– És hol volt ma Mister Foorte egész nap? kérdezte Blumer ezen a
délutánon.
Mindenki a verandán ült: mert az idő pazar volt és enyhe.
– Gondolhatja, felelt a párkányon, Ginevrával szembenülő Ziegler.
– Én ugyan nem gondolom!
– Madame Mercatit ápolja.
– Igaz, hisz ez természetes. Ők olyan régi barátok.
Ziegleren látszott, hogy valami korrigáló megjegyzése támadoz, de
Ginevrára pillantott és lenyelte gondolatát; ámbár Ginevra nem is
figyelt rájuk.
– Ez igazán megható dolog, ilyen önzetlenül egymás mellett állani,
tünődött Blumer.
– Hogyan, ön hisz az ilyen önzetlen barátságokban? Én nem vonom
kétségbe, – javította ki magát Ziegler hirtelen, – mindenesetre
jellemző, hogy mert Madame Mercati beteg, mister Foorte ki sem néz a
verandára.
E pilanatban a vesztibül ajtajában Hugh jelent meg. Nagyon sápadt volt,
szinte meggyötört.
Szokása szerint első tekintetét Ginevrához küldte, de a leány kis, kék
levelet olvasott, a Lieslét és így nem viszonozhatta tekintetét. Hugh
szeme aztán a társaságra tévedt…
Kazanov egészen Prisse báróné felé volt, oldalt fordulva, ahogyan a
kúránál nem szokás. A báróné ma kisleánya égőpiros, bojtos sapkáját
húzta rá saját fürtös fejére, – mit se törődve azzal, hogy így a gyermek
nem mehetett ki sétálni. Amellett az asszony egészen kitakarózott, hogy
fehér kabátkába bujtatott formás teste érvényre jusson. Alapjában
jelentéktelen kis lénye nagyon csábos volt így, mert ő az a fajta nő
volt, aki a férfi közelében átváltozik, kivirul, jelentőséget nyer.
Halkan, nevetgélve fecsegett Kazanovval.
Az angol lelkész kétségbeesetten, egyedül üldögélt, újságjait a földre
ejtette, nyilván nem tudta semmi elszórakoztatni: ma tette útra
feleségét…
Hugh lefeküdt, de nem volt kivel foglalkoznia.
– Nos, kérdezte Blumer Ginevrát, mikor a leány a levelet letette.
– Igen, halljuk, én tudniillik nem szoktam elolvasni a rámbízott
leveleket, mint sokan… szólt Ziegler és Aiméere pillantott.
– Egy kis jó hír, szólt Ginevra derülten. Liesl jobban van.
– Dehát Miss Hardings, ön hisz a Liesl jobbrafordultában? – És Ziegler
legyintett.
– A láza kimaradt.
– Ez csak afféle dolog, ni. Pár napra kimarad, aztán újra kezdi. Az
igaz, én nem szeretnék az ő bőrében lenni!
– Néha csodák is történnek,… hárította el Blumer a témát.
De Ziegler tovább fecsegett:
– Én csak önön csodálkozom, Miss Hardings. Nem fél ön hozzá járni, hisz
az a lány minden percen szembeköhögi!
– Mind egyformán a Halál árnyékában vagyunk, ami azt illeti, szólt
Blumer.
– No, Liesl a legárnyasabb helyet szemelte ki magának. Nem hűsöl ő már
ott egy félesztendőnél többet…
Ginevra elsápadt a fájdalmas megbotránkozástól:
– Ziegler úr, ön gyöngédtelen.
– Miért? Hiszen én őt mindig jóval biztatom.
– Dehát akkor… miért nem viszik haza Lieslt? kérdezte Ginevra
meglepődött elgondolkozásban.
– Istenem, hát a szülőket is boldoggá teszik egy kis ámítással…
– És… mi lesz vele? Azután?
– Elutazik.
Ginevra értetlenül nézett Zieglerre.
