Kassai titkárja e közben válságos időket élt. Az imént látta tulajdon
két szemével a felterjesztést, melyben védnöke őt a levéltárnoki
állomásra ajánlotta.
Máskor mint repesett volna örömében a szíve! De, fájdalom! épen aznap
reggel, kérdé tőle tréfásan egyik irnok: – Uram bátyám! vajjon nem
kegyelmed értesítette-e a megboldogult Elemér úrfit a szombatosok
gyűléséről?
És szintén aznap délben sóhajtá Kassai: – Százötven aranyat adnék, a ki
nekem fölfedezné az árulót!
Tehát ötven aranynyal van felebb fokozva az öreg úr dühe!
Borzasztó emelkedés! S bár legalább ne volna a fiatal ember, ki
gyanakodni kezde, valóságos betűmoly és actákon rágcsáló egér? Ki tudja,
hová nem üti be az orrát? s mit nem szaglál meg?
A szerencsétlen titkár nem is kétkedett többé, hogy a végveszély
torkából csak nagy elhatározás által menekülhet.
Kassai egy egész nap nem látta őt, sem az iró-, sem az ebédlő-asztalnál.
Kérdezősködött felőle, szüksége volt rá; de nem kapták otthon, a
hivatalban, a korcsmákban.
Másnap reggel Kassai István, országtanácsos és itélőmester, díszruhába
volt öltözve, s épen templomba készült, a kihirdetés miatt.
Képe elégült vala. Andrásfalvát már zsebében hitte, s mi kedélyét kedves
derűvel és meleggel tölté be, azon tapasztalat vala, hogy ifjabb Rákóczi
Györgygyel is, okkal-móddal, ki tudna jönni, s így hivatalát és
politikai befolyását semmi esetleg nem fenyegeti.
Kassai épen fölkelt a karszékből, s a mankó helyett épen elefántcsont
pálczáját vette kezébe, midőn nem is derült, nem is zavartalan arczczal
belépett a titkár.
– Domine frater! kendet rég nem láttam: szólt Kassai, szokása ellenére,
harag nélkül.
– Nagyságos uram! ez irat fogalmazása rabolta el minden időmet.
Ekkor egy kérvényt nyujta a korlátnok felé.
– Megint sürgeti előléptetését!
– Isten őrizzen, nagyságos uram! – hebegé a titkár.
– Mi baja van hát?
– Lemondásomat kérem kegyesen kieszközöltetni.
– Kassai csodálkozása fölülmulta a titkár rettegését is.
– Hát miért mondunk le, domine frater?
– Magam részéről csak azért, mert más kenyeret kaptam – szólt
elégületlenül a titkár.
– Zabkenyeret-e vagy mazsolás kalácsot? kérdé rossz humorral Kassai, s
eszébe jutottak a torzsalkodó pártok, a cselszövő nagy urak, a
megvesztegetés, a följelentések és árulás, minden más bűn lehetőségeivel
együtt… S kihez szegődött kend? kérdé epés mosolylyal. Talán épen
Szeredi uramhoz?
– A nagysád ellenségeinél szolgálni, oly gazság volna tőlem, – szólt a
titkár mély felindulással, – a minőre talán a világtörténetben sincs
példa. Én Széles Márton úr szolgálatjába fogok lépni.
– De hát, ki az a Széles Márton?
– Nógrád-megyében compossessor, kegyelmes uram!
– S kend fejedelmünk országából ki akar költözni?
– Állhatatos szándékom.
– És mit fog tenni Széles Mártonnál?
– Részint számtartói hivatalt viszek, részint az urfiakat tanítom.
– Kend vagy leitta eszét, vagy engem akar ámítani. Hisz! talán csak nem
bolondult meg, hogy diszes állását ily silány helyzettel fölcserélje.
– Nem a helyzet teszi az embert, nagyságos uram! s alázatosan esdeklem,
kegyeskedjék elbocsáttatásomat sürgetni, mert egy más jelölt is van, ki
még a lovak idomítására is ajánlja magát, és Széles Márton uramnak, mint
hallám, gyönge oldala a ló.
– Pihend ki csak magad, jó emberem, nem aludtál az éjjel, lemondásodról
majd beszélünk máskor – szólt Kassai, a titkárt ittasnak hivén.
– Ne máskor beszéljünk, nagyságos uram. Méltóztassék csak átvenni a
kérelmet. Ide leteszem az asztalra.
– Jól van, tedd le!
– Nem «tedd le», nagyságos uram! hanem méltóztassék kegyesen nem
neheztelni rám, ha a kényszerűségnek engedve, még felmentetésem előtt
Széles Márton uramhoz találnék utazni; mert vetélytársam van s az a
lovak neveléséhez is értvén, a pædagogusi állomást könnyen elcsipheti
előlem.
– No! ne fecsegj már többet. Feküdjél le s ha kialudtad magadat, mehetsz
Széles Márton uramhoz… Látják kendtek, szólt oktatólag Kassai az
irnokokhoz, minő rossz hatásai vannak a mértéktelen italnak. Ez az ember
most az egyszer talált eltérni a józanság útjáról s mégis mekkorát
botlott. Legjobb szomjoltó a friss, tiszta víz.
A titkár alig várta, hogy védnöke a templomba menjen.
Ideiglenes távozás ürügye alatt még aznap néhány mérfölddel távolabb
volt az őt fenyegető százötven aranytól.