Az isteni tisztelet után a fejedelem kisebb elfogadó-termébe
összegyülekeztek a magas család tagjai s a tekintélyesebb főurak.
Midőn Báthori Zsófia herczeglány, feszes udvari öltözetben és komoly
palotahölgyektől kisérve, megjelent, az öreg Rákóczi az ajtóig ment
eléje s kart nyújtva vezeté a trón zsámolyáig, hol balra egy a
fejedelemasszonyénál valamivel törpébb ülés várt számára, míg szintén a
trón mennyezete alatt, de jobb felől, György úrfinak vala hely jelölve.
Kedélyes szónoklat után, Rákóczi a szép ara homlokát megcsókolá s
lekötelező nyájassággal buzdította, hogy fejezze ki valami óhajtását s
adjon neki alkalmat, a gyors és feltétlen betöltés által, atyai
szeretetét és lovagi buzgóságát megmutatnia.
A lány rezzenve hordá végig szemét a kis, de fényes csoportozaton.
Látszik, miként keblében küzdés foly és akarata ingadozik.
– Mit tegyek? rebegték alig hallhatón ajkai.
– A váradi kapitányságot kell kérni – sugá oly finom és halk hangon
Kassai, hogy Zsófi előbb kétkedett: vajon, nem csak képzelődésének
játéka-e a mit hallani vél s ámult és kémlő tekintetet vetett az öreg
korlátnokra, ki most egy alig észrevehető fejbólintással bátorítá
szónoklatra a szép herczegkisasszonyt.
E tény véget vetett a habozásnak.
Zsófi ajkszögletein negédes gúny és fanyar mosoly lebbent el.
– Minthogy, szólt Rákóczihoz fordulva, minthogy én minden vágyamat
fenségednek fejedelmi házában annyira kielégítve találom, hogy semmi
személyes óhajtani valóm nem marad fenn, legyen szabad nem drága
érczeket, keleti szöveteket, elefántcsontból és borostyánkőből készűlt
remek műveket kérni e nap emlékét fentartó jelül, legyen szabad,
minthogy rólam elegen gondoskodnak, nekem ma a más örömeire gondolni.
– Szépen beszél – sugá Szeredi Kemény Jánosnak.
– Jól informálta György herczeg – elmélkedék magában Kassai.
– Szólj bátran, leányom! mond a fejedelem. Szivünkből örvendünk, sőt
büszkék is vagyunk rá, ha mind azt, a mit vágyaid kértek, betöltve
találtad nálunk. Mélyebb hatásuvá nem tehetted volna a mai nap emlékét,
mint épen e nyilatkozatod által. Köszönjük szíves elismerésedet s azon
leszünk, hogy az előzékenységben adósod ne maradjunk. Ohajtjuk tehát
mielőbb hallani az egyén nevét, kire gondoltál s a kivánságot, melylyel
neki örömet szerzeni akarsz.
[Illustration: – Legyen szabad nekem ma a más örömére gondolni.]
Zsófi mosolyogva, de a szeméremtől, vagy az átallás más indokai miatt,
kipirult arczczal folytatá: Szándékom volt György herczeget a váradi
kapitánysággal lepni meg, azonban szivem nyugtalanul vert, midőn e szép
eszmét elmémben forgatám. Ne indulj eszed után Zsófi! súgta szivem.
Miért válnál meg a háztól, melyben annyi elnézéssel, szeretettel
találkozál és azon jó emberektől, kik leányukká fogadtak s kik
bizonyosan sajnálnák távozásodat? Miért okoznál egy örömnapon
kellemetlenséget nekik. Aztán ne feledd Zsófi! súgta ismét szivem, hogy
Váradon vetélytársad akadna s György birtoka fölött osztozni kellene
mással…
– Mit mondasz, herczegnőm! kiáltá György.
– Igen, Váradon szivednek felét a tevékenység, a dicsvágy foglalná el, s
mi menyasszonyok féltékenyek vagyunk az ily vetélytársakra is. Később
változnak szokásaink. Majd akkor sürgetni fogom számodra a váradi
kapitányságot.
Rákóczi elnevette magát. – Nem szeretném, leányom, ha valaha ez
állomásért folyamodnál fiam számára. Egyébiránt, tevé komolyan hozzá:
még eddig példa nem volt rá, hogy legfontosabb végvárunk más, mint
tapasztalt kezekre bizatott volna.
Helyeslés sugárzott az országnagyok szemeiből.
Csak Kassai volt komor, sötét és gondolatokba merűlt.