– Nem tudja, mi az? Ha itt valaki meghal, akkor Freyék kijelentik, hogy
hirtelen elutazott. Nagy titokban aztán két errevaló ember koporsóba
teszi és éjjel elviszi a halottas kápolnába.
– Oh, milyen szörnyű ez…!
– Szörnyű? Ez gyengédség az élők iránt. Mit gondol, nem futnának-e mind
szét a betegek, nem izgulnának-e halálra, ha innen temetést rendeznének?
Persze, szomorú kilátás, hogy az embert így kicsempésszék a világból…
Miss Hardings, teszem, ha ön meghalna, én szeretném rendezni a
temetését. Ah, önt hófehér márványravatalon, óriás pálmák alatt, kék
violák közé kellene fektetni, üvegtetejű teremben… Hat fehér ló vonná az
ezüstszínű koporsóját…
Ginevra dermedten meredt a saját előadásától megrészegült,
elragadtatásában szinte mosolygó fiúra.
Hugh fölemelkedett.
– Ziegler úr, ne bántsa Miss Hardingst! kérte Blumer.
– Kérem, – tért magához Ziegler – hát ez sértés? Hol itt a sértés?
– Nem sértés, csak ostobaság, mormogta Blumer a fogai között.
Ginevra nem szólt. A fiú elragadtatott előadása közelebb hozta őt egy
gondolathoz, amellyel nem foglalkozott igazán soha: mint sűrű árnyék
lépett be lelkébe a halál. Erre az árnyra meredt…
Hízelgő csacsogás hessegette el sötét álmát és a pillanatnyi dermedt
csendet. A báróné semmit sem érezve a fojtott hangulatból, édes
szirénhangon suttogta Kazanovnak:
– Igen, igen. Önnek velünk kell uzsonnáznia. Madame Mercati és Mister
Foorte társaságában nekem roppant hálátlan lesz a szerepem, azt
gondolhatja!
Ziegler hirtelen Hughra pillantott és hangosan, erőltetve nevetni
kezdett. Hugh elsápadt és összerántott szemöldöke alól villámot küldött
Ziegler felé.
Ginevra fölkelt. Arca kicsit fakó volt és mintha alig bírná a pilláit, a
földre nézett. Ziegler iménti előadása és mostani nevetése sajátos
hatást tettek rá. Hogy milyet, maga se tudta…
– Hova, miss Hardings, – kérdezte Blumer különös gyengédséggel.
– Megyek Lieslhez.
És Ginevra fölemelte a fejét, pilláit; és senkire se nézve kiment a
verandáról.
Hugh is fölkelt.
– Ziegler, kérem, jöjjön egy percre velem.
A bozontos fiú leugrott a korlátról és utánament Hughnak a vesztibülbe.
– Mi az, talán ön is le akar pirongatni, hogy Miss Hardings temetését
rendeztem? Felesleges gyöngédség, félrehívni érte. Előtte is megtehette
volna…
– Nem, nem erről van szóm. Csak azt akartam mondani… hogy amiért úgy
nevetett… amit ön gondol… az lelkemre, nem igaz.
Ziegler vállat vont:
– Ha nem volna igaz, akkor ön szamár,… bocsánat – akkor énnekem még
inkább kell nevetnem önön.
– Nem magam miatt kérem, hogy ne szégyenítsen meg úgy, mint imént, hanem
Madame Mercatiért.
– Persze! A látszat megőrzése fontos. Tudom én. Tavaly, Montreuxben –
mert már tavaly ideges voltam és oda küldtek – a szállómból
kitessékeltek egy kis angol leányt, mert a folyosón csókolózni látták…
haha, ez volt minden bűne. De akik zárt ajtók mögé vonultak – azok ott
tavaszodtak ki a szállóban… Én magam is… Nóde mit érdekli ez önt? Adieu,
Mister Foorte!
Hugh lassan, tünődve ment végig folyosóján. Kimondhatatlanul törődöttnek
érezte magát. Küzdelme Ziegler ostoba indiszkréciója, gyanakvásai ellen,
mint megvíhatatlan vár ostromlása, kifárasztotta. Ezzel az emberrel nem
volt mit kezdeni.
