Deboráhn kívül, kit a megtagadott, de a válság pillanatában egész jogát
ismét visszakövetelő szerelem, éleslátóvá tőn, – volt még más is, ki
állhatatosan hitte, hogy Kassai Elemér a Pécsi-ház iránti rokonszenvnek
lőn áldozatává,… s ez maga a nagybátya, ez Kassai István, a Pécsi Simon
esküdt ellensége vala.
A régi gyűlölet és boszú a legtörvényesebb formában nyert kielégítést.
Ki hihette volna, hogy a sors, mint a vadász jól kitanított vérebe,
Kassai számára oly biztosan vegye üdözőbe Pécsit?
Nagy volt a diadal, nagy.
Kassai épen ennyit remélni nem mert.
Összeomlott a Pécsi-ház, nemcsak falai dőltek le, hanem alapköve is
kifeszíttetett, s a föld, melyen feküdt, hamuval van behintve… a
gyalázattal, a megvetéssel; de a Kassai-ház sem épülhet föl. Nagy
halommal gyűjtettek anyagszerek, roppant sok tégla, mész, faragott kő
van együtt – értjük a zsugorgatott pénzt, az érdemmel és fondorsággal
szerzett tekintélyt, a vásárlott és kipörlött uradalmakat; – de mit
érnek ez anyagok, ha nincs pallér, ki századokkal daczoló épületet
teremtsen belőlök? mit ér az, hogy a Kassai-család hatalmasabb lehetett
volna a lenézett, gúnyolt, s talán irigylett aristocratákénál, mit ér a
nélkülözésekkel és kapzsiságokkal sokra jogosított kilátás, ha Elemér
meghalt, ha nincs fiörökös?
A cynikus, a családgőgöt megvető, a polgári származását hánytorgató
Kassai István, ki Pécsit fölfuvalkodásáért kárhoztatá, az unokaöcs
halála után érzé, hogy végtére sem lett volna sem nevetséges, sem
megbélyegző, ha a történetkönyvekben gyakran fordult volna elő e név:
Kassai.
Ennél még szomorítóbb tény volt az, hogy az öreg úr a temetéskor érzé
határozottan a kimult iránti vonzódását.
Alig tudott megválni a koporsótól, pedig haragudni akart a bezárt
tetemre, s volt is oka rá boszankodni.
Elhagyatva érezte magát, noha azelőtt sem volt sokat Elemérrel.
Most már pusztának hitte lakását, pedig épen annyi ember él nála, mint
eddig, hisz’ Elemérnek, bár unokaöcscséül tekinté, soha sem adott
szállást.
Tünődik, hogy már Elemér nem kér tőle pénzt, ámbár ezt a szegény ifjú
eddig sem tevé.
Fölforr minden vére, ha meggondolja, hogy Pécsi Deborah annyi
kecsegtetés után visszautasította Elemér kezét, s mégis Deborah csak
koldussá lőn, de Elemér, a megbántott fél, halottá.
Minő példátlan igazságtalanság ez!
Hát ilyen a boszú?
A Pécsiéknek sírni kellett volna, neki nevetni.
S most ő erőltetve kaczag föl, s megijed saját hangjától.
És oh! mily dühössé teszi Kassait, hogy az a nagy harcz, mely az
erszénykötő- s a szűcsivadék közt folyt, tulajdonkép a legerősebb
lendületet Elemér miatt nyerte, s mégis ez egész éltében az ellenséghez
szított, s halálával csalhatatlanúl bebizonyította, hogy csak
nagybátyját kárhoztatja.
A botor ifjú, a háladatlan rokon!
Mint szerette volna Kassai saját tíz körmével kikaparni a földből a
halottat, mint szerette volna bár egy perczig a végzettől életengedélyt
nyerni a holttest számára, hogy maga elébe állítsa s fölemelt ököllel
magyarázza meg neki: – Te ostoba voltál, midőn nem láttad be, hogy Pécsi
Simon az ország törvényei szerint rég megérdemelte a halált, és az én
boszúm jogos volt. Te bárgyú birka voltál, midőn Deborah miatt a halálba
rohantál, mert a szíve gyökeréig romlott leány, kineveti ábrándozásodat,
hiczogva megy egy lágy kezű, sima modorú, régi családú úrfi-bábhoz nőül,
s a mennyasszonyi ágy élvei közt, mosolyogva regéli el, hogy egy
holdkóros ifjú érette elárulta nagybátyját, érette megöleté magát,
holott szerelme vissza volt utasítva, holott oltározásáért galléránál
fogva dobták ki a házból. He! He! elbeszél mindent. Vagy talán azt
hiszed, hogy, mert szegénynyé lett, nem kap férjet? Szép hús, csábító
alak, ért a tetszelgéshez. Azzal ne biztasd magad, hogy pártában marad.
