Valami formában tudtára kell adnia, hogy gondol reá. Fél napig ezen
töprengett, akkor aztán fölment a virágüzletbe és kiválasztott néhány
lilakék orchideát.
A betegek e szomorú szerzetének megvolt a maga megiratlan, élőszóban
hirdetett katekizmusa és ennek summája az volt, hogy adják föl az
életet, hogy ezáltal életet nyerjenek. Adják föl szívük akár örömből,
akár fájdalomból fakadó sebesebb dobbanását; adják föl lelkük iramló
vágyait és dédelgetett szenvedéseit; terveket, veszteségeket, álmokat és
emlékeket, ha azok gyorsabb hullámba vernék aludni parancsolt vérüket.
Vegetáljanak, ahogy doktor Koeniger, a ház orvosa mondta. Ne legyenek
gondolataik, ne sóvárogjanak, ne bánkódjanak és főleg: ne szeressenek…
A katekizmushoz való szófogadatlanság árát Hugh hamar megfizette. A
Zieglerrel való éjjeli jelenet után csendes láza volt és így másnap
ágyban kellett maradnia. Madame Mercati leüzent, hogy Lolotica sem javul
és hogy huga, Katina csak másnap érkezik és így nem jöhet le hozzá.
Hughnak ez megkönnyebbülés volt… És mégis: várt. Akármilyen
képtelenségnek tetszett, szünet nélkül egy ajtónyitásra várt, egy kék
álom megjelentére… Az órák kimondhatatlan unalommal teltek, a néha-néha
megnyíló ajtón közönyös alakok jöttek, mentek: az orvos, a diakonissza,
és Freyné, a háziasszony…
Estefelé újból lépteket hallott ajtaja előtt, a kilincsen kicsike kéz
tapogatott és akkor a szíve kitárult, mint kapu, hogy befogadja az
érkezőt…
Aimée jött:
– Üdvözletet hozok, kedves Mister Foorte.
– Ah… – És Hugh arca, amely imént belesápadt a csalódásba, most ismét
bronzzá pirult.
– Liesl igen sajnálja önt. – Hugh hallgatott. – Ő is mindig mást sajnál.
Pedig hát hol van nála szánalomra méltóbb? Nemde, Mister Foorte? Ő a
legbetegebb köztünk!
Hugh csengéstelen, szinte fájdalmas hangon felelt. De nyilván nem a
Liesl állapotát fájlalta, az nem volt már neki meglepetés:
– Azt sohasem lehet tudni, mademoiselle Weber.
– Dehogy is nem. Én skálában el tudom mondani, hogyan következünk.
Mondjam? Mrs. Cowlin, meg Liesl, ők az elsők. Miss Hardings a második.
Hugh elsápadt és felült.
– Honnan mondja ezt?
– Csak. Az orvos mindent közöl Freynéval. Én pedig ki szoktam puhatolni
nála a dolgokat. Észre se veszi, és mindent elárul.
Hugh gyűlölettel, fájdalommal nézett kis látogatójára.
– Azután jő az anglikán pap…
– Pardon, ne sorolja föl mindet.
– Jó, de magukat még megmondom. Maga úgy középen áll. Madame Mercati meg
én, mi ketten állunk a legjobban, nem számítva persze az olyanokat, mint
Ziegler, aki csak a hóbortjait csillapítja itt. De most mennem kell.
És titokzatosan, kellemkedve súgta:
– Várnak rám…
Aztán elment, otthagyva Hught, a szívébe mártott fulánkkal. Két
fulánkkal. Az egyik az volt, hogy őt meg Madame Mercatit egyszerűen csak
»maguk«-nak nevezte, mintegy összefoglalón…
Másnap délelőtt Hugh percig se volt egyedül. Madame Mercati és huga,
Katina – bár a leány csak délelőtt érkezett – fölváltva jöttek le hozzá.
Mondhatlanul gyötrő nap volt és délután a fiú megkönnyebbült, mikor
magára maradt kicsit szenderegni.
Azt álmodta, hogy otthon van, Sanfranciskóban; és anyjával, az ő
szépséges, régen holt spanyol anyjával a kertjükben járkál, mint kisfiú;
és spanyolul beszélnek, ahogyan gyermekkora óta sohasem beszélt. A
kertben, egy fából kinőve gyönyörű orchideák nyilnak és ő azokból
szakítani akar Ginevrának… Fűszeres, nehéz illatfelhő árad belőlük rája
és érzi hűvös szirmaikat a kezefején…
Fölébredt és szemét tágra nyitotta.
A takarón nyugvó összefogott két kezére téve néhány áttetsző orchidea
világolt.
Madame Mercati nyitott be.
Első tekintete a fiú takaróján pihenő virágokra esett.
– Vajjon ki küldte? – töprengett magában.
Az orchidea a legdrágább virág volt az üzletben, aki épen ezt
választotta, az vagy nem törődik a pénzzel, vagy nagyon gyengéden érez a
fiú iránt…
– Kitől kapta virágait? – kérdezte pár közömbös szó után.
A fiúnak csak most jutott eszébe, hogy maga se tudja.
– Fogalmam sincs, Madame Mercati.
– Ugyan?
– Nem, csakugyan. Azt álmodtam, hogy anyámmal orchideákat szedünk és
akkor fölébredtem és itt voltak az orchideák.
– És kinek szedett álmában orchideákat? Mert akinek álmunkban virágot
szedünk, annak életét örömre fordítjuk.
A fiú arcára fény esett. De restelte hirtelen derűjét.
– Ah, Madame Mercati, ezek az ön balkáni babonái!