Valami szégyenkezéssel ébredt másnap. Ha ép lett volna, a reggelnek is
szemébe merte volna mondani, amit az éjbe beleálmodott, de a nyomorúsága
bizonytalanná tette. Mindig félt, hogy olyat tesz, ami őt nem illeti
meg, és nevetségessé válni nem akart, még önmaga előtt se.
Lopva pillantott Madame Mercatira, mikor az asszony férjének elibe
mentek. Félt, hogy az leolvassa róla dőre gondolatait, hogy meg találja
szégyeníteni…
De most az asszony is más volt, mint eddig. Nem csoda: az urát várta
másfél évi távollét után. Reggeli toalettjénél kémlelőn ült a tükör
előtt, göndör, erőszakos, vállon alig alulérő fekete haját magasra
tüzdelte, aranybarna arcát szarvasbőrrel simogatta fénytelen
bársonyosra, ajkán elvonta a pirosító rudat… Eperszínű kötött kabátkája
halvány visszfényt vetett izgatottságtól amúgy is áttüzesedett arcába:
színes volt és fiatalabb, mint máskor. Míg a városba vivő szerpentinúton
fölfelé kanyarogtak, csipkés, barnával pettyezett zöld páfránylevéllel
legyezgette magát. Az asszony nem hivta ki ugyan a fiú elragadtatott
kritikáját, amit az az éjjel a leányról mondogatott: ahhoz
jelentéktelenebb volt; de ennyi mégis fejébe szállt a fiúnak, sőt ajkára
is jött egészen elfogulatlanul, mert nem volt semmi rejteni való
gondolata, érzése mögötte:
– Madame Mercati, ön nagyon üde ma.
Azért, mert egy új fordulónál voltak, vagy elcsodálkoztában, az asszony
pillanatra megállott, és a fiú arcába egy pillantást vetett.
– És ön ma… egészen furcsa. Eddig sohse mondott nekem bókokat.
A fiú elpirult, gyengén és meghatóan, ahogy vértelen, szemérmes emberek
pirulnak el. Mindig magába rogyva élt, és ha néha kivillant valami
belőle, mindig félt, hogy megbánt vele valakit.
Pedig az asszonynak örömet okozott. Hiszen úgy félt a találkozástól… Nem
mintha férjéhez nagyon gyengéd kapcsok fűzték volna. Majd harminc
évesen, józan fejjel ment a már nem nagyon fiatal örmény-görög
kereskedőhöz, de négy év alatt összeszokott vele. Szent és
elodázhatatlan kötelességének tartotta: mindazt megadni neki, amit
tudatos kötelességérzetből adni lehet; ha már a szenvedély pazar és
önkénytelen ajándékait nem is nyújthatta. Meg aztán ott volt a
gyermekük!… Nem, az asszony nem akart ma csúnya lenni…
Még jobban kipirult és valamivel gyorsabban indult meg fölfelé. A fiú
még mindig úgy érezte, hogy ostoba volt és ajkát összeszorítva ment
mögötte.
A postakocsik egyikéből válligfürtös, fájdalmas szemű Mignon-fejecske
kandikált elő: Lolotica. Mercati úr kinyújtotta a gyermeket, de ez
riadtan húzódott anyjától vissza. Másfél év alatt elfelejtette egészen.
Az anya szemében a viszontlátás reszkető, boldog örömtüzét a fájdalom
könnye oltotta ki. Oh… milyen szép, milyen nagy… de milyen más, milyen
idegen lett neki a gyermek. Magához akarta szorítani, csókkal szívni
magába a lehelletét, visszaváltani a lelkét a lelkéhez, de öléből
földrecsúszott a gyermek, és akkor az asszony föleszmélt, – hiszen meg
sem szabad csókolnia.
Mercati úr kicsit köpcös, kicsit kopasz férfiú volt. Az asszony nem
nyujtotta neki csókra az ajkát, de ő egészségesen, hallhatóan csókolta
meg asszonyát. És akkor a fiú ismét a földre nézett. Sajátosan
feszélyezve volt, mint aki egy korrektnek, józannak, sőt tekintélynek
ismert egyént először lát az élet puhább, érzelmesebb kötelékei közt.
A szállóig gyalog mentek. Lolotica kézen vitette magát és tágult szemmel
bámészkodott. Tágult szeme tele volt az új élmények meglepődésével:
egész nap kapaszkodtak, kúsztak fel az égnek; belementek a nagy fehér
felhőkbe és a felhők felett bukkantak aztán ide.
– Papa, úgy-e, innen már csak egy kicsi van az égig?
A leányka görög beszédjébe francia és olasz szókat kevert, mert odahaza
három nyelven beszéltek.
– Csak egy kicsi – szólt Madame Mercati és szemét könny futotta be.
