_Morituri te salutant_
Nyár volt; siető és tündökletes: alpesi nyár.
A völgykatlant körülálló, hóval erezett szürke hegycsúcsok
márványoszlopként hordták a makulátlan kékselyem égnek sátorát. A hegyek
lábát hűsítő tengerszembe sötét óriásfenyők bámultak, fel a hegyhátnak
mind magasabban hordva fejüket, mint egymás vállán át a vízbe tekintő
sötét zarándokok. Az erdőt megszaggató rét bársonya csupa virágból
szövődött: lila vadpézsmából, aligrózsaszín margarétából.
A fenyők alá torkolló ösvényre egy túlsugár leány lépett ki lassan.
Fekete, omló ruhája az ösvényrehajló aranycsillagos arnikákon
végigsepert; azok így lábához hajoltak és mögötte, mint köszöntés
végeztével újra fölemelték ringó fejüket. A leány, balkarjával magához
fogva, a tómenti nedves pázsit virágait hozta: laza csokorba fogott
világoskék harangvirágerdőt. Meghajlott fején könnyű sál fátyolozta
hullámos, de cseppet sem göndör kékfekete haját. Sötétkeretű arca
világított és halántékon, finom orrtövében, nyakhajlásban szinte
kékfehér volt. Bár a leány szemét hosszú, kihajló pillák árnyalták,
sejteni lehetett, hogy az csak nagy és sötét lehet.
A tó felett, a réten alvó csendet csak a fenyvek csúcsában halk
mélabúval sustorgó szél zavarta… A leány mégis felpillantott. Fejét
mélyebbre hajtva köszöntötte a szembejövő párt. Egy szálfanövésű fiút és
egy asszonyt.
Azok ugyanoda tértek, ahonnan a leány kilépett: a fenyők alá. A fiú
előrement és fölemelgette az utat elálló lombrojtos ágakat; az asszony
pedig, rikító zománczöld selyempongyolájában, mint valami káprázatos,
büszke kis madár surrant előre a fölibeemelt fenyődrapériák alatt.
– Látszik, hogy novicius itt, még örvend a virágoknak.
Az asszony mondta ezt, a fiú hallgatott.
– Valami édes keserűség ezt látni, mert az ember visszaemlékezik rá,
amikor maga is újan jött és még talált valami örömöt itten…
A fiú tovább is hallgatott. Ajka szélén imént, a találkozáskor halvány
mosoly virult ki és ez olyan volt, mint a gyermeké, ha valami szépet lát
és azon örvend. Ez a mosoly a keserű szavakra hervadni kezdett, de csak
lassan.
A fenyőtűvel szőnyegezett puha út emelkedett. A csöndes séta egy padhoz
vitt, az erdő fölé, ahonnan visszafordulva az egész villavároska
ideragyogott: a kráterszerű oldalon fellebb és fellebb elszórt, csupa
rács- meg lécbalkonos emberkalitjaival, a kalitok rúdján lebegő piros
zászlóival. Mindez, fordítva, de töretlenül a tóból is feltükrözött
hozzájuk. Az asszony a padra ült, a fiú a fához támaszkodott. Ismét csak
az asszony beszélt:
– Lassabban jár, mint én. Vajjon betegebb is?…
A sétából aztán villájuk terraszára tértek. És akkor ismét szembejött
velük, a verandára lépve a virágos leány. Az ő heverője a legmesszebbi
szögletben állt, ahonnan a széltől védő üvegfalon át a tóra lehetett
lelátni. A leány leült, ölébe ejtette virágait és válogatni kezdte őket.
Egész virágoskert ölelte már körül: a veranda párkányán margaréták,
csillagvirágok, asztalán érikák, rezgőfüvek. Most hozott virágait hosszú
üvegvályúba rakosgatta, aztán egy pillantást vetett körül, hogy nézik-e;
és mikor látta, hogy nem, akkor végigterült a heverőn. Fejét kicsit
magasra emelte a csipkés fehér párna, ruhája eltakarta lábát, de mert bő
volt: oldalt a földig bomlott. Hajáról a fátyolkendőt szemére húzta,
hogy ne vakuljon az erősbödő verőfénytől; és aztán mozdulatlanul, mint
egy virággal körülvett ravatalon feküdt.
Valahol a közelben egy csorgókutacska sírdogált.
A három ember órákig fürdött a forró, verőfényes csendben.
Egész délután a rétet kaszálták: a verandán sütkérezőkhöz nehéz, hervadó
virágillat felhőzött föl. A nap korán eltűnt a nyugati hegyek mögé, de a
keleti csúcsokon jó darabig tüzelt a fény; fellebb, fellebb húzódva és
végül utolsót lobbanva sorvadt az alkonyatba, vagy tán fölkúszott a
mennybe. Egyébként pedig nem történt semmi: keltek és mentek az órák,
üresen, emléktelenül; jeltelen sírok gyanánt sülyedve a semmibe. Estére
gyenge újholdfény ezüstlött alá, a holt virágillat kábítóvá fűszeresült.
A nagy verandán egyedül volt a leány; a felvirágozott korláton ült, egy
oszlophoz dűlve, kezével a térdét kulcsolva. Az odanyíló vesztibül
ajtajában egy árny jelent meg: a délelőtti szálfanövésű fiúé. Sötétkék
lüszterruhája, nyersselyem inge enyhén csillámlott, feje födetlen volt.
Kilépett a holdfénybe egészen, a leány elé, mielőtt az leszállhatott és
visszahúzódhatott volna. A fiú szépsége a világításban kissé kísérteti
volt: szabályos, szinte merev bronzszínű arca, csodálatosan, rejtekezve
ragyogó délszaki szeme; csipkeszélű, keskeny, keserű ajka, amely
teljesen sohsem fedte villódzó fogsorát.
