Az asszony pedig elkomorodott. Fájt neki, hogy a fiú másról álmodik… s
hogy úgy örül az álmának…
Az ajtóban az angol szobaleány jelent meg, tálcán hozva Hugh uzsonnáját:
karcsú, fehér pohárban fűszeres, alpesi tejet.
– Ah, Mister Foorte, meg tetszett kapni a virágokat? Úgy féltem, hogy
oldalra fordul álmában és akkor a földre esnek!
– Köszönöm, Rose, tehát maga hozta be?
– Én, Mister Foorte.
A fiú nem merte megkérdezni, kitől. Úgy félt, hogy Rose egy szóval
eloszlatja a szívében fölsejtekező édes álmot. De Rose fecsegő leány
volt, és nyomban előadta az egészet:
– Miss az officeba jött hozzám és azt mondta, csak itt bontsam ki a
virágot a selyempapirból, hogy ne lássák a verandákon, mit viszek. Ah,
ez egészen titokzatos volt, az a begöngyölt csomag és hogy Miss Hardings
olyan halkan beszélt velem…
Hugh arcára még több fény terült.
– Köszönöm, Rose – mondta még egyszer.
Egyszerre kialudt benne a három nap óta lobogó kín, amit Ziegler szavai
oltottak beléje.
– Szeretem és szeret… mi ehhez képest minden egyéb a világon…
Ez ömlött át a szívén.
És mikor a leány távozott, Hugh elfelejtette az uzsonnát és Madame
Mercatit. A virágait nézte, szinte megölelte őket.
Az asszony csodálkozva, elszoruló szívvel bámult reá… aztán kiment.
A fiú akkor magához emelte és csókokkal szívta az orchideák lehelletét.
Ezen az estén Madame Mercati Katinát tette a gyermekhez virrasztani.
Katina fáradt volt, de ő sohse ellenkezett a nénjével és a gyermeket
nagyon, nagyon szerette.
Madame Mercati lement a kertbe.
Ugyanoda ült, ahol a nyáron egyszer Hughra várt és ahonnan először látta
Hught a leánnyal, mint két ezüstösen csillámló fekete árnyat…
Mi történt azóta? Tulajdonképen semmi. És mégis, ő elveszített valamit,
amit nem bírt ugyan soha, mert nem nyujtotta ki a kezét, de amit talán
bírhatott volna és amit bírni édes lenne…
Egy nagyon szép, nagyon fiatal embernek szerelmét. Milyen más lehet az,
mint minden, amin ő eddig átment…
Nem, ő sohasem látott még arcot így átszellemülni érette, mint most
Hughét, mikor a fiú az orchideákat nézte. Milyen édes volt az ajka
szögletében megbúvó mosoly, szeméből a virágokra hulló cirógató
tekintet, és az a mozdulat, amivel magához fogta a virágokat…
Hogy lehet, hogy ő sohse gondolt mindeddig ilyenekre? Annyi más,
fájdalmas gondja volt; olyan nagy, kietlen, szinte hihetetlen végzet
volt neki a betegsége, hogy nem bonyolódott soha ki e körül forgó
gondolataiból. Jóformán nem is látta a mellette álló fiút, csak azóta
érezte, hogy az jelent valamit számára, mióta kezdte elveszíteni. Addig
semmi másnak nem tartotta, mint egy, az élet irgalmatlan hajszájában
vele együtt útfélre lökött, véletlenül, vakon melléje esett társnak,
akivel csak a sorsa, de a lelke nem közös. Hozzája mérten
tapasztalatlan, egy asszonyi sorsot felfogni nem bíró gyermeknek
tekintette. Hiszen annyi évvel volt ifjabb nála és élettapasztalatban
még sokkal fiatalabb volt évszámainál: betegszobákban mult ifjúsága… Ah,
ő sohse gondolt rá, hogy ez a szegény, az életen kívül álló fiú
kincseket adhatna valakinek, virágot fonhatna egy élet hervadó
girlandjába… Most pedig az az érzés gomolygott föl benne: hogy egy egész
reménytelenül alvó tavasz serken föl a fiúban és ez a tavasz másnak a
lábához terít a legkülönösebb, betegesen gyönyörű virágokból szőnyeget…
– Igen, örömöt fog fonni – ahogy megálmodta – a más életébe…
Az asszony egyszerre kimondhatatlan szegénynek, kifosztottnak, az élet
kisemmizett koldusának érezte magát. Elgondolta ifjúságát, a tikkadt
török-görög város sivárságában… Szalonikiben serdült, ott is volt
férjnél, aztán a horvát apácák közt, akiknek örömtelen klastromába
évekre volt bezárva, mert anyja olasz volt és vallását bele akarta
ojtatni leányaiba… Aztán a szerencsére várás hosszú évei és az a
»szerencse« maga, mely minden gyengédebb leányálmot meghazudtoló valóság
képében jött: Mercati úr már nem éppen fiatal személyében; és el kellett
fogadni, mert hisz alig volt arrafelé elfogadható európai ember… És
mikor már megbékült sorsával, sőt boldog kezdett lenni, akkor a
betegsége…
Most pedig el fogja veszíteni azt is, aki a betegségét idáig
elviselhetővé tette. Valami dac lepte meg hirtelen, a folytonosan
ütlegeltnek első elhárító mozdulata. Ezt a kincsét nem fogja hagyni,
szembe fog szállani érte sorsával, a fosztogatójával.