És bár egészen büntelen volt, mégis úgy tetszett, hogy magában a rút
gyanusitás elborította már életének tiszta égtükörét. Mintha alkonyodna
fölötte és mintha csillagtalan vak éjszakának menne elébe.
De úgy volt, hogy ma még egyszer meg kellett hasadnia felette az egét
behálózó hályognak.
Lieslhez indultában, a folyosón ődöngve, a leányka ajtajában Ginevrát
pillantotta meg: kicsit sápadtan, a fején átdobott fátyolkönnyű kendő
alatt. Hugh elibesietett, mintha egy pillanatra megváltódna és gyengéden
kutatva tekintett a leány arcába. És mert azon leheletnyi elborulást
sejtett, megkérdezte:
– Ginevra… nagyon fájt?…
Az kérdezve nézett, aztán megértette, hogy Hugh Ziegler délutáni
tapintatlan előadására gondol. Tiszta tekintetét a fiú szemébe merítette
és egyszerűn, mégis ünnepien, feltörő vallomásként felelte:
– A világon csak egytől jöhet fájdalom. A többi… nem fájdalom.
Hugh megértette és megbódult. Szívére ragadta a leány kezét, mint az
elmerülő, vesztét érező a vízszínen úszó gallyacskát és hévvel, mint
soha máskor, a vallomás fejébe, vallomást téve súgta:
– Soha…
Ginevra sápadt arcára csodálatos aranymosoly terült, szinte világolva,
mint szentképek, ha egy kévényi alkonyfény ömlik be rájuk az ablakrésen.
És ezt a ragyogást hagyva Hughnál zálogul, sietve suhant ki az
esthomályba boruló folyosóról.
Sok idő mulva Hugh úgy gondolt e jelenetre vissza, mint életének utolsó
szentelt órájára.
Ezen az estén csak nagynehezen szánta rá magát, hogy vacsora után, amint
azt kötelességének tartotta, benézzen Madame Mercatihoz, hogy az asszony
hogylétéről Mercatinak értesítést küldhessen.
Madame Mercati szobájában nehéz ecet- meg orvosságillat áradt. Maga nem
aludt: és inkább ült, mint feküdt, az ágytámlához hajtva fejét. Nagyon
sápadt volt, szemét zöldes karikák gyürűzték; a haja símán, szorosan
volt lefésülve, dísztelen hálóruháját összefogva tartotta keblén: olyan
volt egészen, mint valami gubbasztó, sötét madár…
Azon tünődött, hogy míg ő feküdni fog, Hugh és Ginevra inkább egymásra
lelhetnek és ez keserű vonást rajzolt ajka köré.
– Madame Mercati, szólt a fiú, – és közben szégyenlette délutáni
gondolatait – bejöttem jó éjt kívánni önnek.
A karszékben szendergő diakonissza fölébredt, de az asszony intett neki,
hogy csak pihenjen tovább; és intett Hughnak, hogy egész közel hajoljon,
nehogy a testvért újra fölébresszék.
– Köszönöm, Mister Foorte. Olyan egyedül voltam… Ugye, fog nekem e
napokban nehány órát szentelni? Igérje meg, hogy nem felejti el soha,
hogy ön nélkül a sírnál pusztább az életem…
Hugh rábámult az asszonyra és megrezzent.
– Úgy értem… itt…
Hugh föllélekzett és aztán kezét nyújtotta, bucsúzásul.
Madame Mercati tán azt gondolta: igéret gyanánt, mert magához vonta a
kezében fogva tartott bronzszínű, déliesen finom kezet és a szívére
tette azt.
Hugh forróságot érzett, mintha tüzes pára csapna feléje, nedvesen
perzselő gőz; és valami vergődött a keze alatt: az asszony szíve. Hught
rémület fogta el: és elkapta a kezét.
Az asszony fájdalmasan, megszégyenülve nézett reá. Aztán halkan,
szenvedélyesen sírni kezdett.