Mikor a verandára ért, az anglikán papnét pillantotta meg. A csúnya kis
asszonynak, aki mindig vasalatlan ruhákban üldögélt férje mellett, most
ki volt sírva a szeme; orra, ajka vörösen puffadt volt.
Zerna halkan susogni kezdte:
– Óriás kravall. Az orvos ráparancsolt, hogy menjen haza. Egész nap a
férjén csügg, nem hagyja nyugton soha. Haha… az ember férjét – akarom
mondani feleségét hazaküldik, mert az izgalom árt, az unalom gyógyít…
Micsoda paradoxon akkor, a hitveseket hazaküldeni. Hiszen ők az
unalmasak, a flirt mindig izgatóbb.
Madame Mercati mintegy tébolyultan felelte:
– Hagyd a tréfát… Lolottot is hazaparancsolta…
És fogát összeszorítva nyelte le feltörő könnyeit.
Katina nem volt meglepetve. Az orvos őt már régebb figyelmeztette és
közösen írták meg Mercatinak a levelet. Az egész elutazás elő volt
készítve már. Kicsit félve nézett azért a nénjére, félt, hogy az
szenvedélyesen kitör, vagy megharagszik rája. Mintha ő volna oka
mindennek, szinte meglapult a délutáni jelenetnél, mikor Madame Mercati
a csomagolás elől a hálószobába zárkózott.
Hugh egész délután szaladgált: táviratokat adott föl Mercatinak,
útitervet készíttetett az idegenforgalmi irodában és tárgyalt Freynéval,
mert Madame Mercati most már egyetlen szobába költözött.
Este azután eljött és bekopogott a hálószobába. Úgy találta Madame
Mercatit, hogy az az ágy mellé húzott karszékből a gyermek párnájára
dűlt át és karját a leányka gyönyörű fejecskéje felé tartotta, mintha
védelmezné, vagy tán védelmet keresne nála… Másik kezét a fiú felé
nyújtotta.
– Mister Foorte… mondta hálásan, halkan.
A fiú valami szánalomfélét érzett, de nem értett a vigasztaláshoz.
Vigasztalni csak az életbenállók tudnak, akik tudják, hogy a
legszörnyűségesebb dolgok után is elkövetkezhetnek az élet kibékítő
mozzanatai. De akitől épp az élet maga van elvéve, akivel a földön
irgalom már nem történhetik, az nem tud a szívek nyelvén szólni.
Azért Hugh némán állt, tétovázva, az ágy lábánál. Annyit tisztán érzett,
hogy a délután elvégzett dolgok elszámolása nem illenék bele e
hangulatba.
– Mister Foorte – kezdte az asszony oly halkan, szomorúan, mintha
részvétet akarna kelteni a maga boldogtalan sorsa iránt – ön nem tudja,
mit tesz az, feleségnek lenni és a férjünknek csak bánatot adhatni;
anyának lenni és a gyermekünket még ölbe se emelhetni…
A fiú csak nézett.
– Ez legjobban fáj… Hiszen nekünk, asszonyoknak mindenben a keserűbb
falat jut a világon, de látja, egy dologban aztán sokkal többet kapunk a
férfiaknál: a gyermekünkben…
Fejét szenvedélyesen szorította Lolottéhez.
– A gyermekünk első sírása, első ragaszkodása… ez az, ami maguknak soha
meg nem fogható gyönyörűség…
És az asszony felült, elfordult a fiútól, mindkét karját a leányka feje
köré fonta, kulcsolta és csak a gyermeket nézte.
– Lolott, aranyvirágocska, ha nem szerettelek volna olyan nagyon, ma nem
volnék beteg… Oh, milyen hamar elvettek mégis tőlem; nem csókolhatlak,
nem vehetlek ágyamba, nem hordozhatlak…
Az asszony szava elcsuklott és a szeméből serkenő tűzcseppek a gyermek
homlokára hullottak. A leányka felébredt, aranyliliom karját az anya
nyakára fűzte és édes szemét tágra nyitva, felkínálta ajkait, amint
Katinának szokta.
– Csitt… ah csitt, szerelmem – … Az asszony lefejtette a gyermek karját,
elkapta a fejét és a karszékbe hanyattesve hangtalanul sírni kezdett.
Hugh nem moccant: várt.