– Nos! mit kivánsz hát, kedves leányom! kérdé a fejedelem.
– Az andrásfalvi uradalmat, mely Pécsi Simon nótáján esett vissza az
államra, Gyulai Ferencz hű szolgámnak kivánom adományoztatni, szólt,
zsebkendőjének csipkéit tépdelve a herczegnő.
– De csak oly föltétel alatt, kiáltá puzduri hévvel György úrfi, hogy
tüstént vigye oltárhoz Pécsi Deborah kisasszonyt, az elitélt egyetlen
magzatát.
Közcsodálkozás követé e szavakat.
Kassai elejté az elefántcsont gombú pálczát kezéből, s az agg kor
szokott reszketegségénél többel nyúlt utána.
Rákóczi homlokát redők fellegezték be.
Most a fejedelemné veté közbe magát s nyájas hangon mondá: – Örvendek
leányom, hogy fiatal éveidben már érzed, miként nem azért szerencsések a
magas helyzetüek, mert joguk van parancsolni, hanem, mert alkalmuk van
az érdemet megjutalmazni. Gyulai Ferencz valóban derék fiatal ember,
kitől házunk és a haza kitünő szolgálatokat várhat. Szivemből örvendek,
kedves fiam György, hogy benned, kit a világ harczias hajlamaidért és
erélyedért dicsér, oly mélyen él a szánalom a szerencsétlenek, a
kegyelem a tévedtek iránt. Óvd e szent, e nemes érzéseket egész
frisseségökben s hidd el, hogy ha a halandóknak nem lehet néha a
mértéket el nem téveszteni, sokkal jobb, ha tetteink által az igazságos
szigor, mint az irgalom szenved csorbát. Egyébiránt Pécsi Simon háza
valóban megérdemli a részvétet. S fenségedhez, folytatá Rákócziné a
férjhez fordulva, ezen örömnapon én is kéréssel járulok. Teljesítse
gyermekeink kivánságát, de egy kikötéssel. Az andrásfalvi urodalomról
szóló adománylevélben Gyulai Ferencz neve mellett említtessék a Pécsi
Deboráhé is. Birják ők egyenlő joggal a szép uradalmat, önként értetvén,
hogy Deboráht rangjához méltólag, én fogom kiházasítani.
– A legkellemesebben vagyok meglepve, válaszolá Rákóczi, midőn két
kivánság helyett hármat kell teljesítenem, s midőn e kivánságok, bár
külön nem valának rám nézve megnyugtatók, együtt a legtökéletesebben
összhangzanak óhajtásaimmal. Csak egyet kötök ki, hogy Deborah
kisasszony kezét én kérjem meg Gyulai számára, önként értetvén, miként
egyedül én fogok arról gondoskodni, a mi csak fiatal kamarásunk
háztartására az ő részéről szükségeltetnék.
Ezzel fölkelvén trónjáról, megcsókolta neje arczát s aztán fiának és
szép menyének homlokát.
A főurak lelkesedése harsány éljenben tört ki.
Kassai arcza hamusötétté lőn.
– Hű országnagyjaim! szólt most a fejedelem emelt hangon. Biztató
előjelnek veszem, hogy családom örömnapja hajnalán érkezett hozzám azon
fontos tudósítás Stambulból, melyben védurunk, a szultán, lemondott a
magyarországi evangelikus rendek sérelmeinek orvoslásáért indítandó
hadviselet ellenzéséről. Segédét nem ajánlja ugyan fel, de jó
kivánságával kiséri vállalatunkat. S nekünk egyébre szükségünk sem volt.
A hit és lelkiismeret szabadságának zászlóját ezennel kezembe ragadom
tehát. Keljen fel az ország, üljetek mindnyájan lóra. Hat hét mulva
ötvenezered magunkkal leszünk Morva és Szilézia határánál!
– Én, fenséges uraim! szólt a dühtől reszkető Kassai, én nem tudok
lovagolni s minthogy ezentúl a politikát csak lóhátról fogják intézni,
alázatosan esdeklem a hivatalomtól föloldoztatásért.
– Teljesítjük uraságod alázatos kérését, biztosítván ezentúlra is
kegyelmünk iránt, – válaszolá hideg, kimért hangon Rákóczi.
– Örömmel teszem lelkemet kezeid közé mennybeli atyám, mert e dicső
napot megérnem engedted! szólt könnybe lábbadó szemekkel Dajka, a
püspök.
Harsány és szünni nem akaró éljenzés közt távozott a hadpárt.
Kassai nem soká élte túl e rettenetes perczet.