Az ifjú szivekre nézve érdekes fecsegések közt jutott a vőlegény eszébe
Kassai terve.
– Kiváncsi vagyok, kedves herczegnőm! szólt nyájasan, hogy mit álmodtál
az éjjel?
– Eddig soha sem kérdezted álmaimat. Ne csodáld tehát, ha e részben
feledékenységhez szoktam. Épen a ma éjjeli az, melyre legkevésbbé
emlékszem.
– Pedig úgy hiszem, hogy már megálmodtad, a mit holnapután reggel fogsz
a fejedelemtől kivánni.
– S miért kivánnék valamit?
– Mert teljesítését atyám előre megigérte.
– Tévedsz herczegem! erről szó sem volt köztünk.
– Hogyan? S a fejedelemné se említette volna?
Zsófi tagadólag billentett fejével.
– Úgy ma fogják előhozni.
– Miből gondolod?
– Atyámtól tudom. Nekem is szintén kell valami óhajtást felhoznom.
– S készen vagy vele?
– Sok habozás után.
– És szabad-e tudnom kivánságodat?
– Inkább szeretnélek az utolsó perczben lepni meg azzal. De…
– De, természetesen a titok pecsétje alatt, előre is sejtetni fogod,
úgy-e?
– Ha tenném, csak azért történnék, mert nagyon fájna, ha a te izlésed, a
te vágyaid szerint nem a legjobbat kivánnám.
– Igen szép, hogy ennyi figyelmet mutatsz. Egészen az vagy, a minőknek,
mi leányok, jegyeseinket, s mint nők, férjeinket óhajtjuk. S tehát
kivánságod?
– Kivánságom, hogy a fejedelem kösse le neked jegyajándékul a fogarasi
uradalom jövedelmét.
Örömtől sugárzott a herczegkisasszony szeme, arcza.
– Szégyelném, szólt behizelgő hangon, igen szégyelném, ha annyi
hatalommal sem birnék szived felett, hogy tüstént megtudhassam, mit
akartál volna kérni a fejedelemtől, ha a szegény Báthori Zsófiáért meg
nem feledkezel ifjabb Rákóczi Györgyről?
– Ne kivánd herczegnőm! ezt ne kivánd! Parancsolatod törvény, de most az
egyszer engedetlenségi büntetésre tenném ki magamat. Szabad és független
úr vagyok. Egyedül csak te fenyíthetsz meg s hatalmadban,
szerencsétlenségemre, igen erős kíneszközök vannak.
– S mindeniket fogom ellened használni, vakmerő lázadó, szólt hamisan
mosolyogva a herczegleány. Tudod-e, mit tesz az, ha a nők fölébresztett
kiváncsisága nem elégíttetik ki? Tudod-e, mekkora veszélylyel jár nemünk
közös gyöngeségei ellen indítani háborút? Úgy a mint magad előtt látsz,
én a kiváncsiság vagyok. Természetes tehát, hogy mihelyt valamit
elhallgatsz, nem engem szeretsz.
– Ha téged kiváncsiságnak hívnak, herczegnőm! akkor legrútabb alakú
lehet halálos ellenséged, a titkolódzás. S én a szépségnek emeltem
oltárt szivemben. Hódolatom csak az övé. Ezennel bevallom neked, hogy
mire vágytam volna, ha téged nem ismerve, magamra gondolhattam volna. De
egy feltételt kötök ki.
– Engedd hamar hallanom.
– Azt kötöm ki, herczegnőm! hogy legkisebb vágyadat becsüld többre s
csak akkor kérd a fejedelemtől az én kivánságom teljesítését, ha más
óhajtani valód nem volna.
– Szeretnék egy ékes koronát tenni a fejedre. De a koronát nem női kezek
szokták megszerzeni. Így tehát semmi különös vágyam nincs. Azonban, ha
akadna holnaputánig, a te követelésednek engedve, azt fogom előhozni.
Ifjabb Rákóczi György boldog volt, mert állhatatosan hivé, hogy a
diplomatiai ügyességgel a lovagiasságot remekül tudta összeolvasztani s
hogy czélját elérte minden rábeszélés és erkölcsi kényszer nélkül. Az
öcscsét, Zsigmondot tartják a tudomány emberének, ellenben őt csak
harczfinak.
S mégis most oly nehéz kérdést oldott meg, melyhez Zsigmond, bár latin
értekezéseket ír, hozzá sem mert volna fogni.
Közelebb húzódva jegyeséhez, félsuttogó hangon mondá: – Kedvesem!
őszintén bevallom, hogy egy kevéssé vágynám a váradi kapitányságra.
A herczegleány megütközéssel tekintett rá.