Férjhez megy és elmeséli őrültségedet. Én is kaczagok rajtad; he! he!
majd én is kaczagok… Ej! azt sem érdemled meg. Mi közöm hozzád!
Kitagadlak, mást nevezek örökösömmé,… nem… ha haldokolni fogok,
fölnyittatom a ládákat, kiszóratom az utczára aranyaimat, ezüsteimet,
minden filléremet, hogy szedjék föl a koldusok, s legyen belőlök úr,
részeges úr, dobzódó úr, nagy úr, erdélyi fő-fő ember. Szétszóratom
összes vagyonomat. Egy batkát sem kapsz tőlem többé, ostoba fiú! S már
most tüstént takarodjál innen. Bújj be a koporsóba! Mit bánom én, ha
meghaltál is!
A szombatosok ellen folyt elővizsgálatokból kitünt, hogy Elemér magára
ment Pécsi várába. Kassai igen könnyen meggyőződhetett, hogy a főbiró
nagy titokban intézte a szükséges lépéseket, s hogy Elemér ezen az uton
nem értesült a történendőkről.
Dühe, haragja iszonyú vala.
– Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért! Csak azt tudhatnám
meg! sóhajtá Kassai oly baljóslatú arczczal, melyre minden kigondolható
veszély volt az ellen fölirva, a ki a titkot az unokaöcscsel közlé s a
szerencsétlen válság okozója volt.
– Csak azt tudhatnám meg! tört ki még legszorgosabb foglalkozásai közt
is a vén Kassai, s ilyenkor eldobta a tollat, fenyegetőzött öklével, s
erős álla mozgott a fölindulás miatt.
Néha az ebéd alatt kikönyökölt, magába mélyedt, s ajkáról ellebbent e
sóhaj: – Csak azt tudhatnám meg!
A szegény titkár a pörre vonatkozó adatokkal terhelt kocsival még
Fehérvár határához sem ért, midőn meghallá védurának csodálatos és
fölötte veszedelmes sóhaját.
Nem is volt többé kedve a kocsist nógatni, sőt eddigi szokása ellenére
sajnálkozott a kifáradt lovakon, s maga említé, hogy helyes volna még
egyszer abrakoltatni.
– Minek, nemzetes uram! hisz’ már orrunk előtt a város.
– Dehogy van, atyafi, dehogy van! válaszolta a gyanús sóhajról értesült
férfiú, ki most már sokkal inkább félt a nagybátyától, mint a mennyire
az unokaöcscsét, az ifjú patronust sajnálá.
– Félóra alatt otthon leszünk – mondá a kocsis.
– Isten mentsen! rebegé a titkár, de magát kiigazítva folytatá: – Ha az
Isten megsegít, jókor leszünk Fehérváron. Azonban a lovak párolognak s ő
nagysága haragszik, ha a szegény állatokat elcsigázzuk. Hajtson be kend
e korcsmába, hogy harapjanak valamit.
Midőn pedig a titkár az ivószobába lépett, fölfedezé, hogy ő éhes, mint
a farkas, s azt is állítá és semmi ellenvéleményre nem talált, hogy
kocsisa szomjas, mint a gödény.
E megállapított tények eredménye roppant elkésés vala, s Kassai már rég
aludt, midőn óhajtva várt titkára megérkezett.
De a mi halad, azért még nem marad el.
Reggel a subalternusnak találkozni kellett főnökével.
– Jó hogy itt van, domine frater. Egyébiránt megoldhatta volna elébb is
a szekérkereket. Nem látom át: mi szükség volt annyit időzni szanaszét.
Ha négy kézzel fáradnánk kettő helyett, úgy sem győznők a sok munkát.
