– Ziegler úr, tördelte nagy későre, mit akar ön…
– Semmit. Azaz, hogy Miss Hardings lovagja akarok lenni, amint ön a
Madame Mercatié! Remélem, nincs kifogása ellene? Remélem, nem olyan a
barátságuk Madame Mercatival, hogy sértem vele Miss Hardingsot, ha
párhuzamot vonok?
Hugh egy pillanatig nem talált feleletet. Aztán elhárította magától a
Ziegler fura mosolygásának nyomában kelő gondolatait.
– Nem… itt nem erről van szó… mondjuk, valaki nem akarja, hogy ön Miss
Hardingsot környékezze…
– Kicsoda az a valaki? És miért akar engem gátolni?
– Mert ön szentségtelenül közelít hozzá…
– Szentségtelenül?… És hátha szeretem őt? A lehető legszentebbül, már
amennyiben férfi erre képes…
– És ha _én_ nem akarom?
– Kicsoda? Ön? Önről ne beszéljünk. Ha már idejutottunk, nem tudom, ki
jár el csúnyábban kettőnk közül… Szó ami szó, Mister Foorte, én sem
vagyok vak, hogy ne látnám az ön szándékait…
És Ziegler még közelebb hajolva a fiúhoz, hozzávágta, szívébe döfte a
szót:
– Azt gondolja, nem látni, hogy ön Miss Hardingsot azért tünteti ki
újabban, főleg míg Mercati úr itt volt, hogy leplezze Madame Mercati
iránti hódolatát… Hm, nem rossz: Miss Hardings, mint spanyolfal…
– Ziegler úr… piha!…
– Piha? Ezt ön mondja nekem? A csúfabb játék talán mégis csak az öné. Jó
éjszakát.
Hugh utánakapott a fiúnak.
– Az istenért, Ziegler, ne menjen…
Ziegler visszafordult.
– Oh, ne féljen. Számíthat a diszkréciómra. Különben is, itt nincs szó
semmiről. Seperjen kiki a maga háza előtt.
És azzal, egy tekintetet vetve a Ginevra ablakából csipkén kieső
rózsaszínű fényre, kirántotta magát Hugh kezéből és ugrándozva haladt
fel a szálló főbejáratához vezető lépcsőkön.
Hugh nehány percig állott és csak abból érezte, hogy él, hogy térdei
szünetlen összeverődtek. Mialatt ő álmok rózsáira vetett ágyat magának
és szíve egyetlen imádsággá vált; míg a leghűbb barát és a legtisztábban
rajongó szerelmes volt a két teremtéshez, a világ őt is belevette a maga
boszorkányfőztjébe…
Hirtelen fölegyenesedett és kezét ökölbe szorította.
– Ha egészséges volnék és szembeállhatnék ezzel a gazemberrel…
férfiként…
De mit tehetne így? Aki olyan beteg, az nem férfi, annak nincs neme
többé. Kinevetnék, vagy szánnák, ha hősieskedni akarna – és Ziegler… Ah,
ki áll ki egy nyomorékkal viaskodni?
Szíve oly keserű volt, olyan keserű, hogy összefogott két öklét szemére
nyomva zokogni kezdett, egy gyermekké nyomorodott férfi rettentő,
égbekiáltó vérkönnyeivel.