– Csodálatos! valóban különös! szólt Kassaira gondolva, ki már egyszer e
kérdéssel hajótörést szenvedett s ki az ő túlizgatag idegrendszerére
külsőjével, hangjával visszataszítón hatott, nem is említve, hogy még
gyermekkorában, még az atyai háznál, mint veszélyes rossz embert hallá
említtetni.
– Milyen eredeti ötleteid vannak, herczegem! folytatá gyermeteg
arczkifejezés alá rejtve a gúnyt. Nekem, hidd el, soha eszembe sem
ötlött volna a váradi kapitányság. Már most kibeszélhetlen vágy gyötör,
sok szépet és mulatságost hallani Váradról. Mondd, herczegem, mivel
fogod ott az időd eltölteni?
A szeszélyes Zsófi a divánon térdére támasztá könyökét, s tenyerére
arczát, hogy föl-föltekintő szemekkel, melyekben mosoly és ámulat
játszék, hallgassa a harczfi sima és nyájas szavait.
György pedig, ki e fordulatára a társalgásnak nem számított, Várad
magasztalásánál, a diplomatiai szerepet feledve, mindinkább kezdé daliás
jellemét kitüntetni.
– Várad, herczegnőm! Erdély kulcsa. A fejedelmi süveg Várad nélkül
becsének felét veszti. Kardjaink nem birnak többé igazi éllel, ha Várad
akár a magyar király, akár a török császár hatalmába kerül. Erről öcsém,
Zsigmond, igen hosszú értekezést készít. Magam is akartam értekezni
Várad hadtani fontosságáról; de időm igen el van darabolva.
– Herczegem! ezen nehéz kérdést, fájdalom! én is ismerem. Rákóczi
bácsinak van egy nagy földabrosza. Abban megnéztük Váradot, s mondhatom,
hosszasan elmélkedtünk arról, hogy mily oldalról jöhet az ellenség?
melyek a vár gyönge részei? s mennyi erővel tudnók megvédeni? Jól
emlékszem, épen akkor akartunk kikocsizni, de a magyarázat miatt
elkéstünk. Kérlek tehát, édes herczegem! beszéld el minden hadtani
bevezetés nélkül, hogy micsoda időtöltések várnak reánk Váradon?
– Elfogadjuk a nemesség hódolatát.
– De közülök a főbbek itt laknak.
– Maradt otthon is néhány. Aztán gyakran tartok szemlét katonáim felett,
s te velem lovagolsz ki, azon a szép almásszürkén, mely oly engedelmes,
oly értelmes!
– Ne bizzál benne, herczegem! A trombitaszóra tüszkölni szokott.
– Nagy vadászatot tartunk a rengetegekben, elejtjük a szarvast, vadkant,
medvét és a bölényt. Velünk jösz te is, szép amazonom!
– Gyakran megyek-e?
– Mindig, herczegnőm.
– Míg végre a régi szittya nőkhöz fogok hasonlítani, kik férjeiket a
táborba is kisérték.
– Az felséges volna, herczegnőm!
– S ha a többi katonák közt engem is elfogna az ellen?
– Az utolsó emberig oltalmazunk téged.
– De ha mind a mellett rabbá lennék?
– Kiváltanánk atyámnak sárospataki kincsével.
– Vagy pedig a vezér, kinek kezébe estem, sátrával és szerelmével
ajándékozna meg. Ez is hadi szokás.
– Az Istenért! Hisz, akkor inkább tőrt döfnél szivedbe, herczegnőm!
– Úgy-e, mint Virginia, vagy talán mint Lucretia, kikről Csulai uram
mesélt nekem?
A herczeg döbbenéssel tekintett arájára, s ez enyelegve kérdé: – Micsoda
időtöltésünk lesz még Váradon? Remélem, fényes udvart tartunk.
– Okvetetlenül, herczegnőm.
– Tánczolunk.
– A mikor csak kedved lesz rá, kedvesem!
– De te azt mondád, hogy ott kevés főúr lakik.
– Nem tesz semmit. Derék várőrizetem van, hires bajnokok, csatában
edzett férfiak. Azok is értenek a palotáshoz és a friss magyarhoz.
– S még inkább, úgy-e a Kinizsi tánczhoz, melyben nőkre nincs is
szükség, mert helyettök egy-egy török testét kell, nem átkarolva, hanem
a foggal tartani?… Egyébiránt én szeretem a vad embereket, mert keveset
láttam még közülök, s az ujdonság, ránk gyarló lényekre, kiváló érdekkel
bír. Csak azt óhajtanám még tudni, hogy Fogarasvár, melyet jegyajándékul
fogok nyerni, bir-e annyi kecsegtető tulajdonnal, mint Nagyvárad?
