Pár nap mulva, mikor a leány először jelent meg újra az ebédlőben, ott
pezsgőbb életet talált.
Az ebédlő tágas, fehér gipszreliefekkel, illatos csipkefüggönyökkel ékes
terem volt. A tóra néző üvegfalon át bevillódzott a csodálatos tájék: a
hegyek szinte szabályosan ismétlődő kúpcsipkés gerince, az erdők
sötétkék bársonya, a tó felhőt, eget, napotringató zöldje.
A hosszú, közös asztalnál jórészt svájci németek ültek, ők voltak a nyár
tipikus vendégei és az ő érthetetlen dialektusuk uralkodott a társalgás
fölött. A külön asztalok közül most csak egy volt lefoglalva: idős német
házaspár ült ott hórihorgas, vörössörényű fiával.
Ez a vörössörényű fiú a szálló minden hölgytagját végigudvarolta már,
kivéve Ginevrát, akihez nem fért hozzá. Bájos bécsi leánykákat szünetlen
fényképezett, edzett svájci meg angol hölgyekkel csolnakázott és egy
szöszke elzászi fruskával járt a fenyvesbe sétálni. Az asztalnál azonban
Ginevrát bámulta, bár másokkal társalgott; átkiabálva a külön
asztaluktól: hangosan, figyelmet kihivón.
Ginevrát, mint fölépültet, a szokottnál melegebben üdvözölte mindenki.
Az elzászi kisleány – Aiméenek hívták – elibe ment az ajtóig, mikor a
fehérbóbitás szobaleány bebocsátotta.
– Isten hozta. Liesl nagyon meghagyta, hogy helyette üdvözöljem önt, ha
fölkel.
– Köszönöm, Mademoiselle Weber. Hogy van Liesl? Tegnap nem írt nekem.
– Ah, egészen rosszul. Harminckilences a láza, most már az orvos az
írást is eltiltotta. Nagyon vágyik ön után. Miért nem jő fel soha hozzá?
– A lépcsők miatt. A lift nem jár.
És Ginevra egy bólintással mindenkit köszöntve leült, vette
evőeszközeit, gyöngyházszínű kezében úgy forgatva azokat, mint ügyes
vívó a fegyverét. És csak erre, vagy tán erre sem figyelt.