Vacsora után a társaság a szalonba ment és ide-oda telepedett.
Legtöbbjüknek tíz-húsz percet, ha szabad volt itt ülnie, aztán ismét a
verandára kellett menni, heverészni.
Ginevra új kötelességet teljesített: részt kellett vennie az esti
szórakozásban. Leült egy szögletbe, egészen egyedül.
Hugh Mercatiékkal kártyázott, bár egy pillanatig se figyelt a játékra.
Szíve tele volt új lehetőségek édes zűrzavarával: Ginevrát ezentúl
esténkint a szalonban találhatja…
A borzas, vörössörényű fiú a szalon közepén állva hegedült és közben
idegesen rángatta ajakát, szemhéjait. Schumann Träumerei-ját játszotta,
azonban hirtelen egyebet gondolt. Haját hátrarázva állát a hegedűnek
szegte, Ginevrának egyenesen szembefordult és mély, tiszta, de kicsit
reszkető hangon énekelni kezdett, mint szerenádhoz pengetve hozzá a
hegedűt:
– Du bist die Ruh…
A hangok édes, érzelmes hullámban hömpölyögtek a leány felé;
körülcsókolták, cirógatták sötét, sugár alakját, az esti fényben
tündöklően fehér halántékát, halavány ajkait.
Mindenki megértette a különös vallomást, a fiatalabbak érdekesnek, az
idősebbek ízléstelennek találták azt. Az elzászi kisleány kipirult és
tüntetőn egy más fiatalemberrel fecsegett; nehányan mosolyogtak. Hugh
holtsápadtra vált. Mióta ismerte, áhítattal tekintett a leány felé, és
heteken át nem merte megszólítani őt, – küszöbénél megtorpant, mint
bűvkör határvonalán… A leány soha nem látott, különös szépsége
elragadta, szinte könnyre fakasztotta néha; hanem zárkózott fensősége,
öntudatlan különállása, föléemelkedése minden embernek, – ez volt az,
ami Hugh lelkét térdre kényszerítette Ginevra előtt és ami oly boldoggá,
gazdaggá tette a lelkét, mint igaz hívőét istene nagyszerűségének,
imádatraméltóságának és elérhetetlenségének tudata… És most az a merész,
szemtelen fickó miután mindenkit körüllegyeskedett, érdeklődései sorába
Ginevrát iktatta és nem látta semmiféle szentségtörésnek, hogy azonnal
és nyiltan lábához rakja hódolatát.
Különös, keserű düh kezdett Hughban fölkavarogni. Kezében reszkettek a
kártyák, az ajka is reszketett, a szíve a legjobban.
Tehát így kell tenni, így! Szemérmetlenül, meztelenül kúsztatni a
szerelmet a kiválasztott felé; megszédíteni őt, eltántorítani saját
magától. Hiszen a megközelíthetlen leány arcába most halvány vérhullámok
emelkedtek és gyengéd keble alig észrevehetően remegett. – Ah, tűri és
nem háborodik föl, nem kel föl, nem sújtja le egy távozó tekintettel a
nyomorultat…
– Hallatlan egy játék, jelentette ki Mercati úr és kártyáit lerakta.
– Nemde, gyalázat, mormogta Hugh és szeméből szikrák szöktek a hegedülő
fiú felé.
– Igen, mert ön nem figyel és olyan szórakozott ma, hogy az már
egyenesen sértés, szólt Madame Mercati és élesen nézett a fiú dúlt
arcába.
Hugh most egyszerre átlátott a félreértésen és kimondhatatlanul
elszégyenkezett.
– Pardon Madame Mercati – és kártyáit rendezni kezdte – játszunk tovább.
Én hívok.
– Nem, köszönöm. Én magával ma többé nem játszom.
Hűvösen, durcásan fordult tőle férjéhez és egyetlen tekintetre se
méltatta azon este.
A fiú keserű zavarban volt. Úgy érezte, hogy Mercatiné felfedezte,
legalább is asszonyi ösztönnel megsejtette szívének gyötrelmesen
féltett, hétpecsétes titkát. Némán, leverten ült ma távolabb és mintegy
leláncoltan, megsemmisülten látta Ginevrát pár perc mulva a szögletből
felemelkedni és tovaúszni az ajtó felé könnyű, fénytelensötét
selyemruhájában.