– Kérem, hogy hívják önt a keresztnevén? kérdezte a leányt minden
formaság nélkül és mégis oly tartózkodva, hogy az nem riadt meg.
– Ginevra.
– Ah… – és a fiú elmosolyodott.
Aztán leült a párkányra, a leánnyal szembe.
– Irországba való ön?
A leány bólintott.
– Régóta beteg?
– Egy éve.
– De csak kicsit?
A leány csak nézett.
– Úgy-e, únja a kúrát?
– Hiszen ha használna…
– Nem bízik?
A leány nem felelt semmit.
– És mit fog tenni a télen?
A leány nem értette.
– Akkor nincsenek virágok… Tudja, milyen itt a tél?
A leány nemre ingatta a fejét.
– A házak belefulnak a hóba. A tetőn kell kijárni. És ott is farkasok,
medvék ólálkodnak. Dehát ez még szebb halál, mint a másik, ami itt vár
ránk.
Ginevra elkomolyodott.
– Ne értsen félre. Úgy értem: ha nem a farkas, akkor a fagy esz meg.
A leány elmosolyodott, sőt kérdezett:
– Mióta van itt ön?
– Két éve.
– És még él?
Most a fiú komolyodott el.
– Úgy értem: a farkas meg a fagy elkerülte önt?
– A fagyot nem érzem. A farkas nem jól járna velem…
Csakugyan, a fiú szikár volt, hústalan és vértelen, de gyönyörű. Ginevra
összerázkódott.
– Fázik?
– Az ön tréfái szomorúak.
– Bántottam? Úgy-e, nem?
És engesztelés gyanánt a fiú odanyújtotta kezét Ginevrának, kicsit
odahajolva az oszlophoz mozdulatlanul, hátravetett fejjel dűlő leány
felé. Ha valaki most látta őket: a legcsodálatosabb árnykép voltak. A
két teljesen sötét, egymás kezét érintő árnyék a hold erősbödő fényében
úszó alpesi tájba rajzolódott; szemük, ajkuk ezüst kontúrokkal, enyhén
foszforeszkálva, mint reves fák csillognak éjjelente.
A fiatalember most ott haladt a kert kanyargós útján. Az újhold mint
sülyedező aranycsolnak, a hegyek fölé hajolt, de még világított. A
fiúnak nem volt semmi célja: egy kicsit föl volt élénkülve, az éjszakát
nyugalmasnak, hűvösnek és titokzatosnak találta, mint imént azt a lányt,
akivel beszélt. Már régen akart közeledni hozzá, mert sajnálta nagy
magányáért és most – úgy hitte – kicsit összebarátkoztak.
Ezen tünődött – azonban hirtelen nevén szólította valaki. Egy
fenyőcsoport alatt, keskeny padon, vöröslila selyemkendőbe burkolózva az
asszony ült. Kicsit fázott és kicsit gubbasztott azért; kendőjének
rojtos szélei mint szárnyak csüggtek karjáról alá és keskeny
sasprofilját a hegytetőn ingó hold még megvilágította.
– Épp odalátott a verandára, villant át a fiún.
– Tudja, miről gondolkoztam éppen most? kérdezte az asszony élénk,
kicsit éles hangon. Hogy mit tudnak maguk ketten azzal az ír leánnyal
beszélni. Ő semmit sem szokott beszélni és ön majdnem semmit.
A fiú el volt fogódva, de hogy miért, azt nem tudta.
Mióta az asszony itt volt – másfél éve már – egymás mellett állottak és
nézték az érkező, távozó emberrajt. Hasonló sorsuk fűzte egybe őket
érdektelen, megszokáson épülő barátságba. Látták a gyógyulókat és nem
gyógyultak meg, a haldoklókat és nem tudtak meghalni; látták a
kétségbeesőket és elfásultak; a könnyelműeket és nem szerettek egymásba.
Megszokták már: mindent megbeszélni, együtt – de csak ami kívülük,
körülöttük történik. És most a fiút mégis bántotta valami. Indiszkrét
nem volt pedig az asszony, nem is látszott nagyon kíváncsinak, sem
szemrehányónak. Inkább csak türelmetlennek, mint aki várakozott; s hogy
mennyire nem akart faggatózni, az mutatta, hogy nem is várt feleletet.
Tele volt maga mondanivalóval:
– Az esti postával táviratot és levelet kaptam. Az uram jön és elhozza
Loloticát. Zerna pedig nem jön az őszig. Ő nem tartja orvosságnak az
unalmat… Eljön az uram elé velem? – Még egyet. Nagyjában átköltöztem a
felső villába. De most már nem érek rá, az apróságokkal is
áthurcolkodni. Az ember, igaz, itt diszítetlen kajütökben lakik; de
mégis, a képeim, a vázák… nem hagyom őket cselédkézre. Délelőtt, míg az
enyéim kipihenik az utat, segíteni fog nekem. Azért kérem, ne kóboroljon
ma este. Legyen holnap friss, hogy jó barátom lehessen. Számítok önre…
A holdcsolnak hirtelen elsülyedt a hegyek mögé, a sötétkék éjszakába. A
fiú a kert aljában húzódó szálló egyik ablakát nézte: az ablakon át
rózsaszínű fény derengett. Abban a rózsaszínű fényben alszik a leány,
akire gondol. És itt sötétben maradt egy másikkal. Amarra gondolt, emez
volt hozzá közelebb. Milyen nyugodt volt imént, míg csak arra gondolt… A
lelke mintha hűs áradatban ringott volna, most nyugtalan, zavart és
fáradt lett egyszerre. Valóban, kóborolni akart ma este, de most érezte,
hogy az csak oktalan gondolatokra vezetne.