A velük haladó fiú mintegy álomban ment. Zűrzavaros, némileg kellemetlen
érzéseken át szünetlen úgy érezte, hogy van valami, valami nagyon jó,
ami őt érte; s ami még jönni fog… Ha ráeszmélt, hogy mi, akkor érezte,
hogy semmi nincs, csak az éjjeli álmok egy utolsó foszlánya kábítja még…
Egy óra mulva reggelinél ültek. A szálló két szárnyát összekötő fedett
sétány keletnek esett és a reggeli – ha csak jó idő volt – ott volt
fölterítve. Ez kedves szokás volt: a nap belekóstolt az aranypiros
teába, puhábbá csókolta a jégbehűtött vajat és áttetszett a finom
befőtteken. Az apró asztaloknál két-három ember fért el csupán, kiki a
neki legkellemesebb társakkal ülhetett.
Mint meghitt családtag: a bronzarcú fiú Mercatiék körében ült: szeméből
azonban sugarak lövelltek, végig az asztalok során, közönyös
nyájassággal köszöntve a társaságot: fecsegő fiatal leányokat,
gavallérjaikkal halkan társalgó asszonyokat.
Ginevra nem volt sehol. És ő úgy várt reá, hogy köszönthesse. Talán
reggelizett már, talán a templomba, vagy sétálni ment…
A túlsó asztaloknál a társaság egy része csolnakázást tervezett reggeli
utánra. Az idő ragyogott, a tó sötétzöld hátán – odaláttak – egy hullám
se fodorodott… Mindenki jól érezte magát, szinte senkit se zárt be ma a
láz, a rossz idő.
A fiú szívére lehangoló árnyék esett. Úgy érezte, mint mikor drága
ajándékot tartogatunk valakinek, aki nem jön el érte.
Csak látni akarta, csak egy fejhajtást akart kapni tőle és akkor
szívesen viselné el a napot: Mercatiék soknyelvű zajgásait, a délutáni
hurcolkodást és mindazt a hosszú, egyhangú unalmat, ami az ittvaló
életet jelentette.
De Ginevra nem volt sehol.
Ginevra nem jóra virradt. Az esti holdvilágidill megártott neki: egy kis
láza volt és a melle fájt. Ágyban töltendő napok vártak rá: hosszú, üres
órák, amelyeknek percei mint az ólmoseső verik fagyottra a lelket.
Egyetlen barátnője volt: egy kis svájci leány, aki rajongott érte és
csodálta őt, ahogy rajongani és csodálni csak nagyon fiatal lányok
tudnak nagyon pompázatos nőket. De a kis leány – Lieslnek hívták – most
nem jöhetett hozzá, mert maga is egy hete feküdt, hanem naponkint
leveleket küldözött neki.
Délfelé az orvos nézett be Ginevrához. Úgy találta a leányt, amint az
hanyatt fekve a mennyezetre bámult.
– Micsoda dolog, megint így a semmibe nézni, szomorkodni. Olvasson,
tanuljon, vagy írjon leveleket – akár ábrándozzék, hiszen minden fiatal
hölgynek van, kiről…
Ginevra fölült, szétgombolta hálóköntösét. A széteső, fehér, csipkeszélű
ruhahullámokból mint különös, karcsú, sápadt virág emelkedett ki teste.
Szemébe félénk szenvedés rebbent; de néma engedelemmel tűrte a
gyötrelmet, míg az orvos kikopogtatta.
– Ha fölkel, esténként egy félórát a szalonban tölt. Önnek fel kell
vidulnia.
Mikor a leány magára maradt, fáradtan esett a párnákba vissza. Az orvosi
vizsgálat mindig megszégyenítette, lehangolta; és hozzá az orvos
tanácsai… A fekve olvasás fárasztotta, írnia nem volt mit, ábrándozni
hát… Az ábrándot fűzni kell valahová: multhoz vagy jövendőhöz és előtte
mindkettő zárva volt már.
Régen tudta már, hogy az élet játszmáját elvesztette.
Eleinte, mikor lankadni kezdett, körülvették és becézgették: apja, az ír
nemes úr, öregkisasszony nénje, aki holt anyja helyett a ház asszonya
volt, és egy, a messzi városból hozzájuk kijáró fiatal gyáros. Ő maga
nyugodtan élt virágai, könyvei, zongorája és agarai közt; és fogadta,
mint azelőtt is, minden felindulás nélkül a gyáros virágkosarait. Hűvös,
tiszta élet várt reá a messziben: szőnyeges otthon, halk délutáni
teázások… Egy gondolat, amely mint el nem tántorodó, el nem hessegethető
darázs döngi körül a fiatal szívet: nem rebbent még feléje sohase, bár
már huszéves mult.
Szerelem helyett egyéb lepte meg, néhány hónapnyi hervadozás után.