– Okiratokat kellett, nagyságos uram! a szombatosok működéseiről
szerezni, s annyit hoztam, hogy a birák többet fognak e lázadók
tetteiről tudni, mint saját magok.
– Tűzbe vetheti kend azokat. Utolsó tettökön kívül másról hallani sem
akarunk. Rémítő dolgok történtek Balázsfalván… Csak azt szeretném tudni,
hogy ki figyelmeztette Elemért a titkos gyűlésre, he! csak azt mondaná
meg valaki nekem!
A titkár tapogatódzva szólt: – Talán véletlenül ment ifjú urunk a várba.
– Bolond beszéd! Csak ügyesen kell nyomozni, s fogadom, hogy kikerítjük
a bűnöst. Lepecsételtem Elemér iratait, s még ma átvizsgáljuk. Ha a
zsebében czédula vagy levél volt, az már a törvényes vádlónál van. A
katonák általában közlékeny természetűek, s Elemér nyilt jellemű vala.
Lehetetlen, hogy ne fecsegett volna poharazás közt… mert ők unatkozásból
is ittak, s rajta hamar kifogott a bor. A legényét is lehetne vallatni.
Általában az ügyes fürkésző ezer módot talál a való földerítésére. E
percztől fogva tehát kend egyeben se törje fejét, mint Elemér
gyilkosának kézrekerítésén. Mert nem a szombatosok ölték meg őt, hanem
az, a ki közéjök csalta. Mihelyt fölfedezi kend a bűnöst, száz aranyat
fog tőlem kapni. Érti-e? száz aranyat! Ne aludjék többé éjjel, ne legyen
nyugta nappal! Csak rajta, csak rajta! Száz aranyat kap… tőlem kap.
Mondom, száz aranyat… még meg is toldva egypárral, tízzel, húszszal…
megtoldva sokkal. Csak azt tudhatnám meg, ki figyelmeztette Elemért!
A titkár iszonyú kinokat szenvedett.
Mit használt, hogy Elemér lezárolt papirjai között nem találtatott meg a
szerencsétlen levél, melyet túlbuzgóságból irt az ifjú pártfogónak!
Hisz’ a katonatisztek archivuma a tarsoly és dolmányzseb szokott lenni.
Gondolnak is ők arra, hogy szeleverdiségök miatt más járhat pórul! Még a
szerelmesleveleket is ide s oda dobják! Ki tudná, honnan jön egyszerre
napvilágra a bősz titok, melynek birtokáért a fukar Kassai száz aranyat
s még többet igért?
Elárulhatja azt egy még nem használt lőportöltény, vagy egy véka zabról
adott nyugta, melyet Elemér, nem lévén kéznél hirtelen más papirja, a
levél hátára irt.
S minő átkozott helyzet, midőn valaki száz arany dij mellett saját maga
ellen nyomoz és nem hagyják pihenni, mindig nógatják, mindig kergetik!
Aztán mondaná bár valaha Kassai, hogy kilenczvenkilencz aranyat ad, s
ezzel bizonyítaná be, hogy kedélye csillapult, de mindig az a rémítő
száz hangzik a szerencsétlen titkár fülébe! Ettől végre is lehetetlen
meg nem őrülni!
Valóságos aranyiszonyba esett.
Még az ajtósark nyikorgását is aranypengésnek hitte, s e szerencsétlen
érczet nem merte volna szobájában tartani, ha rudakkal hozták volna is
ajándékba.
És a mi legrémítőbb, Kassai nemcsak reá bizta a bűnös kutatását.
Ő nagysága minden ebéden elsóhajtozza: – Száz aranyat, s még sokkal
többet is adnék, ha megtudhatnám, hogy ki figyelmeztette Elemért!
Ezt naponként hallják a papirok közt turkáló irnokok, kiknek zsebök
üres, lelkiismeretök nincs, s darab idő óta nem akarnak henyélni, és
mint a molyok örökké csak a betűkön rágódnak.
A titkár látva e gyanus szorgalmat, hallva, hogy a száz arany nem akar
apadni, kétségbeesésig gyötri magát. Nyilt ellenséget lát minden
olvasóban, s a ki csak egy perczig pihen, azt alattomos leskedőnek véli.