– Madame Mercati, – mondta aztán – kérem, ne sírjon. Hiszen tudja már a
mi szomorú katekizmusunkat: a bánat árt, az izgalom még jobban árt…
– Mister Foorte, ezek hiú beszédek. Szúrd ki a szemét valakinek és mondd
neki, hogy ne sírjon, mert az árt…
A fiú sokáig hallgatott.
– Madame Mercati… miért mondta ön az imént, hogy azért beteg…
Ismét elnémult, félt, hogy kérdése tapintatlan.
– Ah… erről talán nem is kellene beszélnem önnek… de hiszen ön barátom –
és az asszony kicsit eltakarta arcát zsebkendőjével – … mikor én
Loloticát vártam, az orvos azzal rémített, hogy gyönge vagyok, hogy majd
bízzam másra őt… Bele is egyeztem,… akkor… azelőtt. De mikor legelőször
sírni hallottam, akkor éreztem, hogy az vétek. Szívemre vettem,
virrasztottam, ápoltam – de hiszen minek soroljam föl? egyszerűen: anyja
voltam, hát bűn ez?
Az asszony arca ízzóvá pirult és vádló két szemét a semmibe, vagy talán
a vizióként látott irgalmatlan sorsra függesztette.
– Értem, bólintott a fiú, kímélni akarva az asszonyt.
– Mert nekem szeretnem kellett valakit, hát szerettem a gyermekemet és
most azt sem szabad… Most másodszor tépik el tőlem… óh…
Hugh megrendült e vallomás hallatára. Nem azért, amit mondott az
asszony, hanem amit nem mondott el benne.
Imént idegenséget érzett az asszony iránt, mert előkelően magábazárt
lénye írtózott a lelki meztelenségtől. De most szívét szánalom
szántogatta és az a kellemetlen érzést kissé elfátyolozta, amit az
asszony leplezetlen, szenvedélyes érzékenysége keltett benne. Mint ifjú,
boldog szerelmesre, kimondhatatlan üresen ásított rá egy szerelemnélküli
élet feneketlennek tetsző sivársága…
Az asszony most vette észre, hogy a fiú szünetlenül hallgat. Ez magához
térítette.
– Mister Foorte, ne botránkozzék meg bennem, ha így lát ma. De néha… ah!
Letörölte könnyeit és legyezni kezdte kikelt arcát zsebkendőjével.
– Higgye meg, jobb, ha az ember néha megnyilatkozik, kisírja magát…,
akkor aztán húzhatja tovább az igát.
– Madame Mercati, Lolotica elaludt, feküdjék le ön is. És pihenjen,
kérem.
Hugh a gyermekre mosolygott, megszorította az asszony kezét és kiment a
nappaliba.
Katina egy kofferen bóbiskolt. Holtfáradt lehetett: kis madárarca
kimerültségtől volt sápadt. És mégsem kopogott, nem zavarta őket, míg
Hugh magától nem távozott.
Másnap délelőtt tizenegykor kellett elindulni Katináéknak.
Madame Mercati egész éjjel hánykódva virrasztott és reggel óta sírt. A
szerpentinúton nem bírt fölmenni, úgy erőt vett rajta a fájdalom.
Kétségbeesése egyáltalán sokkal nagyobb volt, mint amennyit a
gyermekétől egy időre való elszakadás kiválthatott. Úgy szenvedett,
mintha örökre válnának, vagy mintha a válás csak egyik bánata lenne…
Az úton föl Katina vitte a gyermeket. Lolotica szívesen ment vele: hozzá
volt szokva már, jobban, mint az anyjához. A leányka gyönyörű haja mint
selyemgallérka szóródott szét fehér kabátján, kötött sapkája alól
riadtan nézett a két sötét, fájdalmas szeme. Madame Mercati le nem vette
szemét a gyermekről. Egyik fordulónál a pad karfájának dűlt… Hugh
figyelmesen ajánlotta föl a karját és úgy vezette tovább az asszonyt. Az
pedig reátámaszkodott, mintha pihenne, ha őt érintheti…
A postatéren már várt a fogatuk. Katina felszállt, beemelte a gyermeket,
nagyon gondosan takargatta be és mellé ülve át is karolta. A lovak
megiramodtak… Lolott fehér kendőcskéje együtt táncolt a
csengőcsilingeléssel a kristály levegőben. A fordulónál eltűnve, még
visszacsapódott a gyermek csigás hajerdeje… Madame Mercati egyet
nyöszörgött és mint valami eleső ruhadarab, Hughra omlott.