Hugh nem aludt, hanem keserű gondolatain úgy gyötrődött, mintha
töviseken feküdnék. Mint hogyha valami titkos szektához tartozónak
szentélyébe gúnyos, idegen pillantás nyit be, úgy gondolt Madame Mercati
átható tekintetére; fájlalta és szégyenlette lelkének elárultatását.
Hanem annál nehezebb fájdalom is gyötörte: Ziegler vallomása. Szentélybe
sáros lábbal, sóvár kézzel harácsolni rontó rabló volt…
Hugh maga elé idézte az egész jelenetet, de különösképpen abban nem a
lánnyal, hanem a hegedülő fiúval foglalkozott. Undorral gondolt fényes,
kicsattant bőrére, rángatózó arcfintoraira, húsos, nedves ajkára,
szemére… Ah, ezek a szemek csókoltak és ezek az ajkak folytatni
sóvárogták a szem játékát – Hugh itt megállott, nem bírta ezt a
gondolatsort a leánnyal kapcsolatba hozni.
– Nyomorult, nyomorult, – morzsolta a szót a fogai között.
Nem volt igaza; lassankint más gondolat kezdett benne alakot nyerni:
hogy Ziegler nem is léha gondolatokkal közeledik a leány felé; hanem
megérezte, hogy ez a leány szentség, hiszen a dal maga szinte imádság
volt; a lány mivoltának édes megérzékítése:
Du bist die Ruh
Die Liebe mild,
Die Sehnsucht du
Und was sie stillt…
E gondolat fölismerésében a fiút hirtelen édes, langyos hullám
hömpölyögte át. Kinyújtózott és föllélekzett: ajka elmosolyodott; most
már tudta, hogy Ginevrát ringatni, hogy csókolni lehetne…
Kimondhatatlanul boldoggá tette e felfedezés. Magától nem mert rájönni,
de most, hogy más fölfedezte neki, azt érezte, mint ha valaki kincset
ásott volna ki és az a kincs őt illeti…
Reggel korán kelt. Mielőtt Madame Mercati az asztalnál elfoglalhatta
volna, megreggelizett és lement a tóhoz. A csolnakok üresen imbolyogtak
a partnál, csend volt mindenfelé. Sokáig ment befelé az erdő friss,
sötétzöld hűvösébe, közben pár szál virágot tört és szüntelenül
mosolygott.
Mikor visszafelé indult, a tűcsipkés fenyőboltozat alatt
szembetalálkozott Ginevrával. A leány elment volna mellette, de Hugh a
hirtelen rávirradó örömben melléje lépett. Valami merészséget csorgatott
ereibe az üde reggel, hogy pár pillanatnyi néma séta után hirtelen így
szólalt meg:
– Miért maradt a szalonban az este?
A leány nyugodtan és egy kicsit mégis meglepve nézett reá.
– Mert az tetézte volna az ízléstelenséget, ha tüntetőn kimentem volna.
Hugh megállott és hálás tekintetet vetett a leányra. Csak azt akarta
kérdezni, az orvos rendelte-e, hogy a szalonban maradjon, és a leány
félreértve őt, a legtitkosabb gondolatára felelt meg és úgy felelt, hogy
a fiú szívét boldog, megkönnyült dobogásba hozta.
– Hát észrevette, hogy Ziegler önnek muzsikál?
– Nem vettem volna észre, ha nem nézett volna mindenki rám.
– Haragudott?
– Sőt féltem, hogy meg is látszik rajtam.
– Miért haragudott?
– Mister Foorte, bizonyára ön sem látja illőnek, amit Ziegler tesz a
hölgyekkel. Legalább is ide nem illőnek.
– Miért? Hát nekünk mások a törvényeink, mintha mi kívül lennénk a
világon?
A leány cseppet se borúsan, de határozottan nézett a fiúra.
– Azt hiszem, kívül vagyunk. Vagy legalább is: én kívül akarok maradni.