– Kicsinyben ugyanaz, mi Nagyvárad.
– Ah! – sóhajtott hamis mosolylyal Zsófi, töltsük ott a mézesheteket,
herczegem, mert Anna mondja, hogy akkor a boldog pároknak magokon kívül
nincs semmire szükségök.
– Elfogadom, herczegnőm, javaslatodat, de azon kikötés megújítása
mellett, hogy ámbár én számodra Fogarast fogom kivánni, te ne érezd
magadat lekötelezve óhajtásodra nézve.
– Értem, herczegem!
– Csak ha szeretnél váradi kapitánynyá tenni, akkor parancsolj rám, és
én engedelmes leszek.
– Jól megjegyeztem, herczegem! kivánságodat. De miért akarsz már
távozni?
– Egy szerencsétlen főurat kell meglátogatnom. Minden jószágát
elvesztette s nagy nélkülözések közt élt eddig. Most azonban a
fejedelemné, az én nemes lelkű anyám, kieszközlé, hogy a lefoglalt
birtakok legkisebbike, az ebesfalvi rész, valami ürügy alatt
visszaadassék. Alig negyven jobbágy az egész, de a szegény öregnek ez is
jól fog esni. Sietek, hogy értesítsem őt a fejedelem kegyelméről?
– S hogy hívják a főurat?
– Pécsi Simonnak, herczegnőm!
– Ah! a Deborah atyja. Furcsa, tevé hozzá némi ingerültséggel a
herczegnő, igen furcsa, hogy ti fiatal urak Deborah kisasszonyt, a mióta
nincs miből öltözködjék, Erdély legszebb leányának hirdetitek. Addig
mindig volt kifogástok ellene, most a ti szemetekben istennővé lett. Hát
csakugyan a szépítő eszközök közé tartozik a szükölködés?
– Nem, herczegnőm! de a panasz nélküli szenvedés igézetét lehetetlen
elvitatni.
– S Deborah békével tűri a csapást?
– Büszke a szegénységben. Királynénak vélnéd, ki fogadást tőn, hogy házi
szövetet hord.
– Egészen lelkesülve vagy, herczegem!
– Csak a mások véleményét mondottam el.
– Tudod-e, hogy nekem nem tetszik Deborah?
– Most hallom először, herczegnőm!
– Hiszem, hogy van oly lovag, ki úrhölgyeink közt ismer nálánál szebbet
is.
– Az én vagyok herczegnőm! kinek egyedül szabad szépségedet bámulnom.
– A bámulás közös joga a nemes izlésüeknek – szólt ingerűlten Zsófi.
Egyébiránt nem magamra czéloztam. De eredj, herczegem! Pécsiékhez,
nehogy más megelőzzön az örvendetes hír elbeszélésében.
– Zsófi! te kegyetlen kezdesz lenni irántam.
– Betanult szavak, herczegem!… Csak azt akartam mondani, hogy magam is
ismerek lovagokat, kik, mint remélem, nem Deboráht tartják a legszebb
nőnek, s kik a lovagjátékokban nem az ő szinét tűznék mellökre.
– Rendkívül kiváncsivá tettél, szép menyasszonyom – szólt György
fölgerjedve. S lehetek-e oly szerencsés, hogy ez általad ismert lovagok
közül valamelyiknek nevét megtudjam?
– Majd máskor, herczegem! Az idő telik. Nekem a fejedelemnéhez kell
mennem, s neked is, mint mondád, sürgető dolgod van.
– Nem képzelem, hogy…
– Csak folytasd, kérlek!
– Hogy… féltékeny volnál, herczegnőm!
– Nevetséges ötlet! De te talán…
– Csak folytasd, kérlek!
– Talán… azt véled herczegem, hogy a lovagjátékokra czélozván, a magam
szinére gondoltam? S ez nyugtalanít téged?
– Nevetséges ötlet! Még rám fognád, hogy…
– Hogy a féltékenység bánt. Ne hidd, herczegem! Tudom, hogy semmi okot
nem szolgáltattam rá.
– Remélem, herczegnőm! rólam sem teszed föl a könnyelműséget? Nem
adtam-e elég jelét hűségemnek?
– Úgy gondolom, igen fiatalok vagyunk még e komoly kérdés vitatására –
szólt Zsófia. Halaszszuk a tapasztalásokkal gazdagabb időkre.
– Bölcsen mondod, herczegnőm! Hogyan is tudánk ily szerencsétlen
ötletekre tévedni! Isten veled, kedvesem!
– A viszontlátásig, herczegem!
