Lekísérte az asszonyt a szállóig, aztán mégis – kóborolni ment.
A kert körül rétek terültek, nagy messzi kezdődött a város, sűrűbben
sorakozó villáival. De ő más irányba vágott. Átballagva a vastag
illatréteggel megfeküdt réteken, az erdőbe tért, az óriás, dermedten
álló, fekete fenyvek közt kanyargó útra. Az útmelletti mély szakadékban
hangos patakok sírtak és egy rejtett zúgban százesztendős malom állt a
vízen. Hanem néma volt. Fából rótt, elfeketült bordás testével, vázzá
sorvadt kerekével mint félszárnyú, csonka kísértet: a hajdanti,
elhessegetett falucska ólálkodó kísértete – úgy meredt bele titokzatos
zordonan a még enyhén ezüstlő napnyugati égbe.
A fiú egy kőre ült, szemben a kísértetmalommal.
Mint minden embernek, aki magára parancsolta, hogy nem gondol semmire és
aki heteken, hónapokon át üresen, vakon hagyta maga fölött átsiklani az
életet, – az orvosok ezt gyógyszernek mondták – jöttek néha aztán órái,
mikor a nehéz, kényszerű, bár jótékony álomból magára ébredt. Akkor
rettentő erővel szakadtak rá gondolatai és verték, addig verdesték, míg
elalélt ismét a gondolattalan letargiába.
Ma újra fölébredt… Mi költötte föl? Történt valami? Ha úgy jól
elgondolta, semmi. Öt percig egy lánnyal beszélt a verandán; fanyar
tréfákkal mulattatta és az alig vette számba őt, meg a tréfáit. Igaz, de
közben úgy ült vele szemben a karfán, homlokán a holdfénykoszorúval,
mint valami alpesi igézet.
– Szép, nagyon szép… – mormogta a fiú és eltünődve, egy követ hajított a
szakadékba. A kő csengve futott le a meredeken, apró kőlavinát sodorva
alá; csattogva iramlottak az éles sziklatörmelékek és azt ujjongták:
– Szép, nagyon szép…
Az élet minden formája elhagyta a fiút. Nem lehetett hozzá sem adakozó,
mert neki az életből innia nem volt szabad; sem kegyetlen, mert olyan
kegyetlen volt már, hogy ahhoz képest minden más sors: halál,
szegénység, elhagyottság semminek tetszett. Beteg volt, ifjúsága első
évei óta; beteg volt, amíg mindenkije megszokta, ráúnt a betegségére;
beteg volt addig, míg mindenki megváltásként óhajtotta halálát. Ő érezte
ezt és érezte, hogy igazuk van és azért mindenkitől elidegenedett.
– Én már meg vagyok halva, – mondta néha magának – csakhogy visszajáró
halott vagyok.
Hanem az élet, mint az örökzöld repkényág a korhadt falak közt az
elátkozott házba: be tudott kúszni hozzá néha és most megint koszorút
akart fonni neki. Szépséget mutatott és a fiút meglegyintette az a
csodálatos, megfejthetetlen életöröm, amit a szépség látása lobbant föl
hirtelen, diadalmasan.
– Szép, nagyon szép…
A fák mintegy fölriadva susogni, a szélben nyújtózkodni kezdtek. Az égre
fönt gyémánthálót vontak a csillagok, a holt malom patakjai pedig
csacsogva-sírva muzsikáltak.
– Szép volt és nem haragudott rám…
Nem haragudott… hát ez is ajándék? Az emberek százmilliói élnek a
világon, akik mind nem haragusznak rá. Miért öröm ez hát mégis? Hát
öröm? Igen, öröm. Öröm, hogy szép, hogy szép neve van és hogy nem
haragszik. Oh, mennyi öröm!
A szíve gyorsabban ver és érdemesnek tartja holnap fölébredni… Mert a
fiú még mindig várt, szomjazott valamire…