkodott, ami még föntartotta: a
gyermeke volt. Ha Lolottra nézett, akkor riadva oszladoztak vágyai…
De Lolottot elvették tőle, óh, látta ő jól, hogy szívesen ment
Katinával, szívesebben, mint vele maradt volna.
– Meg fogok halni, hadd legyek egyszer boldog azelőtt…
Az orvos bíztatásaira sohse adott semmit: annyiszor átélte már, hogy a
reményteljesnek mondott betegek hirtelen eltűntek, _elutaztak_…
– Akarom, hogy szeressen. Akarom, hogy az arca felragyogjon, ha lát;
hogy a keze végigsimogasson.
Behúnyta a szemét és remegni kezdett… Szeme megfényesült, ajkába vér
szökött, egész arca megszínesedett, csak szeme alatt maradt két sötét
karika.
Lépteket hallott és kézitükrébe pillantott; alig bírt magára ismerni. A
vágy kivirágoztatta…
A tükröt gyorsan a párna alá rejté és visszaesett előbbi helyzetébe.
A küszöbön Aimée állott: virágokat hozott és üdvözleteket. Az asszony
mélyet sóhajtott, a legizzóbb álom húnyt ki benne hirtelen. Vagy csak
elszenderült…
– Ah, Madame Mercati,… hisz ön… sohse nézett ki ily remekül – szólt
Aimée önkénytelen, az asszonyra bámulva.
Mikor a leányka fecsegése ismét elhangzott a folyosó végén, Madame
Mercatiban valami erőszakos érzés kelt. Igen, türelmetlen harag gyúlt ki
benne, az a furcsa, követelő érzés, hogy, ha már gondolatban elkövette a
bűnt, most már jöjjön az tettben is. Úgy érezte, mintha az árát
lefizette volna valaminek, ami most már megilleti őt. Csak a megalázó
szégyennel maradni nem akart. Ha már lelkében ég a szégyenbélyeg: legyen
amiért érdemes szégyenkeznie… s ha nem többért, egyetlen csókért.
Egész nap várt, de Hugh nem jött.