Zsófi, midőn magán maradt, összecsapta kis kezeit, s nevetve ismétlé: –
Csakugyan féltékeny! S vajon kitől félt?… Lehetetlen kitalálnom. Nem
tesz semmit. Bárki legyen képzelt vetélytársa, elég szép tőle, hogy
félt… S hát én miért haragudtam Deboráhra? Ah! az egészen más eset.
Hallom, hogy kamarásomat udvarlói közt említik, pedig én tudnék, nőül
szebbet, jobbat tanácsolni; de nem akarja czélzásaimat érteni.
– Ekkor lépett be Anna.
A herczeglány tánczolva sietett elébe. Oly sok és furcsa elbeszélni
valója volt: de visszedöbbenté az udvarmesterné komoly, ünnepélyes
magatartása.
– Mit látok, Anna! hisz, szempilláidon valami olyas van, melyre rá
lehetne fogni, hogy könny.
Az udvarmesterné zokogni kezd.
– Csakugyan sírsz, Anna? Az Istenért, mi lelt.
– Hogyne sírnék, kis tündérem, drága gyémántom! holott én hordoztalak
keblemen, karjaim közt szépültél meg és nőttél föl?
– S ezért panaszolsz, Anna?
– Dehogy panaszolok, angyalom, herczegnőm! hanem mert elvisznek tőlem,
maholnap elvisznek.
– De csak nem lehetek feleséged?
– Nem lehetsz, drága gyöngyöm! nem is az a baj; hanem hogy én nem
lehetek többé udvarmesternőd. A régi szokás hozza ezt magával. Új
személyzettel kell kürülvenni magadat.
– S hátha a szokás ellenére is meg akarlak tartani?
– Az igen nehéz volna, herczegnőm!
– Ellenkezőleg, csak kivánnom kell, s tüstént teljesül. Jogom van bármit
követelni; mert Rákóczi bácsi leköté szavát. Ha tetszenék, mondhatnám,
hogy a dombra, mely hálószobám ablakára néz, építtessen kápolnát
aranykeresztes kúppal s homlokzata előtt szent szobrokkal. Neki szoros
kötelessége volna engedelmeskedni; hisz! zálogba veté szavát. Ha kedvem
jön rá, kivánhatom, hogy Csulai uramat, az udvari papot, öltöztesse fel
mezitlábos barátnak,… mi egyébiránt nem is rossz ötlet.
– Az Istenért, herczegnőm! ne beszélj ily hangosan. Meghallhatja
palotahölgyed vagy komornád!
– Hadd hallja! Hisz, jogom van az ország főrendei előtt is ezt kivánni,
miután Rákóczi bácsi, mint Györgytől tudom, szavát feltétlenül
elzálogosítá.
– Te talán, még sem fogsz, angyalom! a puskaporos toronyban tűzzel
játszani? Úgy-e okos lészsz és megfontoló?
– Csak példaként hoztam föl, a mit mondék, csak azt akartam megfoghatóvá
tenni, hogy egyedül tőlem függ hivatalban maradásod.
– De lásd, én már vén és beteges vagyok. Nem viselhetném el egy új és
fényes háztartás terheit.
– Fényes? kérdé sóhajtva Zsófi. Miért gúnyolsz minket? Vagy nem akarja-e
Kassai, hogy szabad választásomnál fogva, férjestül egy végvárba
zárkózzam el? György herczeget már rá is beszélte.
– Mikor jegyben jártam, vőlegényem azon üvegen át nézte a világot,
melyet én raktam szemére.
– Igazad volt, Anna!… S jó tanácsodért megmarasztallak
udvarmesternőmnek.
– Segíts inkább, herczegnőm, unokaöcsémen, mert, lásd, az is lemond a
kamarásságról. Helyét idegen foglalja el, ki, ha ragyogóbb tulajdonokkal
bírna is, hűségben őt soha felül nem fogja múlni. Mihelyt mellette szót
emelsz, a fejedelem ő magassága bizonyosan kamarásai közé sorozza.
– Ő ne legyen utánam senkinek kamarása. Hogy is gondolhatád, Anna? Hisz!
új viszonyai változtatnák kötelességeinek természetét. S a mit tisztje
volt elhallgatni ma, nem lehet-e holnap vétke?
– Igaz, herczegnőm!… Magammal viszem Gyulait, s ha unni kezdi a falusi
életet, vegye elő kardját, s nézzen körül, hogy hol toborzanak katonát.
– Azt megtiltom, Anna! Báthori Zsófiára hivei mindig számíthatnak. Egész
életére védelmem alá veszem Gyulait. Ah! felséges ötletem van,… nem is
egy,… van két ötletem. Küldd hamar hozzám unokaöcsédet.
