XVII.

Kassai titkárja e közben válságos időket élt. Az imént látta tulajdon

két szemével a felterjesztést, melyben védnöke őt a levéltárnoki

állomásra ajánlotta.

Máskor mint repesett volna örömében a szíve! De, fájdalom! épen aznap

reggel, kérdé tőle tréfásan egyik irnok: – Uram bátyám! vajjon nem

kegyelmed értesítette-e a megboldogult Elemér úrfit a szombatosok

gyűléséről?

És szintén aznap délben sóhajtá Kassai: – Százötven aranyat adnék, a ki

nekem fölfedezné az árulót!

Tehát ötven aranynyal van felebb fokozva az öreg úr dühe!

Borzasztó emelkedés! S bár legalább ne volna a fiatal ember, ki

gyanakodni kezde, valóságos betűmoly és actákon rágcsáló egér? Ki tudja,

hová nem üti be az orrát? s mit nem szaglál meg?

A szerencsétlen titkár nem is kétkedett többé, hogy a végveszély

torkából csak nagy elhatározás által menekülhet.

Kassai egy egész nap nem látta őt, sem az iró-, sem az ebédlő-asztalnál.

Kérdezősködött felőle, szüksége volt rá; de nem kapták otthon, a

hivatalban, a korcsmákban.

Másnap reggel Kassai István, országtanácsos és itélőmester, díszruhába

volt öltözve, s épen templomba készült, a kihirdetés miatt.

Képe elégült vala. Andrásfalvát már zsebében hitte, s mi kedélyét kedves

derűvel és meleggel tölté be, azon tapasztalat vala, hogy ifjabb Rákóczi

Györgygyel is, okkal-móddal, ki tudna jönni, s így hivatalát és

politikai befolyását semmi esetleg nem fenyegeti.

Kassai épen fölkelt a karszékből, s a mankó helyett épen elefántcsont

pálczáját vette kezébe, midőn nem is derült, nem is zavartalan arczczal

belépett a titkár.

– Domine frater! kendet rég nem láttam: szólt Kassai, szokása ellenére,

harag nélkül.

– Nagyságos uram! ez irat fogalmazása rabolta el minden időmet.

Ekkor egy kérvényt nyujta a korlátnok felé.

– Megint sürgeti előléptetését!

– Isten őrizzen, nagyságos uram! – hebegé a titkár.

– Mi baja van hát?

– Lemondásomat kérem kegyesen kieszközöltetni.

– Kassai csodálkozása fölülmulta a titkár rettegését is.

– Hát miért mondunk le, domine frater?

– Magam részéről csak azért, mert más kenyeret kaptam – szólt

elégületlenül a titkár.

– Zabkenyeret-e vagy mazsolás kalácsot? kérdé rossz humorral Kassai, s

eszébe jutottak a torzsalkodó pártok, a cselszövő nagy urak, a

megvesztegetés, a följelentések és árulás, minden más bűn lehetőségeivel

együtt… S kihez szegődött kend? kérdé epés mosolylyal. Talán épen

Szeredi uramhoz?

– A nagysád ellenségeinél szolgálni, oly gazság volna tőlem, – szólt a

titkár mély felindulással, – a minőre talán a világtörténetben sincs

példa. Én Széles Márton úr szolgálatjába fogok lépni.

– De hát, ki az a Széles Márton?

– Nógrád-megyében compossessor, kegyelmes uram!

– S kend fejedelmünk országából ki akar költözni?

– Állhatatos szándékom.

– És mit fog tenni Széles Mártonnál?

– Részint számtartói hivatalt viszek, részint az urfiakat tanítom.

– Kend vagy leitta eszét, vagy engem akar ámítani. Hisz! talán csak nem

bolondult meg, hogy diszes állását ily silány helyzettel fölcserélje.

– Nem a helyzet teszi az embert, nagyságos uram! s alázatosan esdeklem,

kegyeskedjék elbocsáttatásomat sürgetni, mert egy más jelölt is van, ki

még a lovak idomítására is ajánlja magát, és Széles Márton uramnak, mint

hallám, gyönge oldala a ló.

– Pihend ki csak magad, jó emberem, nem aludtál az éjjel, lemondásodról

majd beszélünk máskor – szólt Kassai, a titkárt ittasnak hivén.

– Ne máskor beszéljünk, nagyságos uram. Méltóztassék csak átvenni a

kérelmet. Ide leteszem az asztalra.

– Jól van, tedd le!

– Nem «tedd le», nagyságos uram! hanem méltóztassék kegyesen nem

neheztelni rám, ha a kényszerűségnek engedve, még felmentetésem előtt

Széles Márton uramhoz találnék utazni; mert vetélytársam van s az a

lovak neveléséhez is értvén, a pædagogusi állomást könnyen elcsipheti

előlem.

– No! ne fecsegj már többet. Feküdjél le s ha kialudtad magadat, mehetsz

Széles Márton uramhoz… Látják kendtek, szólt oktatólag Kassai az

irnokokhoz, minő rossz hatásai vannak a mértéktelen italnak. Ez az ember

most az egyszer talált eltérni a józanság útjáról s mégis mekkorát

botlott. Legjobb szomjoltó a friss, tiszta víz.

A titkár alig várta, hogy védnöke a templomba menjen.

Ideiglenes távozás ürügye alatt még aznap néhány mérfölddel távolabb

volt az őt fenyegető százötven aranytól.

A rajongók (2. kötet): Regény · 第 57 / 72 题