Madame Mercati ájulása mély volt és hosszantartó. Nehéz, csuklásszerű
sírással tért magához és akkor maga körül az orvosra és a bárónéra
eszmélt.
– Hol van… susogta aztán, behúnyva a szemét.
– Lolotica? – kérdezte Zerna elég szeleburdin, úgy, hogy az orvos egy
pillantással leintette.
Madame Mercati a fejét rázta.
– … Hugh, mondta határozottan, szinte követelőn.
– Mister Foorte?… Ő itt van, szólt az orvos és a fiú fölkelt az
ablaktól, ahova elhúzódott és az ágyig jött.
Madame Mercati csak most tért egészen magához.
– Köszönöm, szólt alig hallhatóan, hogy segített rajtam. Emlékszem…
Az orvos távozott és Madame Mercati barátait is távozásra kérte, mert a
diakonissza már megérkezett. Künn a folyosón megjegyezte, mintha
mentegetőzne:
– Érthetetlen. Így fölizgatni magát… És mégis: meg kellett lennie…
Hugh sétálni ment, mert egy olyan hihetetlen gondolat környékezte meg,
amit el kellett intéznie, le kellett ráznia. Madame Mercati hangját
hallotta, mikor föleszmélve, őt hívta… Miért? Miért nem a gyermekét,
akiért összeesett, miért nem az urát, a barátnőjét, az orvost… Hirtelen
eszébe jutott pár jelenet, mikor az asszony szeme néha rajta pihent…
Régebben nem nézett úgy soha reája…
– Az istenért, csak nem…
Útjában megállott, úgy, mint gondolatsorában.
– Lehetetlen. Nevetséges, ostoba fickó vagy, képzelődől. Hogy Madame
Mercati téged…
És fölvillant benne az asszony szava:
– Valakit csak kellett szeretnem, hát szerettem a gyermekemet! Tehát a
férjét soha.
– S ha igaz…? gondolta Hugh hirtelen. Ha igaz, mi lesz belőle? Én a
Ginevráé vagyok és ezen nem változtat semmi.
Azonban ez bármily világos volt, Hugh szívére végtelen lehangoltság
borult, valami nyomott félelem, mintha most már minden jó elmult volna,
mintha valami rettentő dolog felé sietne akaratlanul, sőt akarata
ellenére…