Rápoltról a herczegnő kamarása később tért vissza, mint várták.
Még ott meghallhatá, hogy nagy uradalma és szép arája van. Még ott
értesűlhete Zsófia herczegnő rendkívüli kegyéről és sejtheté, hogy
emelkedése már csak a Rákóczi-család iránti hűségétől függ s hogy
becsvágyának minden álmai valósúlnak, ha a hálát választja
vezércsillagul és a legnagyobb befolyást, eszmék helyett, feltétlen
ragaszkodás által akarja kivívni.
Minő érzések ostromlák keblét? az a világ előtt titok maradt.
A kik vele megérkezésekor mindjárt találkoztak, búskomolynak vélték.
A herczegnő nyugtalanúl várta s nehezteléssel fogadá.
– Nem azért küldöttem kegyelmedet Rápoltra, szólt élénken, majdnem
hevesen, hogy tagadó választ hozzon. Ezt mások is megtehették volna. Én
öntől a nehezet, a rendkívülit vártam. Szükségem van Klárára s most
szokjam-e meg, hogy kivánságaim rendre meghiusuljanak?
– Az a nő, kit fenséged ismert, nem él többé. Találtam Rápolton egy
özvegyet, ki betegeket gyógyított, alamizsnát osztott, gyermekeit
tanítá, szőrruhát hordot s a kit a vidék őrangyalának neveznek. Találtam
egy tiszta kis épületet, mely az egyszerűség, a lemondás és a magát
feláldozó erény jeleivel volt csak fölékítve, találtam egy sírt, mely
azzal a joggal birt, hogy virágait az ég cseppjein kivül a fájdalom
harmatja is folyvást üdítse. A szomorúfűzek közül, a kórágy mellől, vagy
a gyermekszobából hozzak-e fenségednek udvarmesternőt? Herczegnőm!
Laczkó Istvánné külön világot teremtett magának, melynek kötelességeit,
szokásait, örömeit, elégtételeit csak azok tudják egészen fölfogni, kik
oly jók voltak mint ő és oly szerencsétlenek.
– Ah! nekem egészen más tervem volt vele! sóhajtá Zsófi. E bánat, e
visszavonultság alá fogja ásni egészségét, s tán már el is rabolta
arczának szinét.
– Nem hittem volna, ha nem látom őt, hogy a bú annyi igézettel
birhasson.
– És még mindig oly szép mint egykor? tudakolta a herczegnő.
– Talán kevésbbé szép, de sokkal vonzóbb, szólt Gyulai rosszul leplezett
megindulással.
– Egészen más tervem volt Klárával – ismétlé a herczegleány. De úgy-e
Pécsi Deborah…?
– Jegyesem! szakítá félbe a herczeglány kérdését Gyulai, megrettenve
azon szavaktól, melyek Báthori Zsófia ajkán rebegtek.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Lásd a _Mennyei Jelenések_ VI-ik részét.]