Másnap mindenféle ujdonságos izgalmak jöttek. Mercati úrnak sürgősen
haza kellett utaznia, a veranda körüli szobákba pedig új vendégek
érkeztek.
Hugh lankadt volt, mint láz után, de Madame Mercati fölhívta a
csomagoláshoz. Lolotica nem utazhatott el, a betegsége miatt. És mert
Madame Mercati nem volt elég erős, hogy a gyermeket ellássa, már úton
volt az asszony huga, hogy foglalkozzék a kicsikével.
Lent a veranda benépesült. Ginevra és Hugh heverője közé két új vendég
került. Egy fiatal svájci kereskedő, Blumer nevezetű és egy Kazanov nevű
orosz. A veranda túlsó végén pedig egy anglikán lelkész rendezkedett be
az őt ápoló feleségével.
Délután Hugh Mercati urat a postatérre kísérte. Az asszony nem ment,
mert nem hagyhatta egyedül a gyermeket.
Mercati szerette asszonyát, azzal a gondossággal, bőkezűséggel és
érzékiséggel, ahogy az ilyen örmény-görög ember csügg az övén. Most,
fölfelé haladva az úton, Hughnak figyelmébe ajánlotta az asszonyt.
– Mister Foorte, ön mindig jó volt Frozinához. Legyen továbbra is az,
míg együtt lesznek. Igaz, ön fiatalabb nála… mindössze huszonhárom éves,
nem? de mégis: férfi.
Hugh meghatódott és megszorította az odanyújtott kezet.
– Hisz ez természetes. Remélem, nem lesz rá már sokáig szüksége
Madame-nak, tette hozzá, valami kellemeset akarva mondani.
– Reméljük. Az orvos a legjobbal biztat, de hiszen ezek a kitanult
orvosok mindig csak jót ujságolnak.
– Madame Mercati igen jó színben van.
– Valóban, ez igaz. Színesebb, mint volt otthon. S kivált ha önnel
beszélt, néha egészen virult.
Ezt minden féltékenység nélkül, becsületes örömmel mondta Mercati. És
Hught ez mégis, valahogy kellemetlenül érintette.
Mikor hazafelé jött, egy helyen nekitámaszkodott az országút karfájának
és lebámult a szálló odalátszó verandájára.
Egy csomó benépesedett heverőt látott és erre valami olyast érzett,
mintha a nyárasszony uszályának utolsó fodra lebbent volna el szeme
elől.
Igen, ősz volt.
A hegyekből lassan ereszkedtek le a nyájak a völgybe. Kolompszó mélázott
a hervadó rétek felett és ezüstszálak uszkáltak, mint egy tündér
szétszakadt fátylának szélhordta foszlányai.
A verandán nem lehetett többé egyedül lenni Ginevrával. Hiszen szavuk
eddig se sok volt egymáshoz, de édes volt, vele együtt lenni… Oh, mit
jelentett volna ez most, miután megértették egymást!
És Hugh egyebet is látott.
Két heverő azért üresen maradt egymás mellett: az neki volt szánva és
Madame Mercatinak. Ez a háziasszony figyelméből történt: de kívüle is
mindenki elválaszthatlannak tartotta őket.
Érezte ezt és nem tudta, ama szűk és körülállott keretben, amely közé
Ginevrával való érintkezése szorul, hogyan fog elférni szerelme.
Végiggondolta a napirendet: reggel Madame Mercatival kell reggeliznie,
sétálnia, délelőtt együtt feküsznek a napon, Ginevrától nehány más üdülő
által választva el. Ebédnél Madame Mercati mellett ül, délután újból
együtt a verandán, este újból együtt sétálni, vacsorázni… A szalonban
legfellebb, ha a leányhoz férhet.
Hught ez a gondolat leverte. Mint minden régóta beteg embert, a harc, a
vergődés fárasztotta: sóvárgott érte, hogy az élet ölébe hullassa gyér
virágait, ne kelljen érettük véresre horzsolni a tenyerét…
Este Madame Mercatihoz ment, hogy beszámoljon Mercati úr elutaztáról. Az
asszony nyugodt volt, az arca se volt kisírva, csak egy kicsit sápadt.
Ott ült Lolott ágyánál és úgy látszott, vigasztalás neki a gyermek
betegsége, ittmaradása.
Hught kifárasztotta ez a nap s az elmult, részben álomtalan, részben
lázálmokban töltött éjszaka és így alig félóra mulva búcsuzott. Egy kis
ártatlan önzés is volt ebben. Az éjjel óta nem gondolhatott zavartalanúl
boldogságára; egész nap Mercatiék ügyeit intézte. Vágyott magára
maradni, beleszédülni boldogságának tudatába. Ébren álmodni tovább az
éjjel álmodott gyönyört…
Kiment a hűvös, szellőtlen éjszakába.
Az úton imbolyogva hirtelen megállott: a tómenti mély éjszakából halk,
elvesző hegedűhang zendült feléje, mintha elmosódva, elvékonyulva a
tófenékből jönne. Ismerte jól a dallamot és lankadt idegeinek balzsam
volt az, úgy, hogy maga is dúdolni kezdte:
– Du bist die Ruh…
Ginevra! Ma egész nap egyetlen tekintetet váltott vele. Az asztalnál
volt, vagy harminc tanu előtt; de az a tekintet megértés volt, a lelkük
néma összerebbenése.
Hugh lassan ment a szálló felé, a tóra ugró szárnyhoz akart kerülni,
hogy egy pillantást vessen Ginevra ablakára… Hirtelen meg kellett
állania. A leány ablaka alatt, a tó feletti földterraszon nehány fenyő
alatt pad volt és a padon ülve, az ablaknak fordulva Ziegler hegedült.
– Ennek ma vége lesz, mondta Hugh magának.
Pillanatnyi habozás után egyenest Zieglernek tartott.
Ziegler nem volt meglepve, csak intett Hughnak, hogy ne zavarja őt.
Hugh nem ült le, hanem keresztbefont karral megállott Ziegler előtt.
Mikor a dalnak vége volt, nyugodtan szólt neki:
– Kérem, Ziegler úr, ne háborgassa a pihennivágyók nyugalmát.
Ziegler vállat vont.
– Honnan tudja, kinek muzsikálok? Hátha csak magamnak? Utóvégre is, a
mezőn vagyunk!
– Ön annak muzsikál, akinek ablakára néz.
– És aztán? Tilos? Tiltja ön?
– Nem tilthatom, csak kérem, ne tegye. Például… mondjuk, én tudom, hogy
ez neki kellemetlen.
– Ő mondta önnek?
– Nem.
– Kérem, egy nőnek a hódolat mindig kellemes. Hódolni, ez a legbiztosabb
feléjük vezető út!
– De nem nyilvánosan, közfeltünést… majdnem botrányt keltve!
– Sőt! Minél nyiltabb, annál hízelgőbb a dolog.
Hugh remegett a haragtól.
– Kérem, mindegy nekem, mik az elvei e téren. Miss Hardingsot azonban
kímélje meg a közeledésétől.
– Ne törődjék velem! Én nem szoktam önt elriasztani… attól, akitől most
jön.
És Ziegler megmagyarázhatlan és mégis félreérthetlen mosollyal tekintett
a fiú hirtelen elsápadt arcába. Ha kalapáccsal vágták volna fejbe, Hugh
nem érzett volna metszőbb fájdalmat, mint most. Rettenetes kétértelműség
volt ez, egy símán odavetett vád, ami oly ártatlanul érte, hogy csak
megkövülhetett ilyen gyanakodásra.