Azon este, mikor a Hughval tett erdei sétából hazatért, Ginevra
szobájába zárkózott. Úgy, amint volt, kezében virágaival, ruhája
szegélyén a Hughval járt útnak harmatával, lelkében Hugh vallomását
hordva utolsó benyomásul, – letérdelt ágya elé és úgy maradt soká,
nagyon soká, minden gondolat nélkül; elmerülve, fölolvadva a boldogság
aranyhullámos végtelenségében.
Nem voltak kívánságai és bizarr, dőre látomásai, mint Hughnak. Nem font
új, merészebb álmokat: amit kapott, az már túlgazdaggá tette.
Csak a lelke élt és a lelke csak boldog volt; sem sóvárgó, sem követelő.
Senkit se akart ma látni, még Hught se. Lassan borult le a sötétség,
mennyezetül kibontva az égen gyémántokkal hímzett bársonykendőjét; és
Ginevra édes, odaadó araként, engedelmesen, tettelenül hagyta magát a
boldogságtól karba vétetni, ringattatni, csókokba pólálgatni…
Mikor fölkelt, a Hughé volt; olyan nagyon az övé, mintha csakugyan nászt
ültek volna a kísértetmalomból vált tündérpalotában.
Elmúlt egy nap, elmúlt két nap és Hugh nem közeledett. Ginevra nem
szeretett még soha, de ösztöne súgta, hogy Hughnak keresnie kell őt. És
Hugh távol maradt… Hol? Miért? kérdezni nem mert, csak megfeszülten
figyelt elejtett szavakra, hátha megtudja, merre jár…
A verandán vidám élet folyt. Az új vendégek sakkoztak, vitatkoztak,
udvariaskodtak és az anglikán tiszteletespár turbékolgatott…
Két sápadt, várakozó nap után végre megtudta Ginevra a valót: látta az
angol szobaleányt, amint a reggeliző tálcán, a kannácskák mellé
elhelyezte Hugh asztalkendőtartóját és az egész készlettel az emeletre
ment. – Tehát beteg.