Fél az idegenektől, a háziaktól, az uri rendtől, a cselédektől, s félni,
rettegni kezd saját magától.
Arczát hol igen pirosnak, hol igen halványnak véli, s aggódik, mert
legkönnyebb a gyanút szinekkel ébreszteni föl.
Ha kaczag, tettetésnek gondolhatják, ha komor, akkor lelkének állapotját
árulja el. Mit tegyen? S bár legalább, midőn alszik, bátorságban
lehetne! De hátha álmában beszélni fog? Hátha egész éjjel a
szerencsétlen levél tartalmát szavalja el? Ki járhat utána, hogy nincs-e
úgy? Ki biztosítja őt, hogy nem alvajáró, s hogy nem megy be Kassaihoz
megvallani azt, mit ébren titkol?
Eszébe jutott a régi irókból és a régi mesékből az a számos eset, midőn
a nők hallgatóztak férjeik álmára, s reggel elmondák a baktriai,
árméniai s más eféle királynak, hogy mily veszélyes titok nyomára
jöttek.
Szerencséjére neki nincs ugyan neje, s nem is fog lenni… de nem
tarthat-e attól, hogy valaki az ágy alá búvik, a szekrényben lappang, az
ajtónál, ablaknál hallgatózik éjféltől hajnalig?
A titkár alig merte szemét behunyni.
Aggodalmai, álmatlansága elronták étvágyát, könnyű kedélyét, s munkára
képességét.
Kassai mindig butábbnak tartá őt, s méltán.
Egészsége is szenvedett.
– Helyzetem elviselhetetlen! sóhajtá a ritka esetekben, midőn mert
sóhajtani.
*
Kassai sem birt igazán örülni.
A fejedelem lefoglaltatta Pécsi birtokait, de már melyiket kérje ő
királyi adomány mellett?
Most először kezdé gyanítani, hogy tulajdonkép halála napjáig megérheti
a vagyonnal, melyet magáénak mond.
Ha cselédei lopnának, ha a rablók fölfeszítenék a pénzes ládákat, ha a
zálogban tartott aranyneműek és drágakövek véletlen háborúk alkalmával
Krimbe vagy Prágába vitetnének is,… talán ki tudna jönni uradalmainak
jövedelméből. S kinek hagyja, ha meghal, földjét, pénzét? Talán a
leányágnak? Nem tagadhatni ugyan, hogy a nők is emberek, de ő még sem
gondolt nőrokonaira s azok rája.
Igaz, hogy élvezet volna Pécsi tulajdonába behelyezkedni,… kivált ha még
ez a vén gonosztevő lefejeztetése előtt történhetnék. Megpukkadna Pécsi
mérgében. De más oldala is van a dolognak.
Miután a fejedelemné Szőke Pista életéből nehány körülményt ismer, nagy
óvatossággal kell lenni.
Való ugyan, hogy a szökött jobbágy a szombatosok gyűlésén semmi
határozottat nem mondott, s már most a halál által gátolva van a
kiegészítő vallomások tételében, de ha Kassai mohón kapdos a Pécsi
vagyona után, a fejedelemné még elhitetheti Rákóczi Györgygyel, hogy
nemcsak a törvény, hanem magánboszú, magánérdek is járult Pécsi
megbuktatásához.
Ez mérsékletet javasolna a martalékból osztakozásnál.
De hogy kivánjon valaki keveset, ha sokat is nyerhet?
És a törvények szerint, nem kell-e az elitélt honárulók birtokát a hű
alattvalóknak adományozni? S ha Kassai nem áll a folyamodók közt első
sorban, majd föllép Szeredi vagy más gyűlölt főúr, s magához ragadja az
oroszlánrészt.
Ily küzdések, ily habozások járultak még az unokaöcs kimulta miatt
támadt bánat mellé, s keseríték a vén Kassai István napjait.
A tevékenység enyhített szenvedésein, de a bosszú nem nyujtá azt az
élvezetet, melyet igért. Pécsi letiportatása után, ő a vetélytárs, ő a
halálos ellenség, hanyatlani kezdett egészségben. Inkább érzé, mint
azelőtt az aggkor terhét. Teste még összébb esett, nyaka még inkább
meggörbedt s kedélye még zuzmarásabbá lőn.