De hát nem bűn ez?… Nem. Hiszen semmi egyebet nem akar, csak hogy egy
kicsit szeresse őt valaki; adni ő se adhat többet, mint az a leány, sőt
annyit se, mert neki férje van… Jó szót, ragaszkodást, vigaszt – egy kis
verőfényt, melegséget az eddigi hűvös közöny helyett… Igen, de ezt ő
akarja adni és ne adja más… És aztán:
– Nézzen úgy rám, mint az orchideákra és mosolyogjon úgy, ha reám
gondol…
Ez volt a gondolatait lezáró titkos pecsét.
Mikor Hugh ismét a verandára került, mintha idegen világba cseppent
volna.
A két fiatalember: a svájci meg az orosz kitartóan bámulták Ginevrát,
hordozták a takaróit; húzták föl, engedték le a verandának feléje
szolgáló függönyeit, aszerint, amint látták, hogy sütkérezni akar a
napban, vagy árnyékot óhajt, mert olvas.
Viszont az anglikán tiszteletespár csak magának élt. A pap heverészett,
az asszony nem mozdult mellőle. Néha összecsókolóztak és ez annál
ízléstelenebb volt, mert az asszonyka legfőbb rútsága éppen a mindig
nyitva felejtett, lecsüggő ajkú szája volt. De a szelíd kis tiszteletest
boldoggá tette, – csakúgy ragyogott annak nyájas, gyermekes arca.
Ginevra sohse nézett erre a párra és láthatóan restelkedett, mikor azok
nagyon is nyiltan gyöngédkedtek egymással. Ő nem ismerte az életnek ezt
az oldalát: özvegy házban, egy öreg kisasszony szárnya alatt serdült…
A hegyekre már régen leesett a hó és aznap, mikor Hugh felgyógyult, a
völgyre is. A fiú csak délfelé jöhetett ki a verandára és első tekintete
Ginevra felé esett.
A leány nem hevert, hanem keresztben ült a heverőn; úgy, hogy fejével a
tóra néző üvegfalnak támaszkodott. Az üvegfal mögött szakadt a hó és
körül minden fehér volt… A leány is: kötött kabátot hordott, kékhajtókás
fehéret és lábára fehér prémtakaró volt csavarva. Csak az arca volt, a
hidegtől, vagy az örömtől? kicsit rózsaszínű.
– Milyen szép… – villant át Hughn és ez a gondolat szárnyakat adott
szemérmének: keresztül mert vergődni a heverők során, Ginevráig.
– Ah, Hugh – és a leány elibe nyujtotta puha, fehér keztyűbe rejtett
kezét.
– Jobban van már? – kérdezte azután.
– Köszönöm. Már tegnap nem volt lázam.
Mintha lelke virulni kezdene, a fiú nyiltan, elfogulatlanul beszélt és
körülnézett.
– Milyen változás, mióta beteg lettem. Látja, most már itt a tél, pedig
csak október eleje.
– Igen, a szép lilaszínű mezőket nem látom soha többé – szólt a leány és
kicsit elborult.
– Pardon, Miss Hardings, vetette közbe Blumer, a svájci, itt a tél nem a
halált jelenti. Itt minden fordítva van. Nyáron unalmas, télen
mulatságos. Nyáron az emberek álla felkopik, télen van a kereset. Meg
fogja látni, hogy a mi telünk százszor szebb a nyarunknál.
A leány Hughra emelte a szemét, mintha kérdezne valamit.
Hugh boldogan nézett vissza a leány szemébe és félhangon mondta:
– A nyár szép volt, a tél még szebb lesz.
Aztán hangosabban folytatta:
– Várjunk, amíg kisüt a nap. A tavaly itt volt egy belga bárónő – talán
hallott róla, Madame Mercatinak volt barátnője – annak a kislánya
gyémántországnak mondta ezt a világot.
Ginevra földerült és tréfált:
– Mrs. Cowlin pedig azt mondta nekem, hogyha igaz a közmondás, hogy a jó
amerikaiak lelke haláluk után jutalmul Párisba kerül, akkor a rosszaké
bizonyára idekerül telelni büntetésül.
A társaság nevetett.
Aztán mind lehevertek. Hugh és Ginevra néha egy-egy pillantást
cseréltek. Csak a föld virágai fagytak meg: a lelkükéi még éltek…
Délben, mikor Ginevra, elkészülve az ebédhez illő toalettjével, a
verandára lépett, még mindig ott találta Hught. A fiú várt reá és
meglátva őt az ajtón kilépni, elibe ment.
– Bocsásson meg, hogy várom. Nem akartam mások előtt köszönni meg a
virágokat. Nem is tudja, mint örültem nekik. Aludni sem tudtam azon az
éjjelen.
És fogta a leány nagyon sugár, hűvös, reszkető kezét és lehajolva
megérintette ajkaival. De nem csókolta meg, csak úgy maradt egy percig,
leborulva arra, mintha hálákat rebegne.