A kamarás, ki az előszobában volt, tüstént megjelent; de már a Zsófit
összeszedett arczczal találta a mennyezetes bársonyszéken, melyen az
ünnepi szertartások alatt ült. Körüle palotahölgyek állottak.
– Valamint a herczegek és uralkodók, szólt a szeszélyes leány, titkos
megbizásokat ruháznak hű alattvalóikra, s olyankor az udvari személyzet
közül senki sincs a teremben; szintúgy tulajdonítjuk mi herczegnők is
magunknak e jogot, s midőn ezennel gyakorlatba venni szándékozunk,
parancsoljuk palotahölgyeinknek, hogy vonuljanak vissza.
Az összecsengetett nők, kik lelkendezve szaladtak vala a terembe, most
csodálkozás közt távozának.
– Kamarásunk, Gyulai Ferencz vegye át tőlünk e gyöngysort, melyet Laczkó
Istvánné, született Bodó Klára asszony, mélyen tisztelt fejedelemnénk
palotahölgye, a boldogabb napokban rendkívül kedvelt, s minden
ékszereink közül a legtöbbre becsült.
Midőn Gyulai hallá Klára nevét, sápadtabbá lett, s midőn a gyöngyöt
kezében tartá, úgy tetszik, mintha alkalmatlan érzések benyomásai miatt
szenvedne.
A herczegleány folytatá: – Kamarásunk a gyöngy által éppen úgy
igazolhatja küldetését, mint szokták a többi titkos követek, uralkodójuk
pecsétgyürűjével, vagy más csalhatatlan jelekkel.
Zsófi, hogy a kellő méltóság ne szenvedjen semmi hiányt, egy perczig
szünetet tartott, s aztán emeltebb hangon szólt:
– Kamarásunk Rápoltra megérkezvén, díszruhában teendi udvarlását a
háziasszonynál, igyekszik minél megnyerőbb modorral hatni czélunk
elérésére, s nem feledi, hogy minden küldetésekben az ügyesség próbaköve
az eredmény, s a sikertelenség mindig vád, ha nem is a szándék, de a
képesség ellen.
Gyulai nem tudta, minek vélje e hosszas szónoklatot, azonban mélyen
bókolva, hallgatott.
A herczegnő folytatá:
– Kamarásunk özvegy Laczkó Istvánnénak nevünkben így szól: Elég volt már
a gyász és fájdalom, melylyel néhai férje emlékének áldozott. A jó Isten
nem akarja, hogy egyetlen érzés rabjává tegyük magunkat. Az emlékezés
mellé a feledést, a bánat mellé a vigasztalást küldi, s nem szabad e
szelid nemtőket visszautasítanunk.
Most Zsófinak a szertartásos modor iránti türelme kifogyott.
Zsebkendőjét rángatva mondá: – De tulajdonkép a férfiaknak volna
kötelességök szép eszméket gondolni ki, s nem nekünk, szegény nőknek.
Kegyelmed tehát Rápoltig csak azon törje fejét, a mi által Klárát
vigasztalhatja. A bölcs nem szorul utasításra. Akarom, hogy Klára
udvarmesternőmmé legyen. Ha önként nem jön, hozza ide csellel vagy
erővel. Eleget könnyezett már, ideje, hogy mosolyogjon is. S én nem
fogom tűrni, hogy virágzó ifjuságát epedések közt töltse. Ezt ne feledje
kegyelmed, kamarás úr, s Klára szivét ostrommal úgy fogja körül –
tudniillik az én nevemben, – s oly vitézül vívja, hogy a bánat fekete
serege, mely azt mostanig megszállva tartá, a fegyvert letévén, szabad
kivonulásért könyörögjön, mint a legyőzött várőrség szokott.
– Igen nehéz szerepet bízott fönséged rám. Életemet inkább veszteném el,
mint kegyét; de fogok-e birni azon ékesenszólással, mely a lemondásban
gyönyörködő szivet, földi vágyak felé téríthesse? Az özvegy, úgy hallom,
egészen megholt a világra nézve.
– Mit is tehetett volna mást, míg a gyászruhát hordozta? Ő nem tartozik
azon nők közé, kiknél a gyász csak az öltözék egy külön neme… Én bízom
az ön szerencsecsillagában.
Gyulai a titkos küldetésre saját maga előtt is rejtélyes érzésekkel
indult.
Zsófia pedig az élénk képzelődés legragyogóbb színeivel rajzolgatá
minden részleteit azon új háztartásnak, melyet finom izlésű
udvarmesternője segítségével fog elrendezni.