A fiú megdöbbent. Pár hónappal ezelőtt ő is így érzett és most
föleszmélt, mennyire elsodródott akkori világától. Mint a fölébredett az
alvóra, nézett a mellette egyforma nyugalommal haladó leányra. Az
magasan hordta remek hajhullámokkal befolyt fejét, arca áttetsző zöld
volt az erdő reflexében, és a szenvtelenség szimbólumaként ma egyetlen
virág sem volt nála.
Pedig a fiú úgy szerette volna ma virágosan, enyhén, édesdeden látni;
ahelyett olyan volt, mint valami halavány kőből kimetszett szobor.
Hughnak valahogyan fájt ez, valahogy hűvösen lehelt ez az ő földerengő
életörömére. És nem akarta azt elhervadni látni. Szünetlen a leány
arcába nézett, mintha azt lesné, vajjon megenyhül-e az, s hogy ajkán
melengetőbb, ígérőbb szavak virulnak majd…
– Oh… fölébreszteni téged…
Ez suhant át rajta.
– Miss Hardings, ön tehát azt hiszi, hogy itt elmenekült az élet elől?
– Nekem azt mondták, hogy attól függ a gyógyulásom. És mindnyájunké,
nem?
Hugh leejtette a fejét.
– Hiszen ha ez biztos volna… De hátha csak elmulasztjuk így az életet,
és aztán még sem jő más, mint…
Nem merte kimondani, ami ajkán lebegett. Mert az szörnyű volt, és mert a
leány kicsit mintha tréfálna, úgy szakította félbe:
– Nekünk töprengni sem szabad, Mister Foorte.
A tó mellé értek, mert találkozásukkor vissza is fordultak a sétaúton.
Az egyik csolnak most nem volt a parton, Ziegler evezett rajta. Hiába, ő
nem volt beteg, csak idegeit pihentette, még az orvosi vizsgálatot se
vette igénybe. Neki szabad volt sportolni, mulatni kedve szerint. A
tóközépről az erdőbe csengett Aimée csicsergő nevetése. A fák között
odaláttak, amint a szőkehajú leány a csónakból kihajolva szünetlen a
vízbe mártotta kezét, és mikor így a csolnak billenve inogni kezdett,
féltében-örömében viháncolt.
Hugh Zieglert nézte… A borzas fiú ki volt vörösödve, homloka gyöngyözött
és száját kissé nyitva tartotta. Erős volt, de Hugh most nem félt tőle…
Mikor ez este Madame Mercatival találkozott, az asszony nem azt kérdezte
Hughtól, hol volt, hanem:
– Kivel volt ma délelőtt sétálni?
Soha eddig ilyen alakban nem érdeklődött elmaradása iránt. A fiú mélyen
magában élt, a maga világából soha semmit el nem árult, de azért őszinte
volt, ha kérdezték és zavar nélkül felelte:
– Miss Hardingssal.
A nyilt felelet az asszonyt lefegyverezte. Erre nem volt mit felelni és
különben is, Madame Mercati nem volt megbántódva.
Új és hihetetlen volt neki, hogy ez a fiú, akihez őt majd kétéves
barátság fűzte és aki a hosszú, folytonos együttlét alatt semmi jelét
nem adta valamelyes gyúlékonyságnak, most egy kicsit mintha talajt
veszítene. Tiszta ésszel ez nem fájhatott az asszonynak, hiszen sohasem
számított a fiú gyengédebb érzelmeire; de viszont megérezte, hogy egy
férfi, ha már egyszer szerelemből kezd vonzódni valakihez, nem képes
magát többé teljes odaadással szentelni egy bármily régi, bármily szoros
barátságnak.
– A barátság mindig vesztes marad, ezt gondolta, és ez bosszantotta, sőt
fájt is neki. Most kezdte érezni, mily kedves volt neki a néma,
szenvtelen fiú ragaszkodása. És valami keserűség kezdte gyötörni a
gondolatra, hogyan fog a társaság csodálkozni, ha észreveszik barátságuk
lazulását. Töprengeni kezdett: hogyan tarthatná meg a fiút.
Ginevra szépsége, utólérhetlen finom magaviselete hatalom volt, de ő
ismerte Hught, tudott a nyelvén szólani, bírta bizalmát, jogot
formálhatott szolgálataihoz; a leány pedig távol állott tőle, s ha
akarna is a fiúhoz hajlani: mint egy talány előtt állana…