Reggel volt éppen, szemét aranyos őszi nap nyitotta ki, de valami
rettentőre, megfoghatatlanra: hálóruhájára ajkáról habos bíborcseppek
gördültek…
És akkor bezáródott mögötte a mult, előtte a jövő. A fiatal gyáros
üzleti ügyben sürgősen Dél-Amerikába ment és Ginevra nem kapott többé
virágkosarat.
Mindez nem fájt most már, sőt talán akkor se fájt nagyon. Kimondhatatlan
keserűség volt; leverő, az életből kiábrándító és a maga meztelen
durvaságában megszégyenítően lélekölő, de mégse igazi fájdalom. A leány
aztán mindent levetkezett, ami eddigi életét alkotta; és könnyen
vetkezte le, mert nem volt mindabból a lelkéhez nőve semmi. Szép,
előkelő ruha volt az, most pedig másik ruhát kellett elhordania: az élet
tenyéren hordott megkíméltjeinek selyme helyett az élet
halálraítéltjeinek szürke csuháját. Egyetlen kötelessége maradt, s azt
teljesítette: mindenbe híven nyugodott bele, amitől övéi javulását
várták.
Mikor a tavasz fesleni kezdett, elbúcsúzott agaraitól, zongorájától – a
könyveit hozta magával, virágok pedig itt is várták. Még várta valami…
bár ő maga semmit se várt többé.
Valaki ma egész nap várt reá, a félénk, bizonytalanná vált emberek
különleges váróművészetével. Csak a nagyon megpróbáltak művészete ez:
várni valami egészen bizonytalanra, minden új csalódásból új reményt
faragva, – az élet minden leőrlött kis tényébe enyhítés és biztatás
gyanánt vive bele a várást; a várás keresztje alatt húszszor összeesve,
húszszor újratámadva.
Így várt rá Hugh.
Délelőtt, délben megeshetett, hogy nem találkoztak. De délután a
verandán Madame Mercati nem fog többé ott heverni, hanem odafönt és
akkor a lánnyal ketten egyedül lesznek.
Hugh kifeküdt a napra és várt… A leány ajtaja odanyílt, de se onnan, se
az ebédlő felől nem jött senki. – A fiú azért szüntelen a korlátra
bámult, ahol a virágok nyíltak, ahol az este ülni látta őt. Mintha
rámára meredne, amiből a képet kilopták… Aztán a tegnapi találkozásukat
idézte: amint szembe jött vele és arcába kék fényt vetettek a
harangvirágok.
Hirtelen, mint lázbeteget hűvös fuvalom, egy gondolat legyintette meg.
Hátha itt van, a szobájában… alig néhány lépésnyire tőle?…
Fölkelt és végigment a hosszú verandán, a felvirágozott korlátig, ott
megállott. A leány ajtaja nyitva volt: – és a fiú szívére hirtelen édes,
meleg, arany verőfény esett. Szemben az ajtóval feküdt a leány. Alvó
arcát a feje alá kulcsolt karjáról hulló csipkék felhőzték körül. Amint
a fiú tekintete betakarta, a leány, mintha napfény esett volna arcába,
hirtelen fölébredt.
Hugh nem mozdult és egy másodpercnyit késett a köszöntéssel. Aztán
bólintott, de köszönés helyett – a leány nevét ejtette ki.
És akkor csoda történt, nem várt, édes csoda: a leány mosolyogni
kezdett, álomfátyolos szeme a fiúra rebbent.
– Ah… Mister Foorte…
És visszabólintott, de nem mondott többé semmit. Hugh elhúzódott, hiszen
már mennie kellett. Madame Mercati öt órára várta. Most már nem is volt
fáradt. Nem kapott ugyan semmit, mert a leány csak zavarában mosolygott
és ő mégis gazdagnak, megajándékozottnak érezte magát. Látta őt:
fehéren, csipkék között alva, feje fölött két karjával, mint két,
fölötte összehajló virágos ággal… De hát miért nem mert hozzája belépni?
Szabad, sőt illő volt itt a gyengélkedőket látogatni; a szenvedésben
testvérré váltak között leromlott az ilyféle tilalom. Madame Mercati
ágya előtt hányszor ült egész délutánokat: sakkoztak, beszélgettek,
olvasgattak…
Mi volt ebben a leányban, hogy küszöbétől visszatorpant; hogy nem bírt
sehogy formára lelni, amelyben valóban, a lelkéig megközelítse?… Csak
elfogódott tudott lenni vele szemben, vagy fanyar: közelében hallgatott
vagy kopott tréfákat mondott és hiába szánta rá magát, hogy szólni fog
hozzá mint barát a baráthoz, mint egyik halálraítélt a másikhoz:
vigasztalón, megértőn, egy kicsit hozzáférve, hozzámelegedve… Nem. Mikor
látta, sugáran, hüvösen, akkor mintha zárt ajtó előtt állana, melynek
külső kilincse letört, amely csak belülről nyílhat meg reája…